Az ingadozó diktátor, aki kitaposta Irán útját a kegyetlen teokráciához

Ha meg akarjuk érteni, hogy nyugaton miért sorolják Iránt a „gonosz tengelyéhez”, miért vív háborút Izraellel és Amerikával, miért tart még mindig az ajatollahok vallási és militarista uralma, érdemes a 45 évvel ezelőtt elhalálozott sah, Mohamad Reza Pahlavi életművét felidézni. Egy erős apa gyenge gyermeke, aki négy évtizeden át fészkelődött Perzsia trónján, mialatt eljátszotta országa esélyeit arra, hogy hatalmas olajbevételei segítségével belépjen a demokratikus, jóléti országok körébe. Hosszú uralkodásánál is több idő telt el a bukása óta. A következetlen és változékony világi diktatúrát következetes és állhatatos vallási diktatúra váltotta fel.

Reza sah (1878-1945), a Pahlavi-dinasztia alapítója, kőkemény katona volt, a perzsa kozákok vezére, aki 1925-ben foglalta el a puccsal megdöntött Ahmed Mirza sah trónját.

Két lánya után 1919-ben született ikrei egyike végre fiú lett. Úgy vélte, ez a fiú hozta meg a szerencséjét, ő volt a „jó ómen madara”.

Reza sah abban a hitben élt, hogy ha az apa szeretetet, érzelmeket mutat a fia iránt, akkor a fiú homoszexuális lesz. Ezért aztán óvakodott attól, hogy a szeretet bármilyen jelét adja a kedvenc gyermekének, a koronahercegnek. A gyermek élete vége felé azt írja majd az emlékirataiban, hogy nem ismert az apjánál ijesztőbb embert.

Ryszard Kapuściński A sahinsah című könyvben ezt írja róluk egy 1926-ban készült fénykép alapján: „Minden szempontból kirívó az ellentét: a hatalmas termetű sah apa homlokát ráncolva, csípőre tett kézzel, ellenmondást nem tűrve áll ott, a mellette álló apró, törékeny fiú pedig… sápadtan, lámpalázasan, szófogadóan merevedik vigyázzba. Ugyanazt az egyenruhát, sapkát, cipőt, derékszíjat viselik, gombjaik száma is pontosan megegyezik – tizennégy. Az apa ragaszkodott az egyforma öltözethez, hogy a fia, aki semmiben sem hasonlít rá, legalább külsőre legyen pontosan azonos vele.”

Reza sah hadvezérként uralkodott. Ata türk követőjeként igyekezett vassal, vérrel a korszerűség útjára terelni a népet. Betiltotta a csadort, amelyet rendőrök téptek le az utcán az nőkről. Leromboltatott mecseteket, betiltotta az iráni sapkát. A nomádok letelepítése végett megmérgeztette a kútjaikat, éhhalálra ítélte, lemészároltatta az ellenállókat. A tevék lefényképezését is megtiltotta, mondván, hogy a teve ósdi állat.

Katona maradt élete végéig. A földön hált a palotában is, kizárólag egyenruhát viselt, egy kondérból evett a katonáival.

A félénk gyermeket szigorúan nevelték. 12 éves korától 16 éves koráig egy svájci nevelőintézetben tanult, jól beszélte Európa vezető nyelveit. Hazatérése után a teheráni katonai akadémiát látogatta.

Militarista apja a militarista Hitler csodálója volt. A „közös árja származás” alapján szoros kapcsolatot épített ki a hitleri Németországgal. Német ügynökök és szakemberek tömegei tevékenykedtek Iránban. Több nagy beruházás is az ő segítségükkel készült.

Amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, a szövetségesek attól tartottak, hogy Iránon keresztül látják majd el a német csapatokat üzemanyaggal és minden egