hvg.hu, 2025. augusztus 25.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Ahogy az európai társadalmakban, úgy az európai filozófiában is megszűnt az Istenbe vetett hit egyeduralma a 18-19. században. Isten létét és vele az eleve adott erkölcsi rend létezését egyre többen tagadták. A filozófiatörténet legprovokatívabb alakja, az 1900. augusztus 25-én meghalt Nietzsche vonta le a legradikálisabb következtetéseket: Isten – és vele együtt a morál – halott. Az erkölcsösség, a részvét, a szolidaritás nem üdvözlendő erény. Csak akadály, melyet az alacsony tömeg állít az emberen túli ember, az Übermensch elé.
Egy szász-anhalti faluban, a ma már Lützenhez tartozó Röckenben született 1844. október 15-én. Öt éves volt, amikor evangélikus lelkész apja meghalt. A család Naumburgba kültözött. Nietzsche „Überkindként” kiemelkedett társai közül. Tízéves korában zeneműveket komponált, verseket írt. Tanárai beajánlották tandíjmentes tanulónak a neves Schulpforta gimnáziumba, ahol alapos klasszikus képzést kapott. Elmerült az antik irodalom világába, és egyre inkább elsodródott a kereszténységtől. A romantikus irodalom és zene is megragadta. Mindenekelőtt Richard Wagner alkotásai.
A gimnázium után a bonni, majd a lipcsei egyetemen tanult klasszika-filológiát, művészettörténetet, egyháztörténetet. Már diákéveiben kitűnt klasszika-filológiai műveivel, és még tanulmányai befejezése előtt meghívták tanárnak a bázeli egyetemre 1869-ben. Ekkor látogatta meg először Wagnert Svájcban, mielőtt Baselben megtartotta volna székfoglalóját Homéroszról.
Egyetemi pályafutása nem tartott sokáig. A klasszika-filológia tanszéken nem érezte otthon magát. Már 1871-ben átkéredzkedett volna a filozófia tanszékre, de a pályázatával nem is foglalkoztak, mivel addig rendszeres filozófiai tanulmányokat nem folytatott. Azt hitte, A tragédia születése című könyve átröpítheti őt a filozófiára, de tévedett.
A tragédia születésének koncepciója szerint, ami naggyá tette a görög drámát, az az ember életét átható, az erotikában, az agresszióban, a mámorban megnyilvánuló irracionális érzelmek, vagyis a dionüszoszi véglet megjelenítése a képzeletben, az álomban, a mítoszban, vagyis az apollói végletben. A görög dráma akkor hanyatlott le, amikor eluralkodott az intellektuális megértés, a tudatosság, a moralitás követelménye. Szókratész az ő moralitásával, kritikai intellektusával tette tönkre a görög drámát, melynek végromlását Euripidész tragédiái jelzik.
Ezzel a klasszika-filológia értékrendjét felforgató koncepcióval persze nem volt sikere. A diákok körében sem volt népszerű. Az óráira nem jelentkeztek. De gyakran nem is tartotta meg azokat. Sokszor menekült betegszabadságra, de volt is rá oka. Már fiatal korában beszerezte a szifiliszt, amely később elméje elborulásához vezetett. Állandóan szemproblémákkal, emésztési nehézségekkel küszködött, gyakran kínozta a migrén.
Végül az egyetemi vezetők is örültek, meg ő is, hogy megszabadultak egymástól. Nietzsche 31 éves korában csekély nyugdíjjal nyugállományba vonult, de mivel a művei egyre népszerűbbek lettek és pénzt hoztak, ki tudta alakítani az egyéniségének, kedélyének megfelelő életformát. Folyvást úton volt, Franciaországban, Svájcban, Olaszországban bolyongott. Panziókban, eldugott hotelekben élt, napjai jelentős részét magányos sétákkal töltötte. Elszigetelődött a világtól, miközben egyre ismertebb lett és egyre többen rajongtak érte. Magyarországon persze csak azok, akik nagyon jól tudtak németül, mert már rég meghalt, amikor az első magyar Nietzsche-fordítások 1907-1908 táján megjelentek.
Életére jellemző az Elhagyatva című verse:
Varjuraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar –
boldog, kinek van otthona.
Sötéten állsz,
s hátra meredsz – mióta már!
Mondd: merre szállsz
a tél elől, bolond madár?!
Feléd havas
sivár puszták ásítanak.
Nem nyughat az,
ki oly kifosztott, mint te vagy.
Sors átka ver:
téli bolyongással gyötör,
füst vagy, amely
mind hidegebb egekbe tör.
Károgd siket
pusztákba hörgő gyászdalod!
Vérzik szived?
Dacba, jégbe takarhatod!
A varjuraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar –
jaj, akinek nincs otthona!
(Képes Géza fordítása)
A társadalmi létből való általános kiábrándulás filozófusa volt ő. A jó társadalomról, az azt szolgáló morálról szóló valamennyi elképzelést radikálisan elvetette, a korszellem valamennyi irányzatát elutasította: a kereszténységet és az összes többi vallást, a szocializmust, a kapitalizmust, a darwinizmust – mindent.
Ezt pedig nem a rendszerező filozófiai traktátusok nyelvén tette, hanem megvesztegető szépségű, költői szövegekkel, szárnyaló gondolatfutamokkal, aforizmákkal, költeményekkel. A rendszeres filozófiai tanulmányok hiánya alighanem jótékony hatással volt az életművére.
A Nietzsche főművének tekintett Így szólt (régiesebb fordításban: Imígyen szóla) Zarathustra, amelyben az „emberfeletti embert” hirdeti Zarathustra szájával, a legszebb példája ennek a szabálytalan, metaforákkal zsúfolt, költői filozófiai nyelvnek: „Való igaz, szennyes folyam az ember. Tengernek kell lennünk, hogy befogadhassuk a szennyes folyót, és ne váljunk tőle tisztátalanná. Íme, én az emberfölötti embert hirdetem néktek: ő ez a tenger, benne enyészhet el nagy megvetéstek.” A legnagyobb élmény, amit ember átélhet, a nagy megvetés órája: „Az az óra, amelyben így szóltok: ‘Mit bánom én az eszemet! Tudásra sóvárog, mint táplálékára az oroszlán? Szegénység és szenny és szánalmas élvezet!’/…/ ‘Mit bánom én az erényem! Még nem tett őrjöngővé. Be ráuntam jóságomra és rosszaságomra…’/…/ ‘Mit bánom én a szánalmamat! Hát nem a szánalmam az a kereszt, amire fölfeszítik, aki az embereket szereti?’/…/ Kötél az ember, állat és emberfölötti ember közt feszül – kötél a szakadék fölött.” És amikor Zarathustra a népre nézett, azt mondotta szívében: „nevetnek rajtam, nem ilyen fülek számára vagyok én száj.” (Fordította Szabó Ede)
Az emberfölötti lény valaminő új szereplő a történelemben, mellyé a kiválasztott nagy egyéniségek válhatnak, miután a világ megszabadult Istentől, aki erkölcsi parancsaival, a szeretet, a részvét követelményével láncolta le, zárta be az emberfölötti embert a közönséges emberek társadalmába. Az erő, amely az emberfölötti embert a maga helyére emeli, az akarat, amely éppúgy megküzd a környezetével, mint az oroszlán a prédájáért – nem nézve a közönséges emberek érdekét és fájdalmát.
Nietzsche ikercsillagai Arthur Schopenhauer és Richard Wagner voltak, míg szembe nem fordult mindkettővel. Fiatalkorában a katonai kiképzés alatt még a lova alatt ezt suttogta: „Segíts Schopenhauerem!”
Az akarat fogalmát Schopenhauer emelte végletesen pesszimista filozófiájának középpontjába. Az élet folyamatos akarás, mindig valamire törekszünk, vágyódunk, valamit el akarunk érni, valamiért küzdünk, valamiben reménykedünk, és soha nincs kielégülés, mert a vágyaink nem szoktak beteljesülni, vagy ha mégis, a beteljesülés elveszti értékét, mert újabb vágyak, akarások lépnek a helyébe. Az akarat ilyen tragikus, szörnyű körforgásban tartja a világot, és a legjobb, amit tehetünk, hogy igyekszünk kioltani magunkból az akaratot, ahogy a buddhizmus tanítja.
Nietzsche az 1870-es évek második felében egyszerre távolodott el Schopenhauertől és a Schopenhauer bűvöletében élő Wagnertől. Az előzőtől csak szellemileg, hiszen már rég meghalt. Wagnertől, a nagy baráttól személyesen is. Ekkoriban alakult ki a világképe, amelyben az akarat éppen ellentétes szerepet töltött be, mint Schopenhauernál. Amennyire negatív fogalom volt A világ mint akarat és képzet szerzője számára az akarat, annyira pozitív volt Nietzsche számára. Utolsó műve A hatalom akarása (Wille zur Macht), amelyben már ott vannak a kezdődő elmezavar jelei, arról szól, hogy az ember névre érdemes lény lényege a hatalomra törekvés. Akiből ez hiányzik, az szolgaságra rendeltetett.
Nietzsche az emberfeletti embert szerette önmagában. Önimádatáról tanúskodik önéletrajza, az Ecce homo.
Az elméje elborulása előtti bő fél évtized volt legtermékenyebb korszaka. Ekkor fejezte be a Zarathustrát, ekkor írta a Túl jón és rosszon, A morál genealógiája, a Bálványok alkonya és a Wagner-ügy című műveit. Ennek a korszakának köszönheti világhírét. És ezt a korszakot már az elmebetegség fenyegetésében élte le.
A Wagnerrel való szakításnak nemcsak filozófiai okai voltak. Nietzsche Wagnerrel együtt drukkolta végig a wagneri zenedráma otthonának, a bayreuthi Festspielhausnak a megvalósulását. A színház megnyitása előtt Richard Wagner Bayreuthban címmel lelkes írásban méltatta a wagneri zenedráma autentikus otthonát. Aztán a megnyitón rádöbbent, hogy ez mennyire nem az ő világa. Hogy Wagner, aki száműzött forradalmárként lépett be az életébe, mélyen beépült az általa gyűlölt társadalomba.
Az új német birodalom elitje uralta a megnyíló Festspielhaust, amelynek a forradalmi, világfelforgató művészet templomának kellett volna lennie Nietzsche elképzelései szerint. „Ott volt egymás hegyén-hátán Európa léhán hencegő csőcseléke, és akármelyik fejedelem kénye-kedve szerint járkálhatott Wagner házában, mintha csak valami sporteseményről lett volna szó” – írja az Ecce homóban.
Nietzschét leginkább az sokkolta, hogy Wagner élvezettel mozgott ebben a közegben, körüludvarolta pénzes pártfogóit. Nietzsche úgy érezte, hogy Wagner elárulta közös eszméiket.
Ezt látta Wagner utolsó művében, a Parsifalban is. Az egyik legfontosabb tényező, ami Nietzschét, Wagnert, Schopenhauert összekötötte, az ateizmus volt, és főleg a kereszténység elvetése. A Parsifalt, a keresztény misztériumjátékot Nietzsche indulatosan elutasította.
Ennek a szakításnak volt még egy csúnya végső mozzanata évekkel az eszmei szakítás után.
Wagner Nietzschét féltve levelezett Nietzsche orvosával. Eszmecserét folytattak például arról, hogy a gyakori maszturbálás milyen súlyos veszélyeket rejthet Nietzsche egészségi állapotára nézve. Abban a korban még általános volt az a téveszme, hogy a maszturbálás súlyos betegségeket okoz. A Wagner-rajongó orvos a titoktartási kötelezettségét a legsúlyosabban megszegve megírta Wagnernek: páciense beszámolt arról, hogy gonorrheás fertőzését gyógyítandó nemi kapcsolatokat létesített Olaszországban egy orvos tanácsára.
Ez a levelezés – valószínűleg Wagner titkárán keresztül – kiszivárgott, és „az 1882-es bayreuthi fesztivál bennfentesei már minden szalonban, társalgóban és szállodai előcsarnokban azon csámcsogtak, hogy Nietzsche vajon miért nem jött el, hogy a túlzott önfertőzés miatt hamarosan megvakul, Olaszországban prostituáltakkal közösült” – és kezelőorvosának leveleire hivatkoztak.
Nietzsche, aki persze egészen más okból nem volt jelen az általa elutasított Parsifal ősbemutatóján, tudomást szerzett a bayreuthi szóbeszédről és a levelezés kiszivárgásáról, egyáltalán arról, hogy orvosa és Wagner róla leveleztek. Ezt Wagner „szörnyen aljas bosszújának vélte. A komponista pár hónappal később meghalt. Nietzsche pedig a halála után fél évvel egy barátjának ezt írta: „végül is áldozatul esem a kíméletlen bosszúvágynak, miközben legbensőbb gondolkozásmódom éppen nemet mondott minden megbosszulásra és büntetésre: ez a belső konfliktusom lépésről lépésre közelebb visz az elmezavarhoz, amit igen rémületes erővel érzek”. (A történetet és az idézeteket lásd. Bryan Magee: Wagner világképe, Park Kiadó, Budapest, 2013, 421-425.o.)
Nietzsche tehát érezte az elmezavar közeledését több mint öt évvel azelőtt, hogy 1889. január 3-án bekövetkezett volna Torinóban az elhíresült esemény: Nietzsche látta, hogy egy kocsis ostorral ütlegelt egy lovat, amelyik megmakacsolta magát. Nietzsche, aki műveiben kárhoztatta a részvét érzését, odarohant a lóhoz és zokogva átölelte. A szolgája hazavitte, lefektette, és a filozófus élete hátralevő részét némaságban és szellemi leépülésben élte le. Őrült leveleket írt barátainak, ismerősöknek és ismeretleneket Dionüszosz vagy Megfeszített aláírással. Anyja és az ő halála után húga gondozta. Élete vége felé fokozatosan megbénult, és a szifilisz végső következményeként agysorvadásban halt meg 1900. augusztus 25-én.
Nietzsche és Wagner állandó hivatkozási pont lett a náci birodalomban. Wagner esetében ez nem volt alaptalan, mert a műveinek volt olyan rétege és voltak olyan írásai, megnyilatkozásai is, amelyek ezt alátámasztották. Nem beszélve a Festspielhaust működtető család Hitler iránti mély elkötelezettségéről.
Nietzschét azonban ehhez alapvetően meg kellett hamisítani. Először is, gondolkodásában nem volt kiemelkedő szerepe a zsidóságnak. Wagnerrel való barátságának éveiben el-elejtegetett zsidóellenes megjegyzéseket, de ezeket később visszavonta. Persze gyalázott mindenkit egyénileg és kollektíve, de a németeket sokkal inkább, mint a zsidókat.
A lényeg azonban az, hogy az Übermensch fogalma, a hatalom akarása kifejezetten és csakis individuumokra vonatkozott, nem pedig kollektívumokra, kiváltképp nem a németségre. Az a gondolat, hogy a felsőbbrendű ember fogalmát kollektívumhoz, egy néphez, egy származási csoporthoz kössék, a lehető legtávolabb állt Nietzschétől. Egy szélsőséges individualistával próbáltak igazolni egy az individuumok kiirtására szervezett, szélsőségesen kollektivista rendszert. Nehéz lenne ennél jobban meghamisítani Nietzschét.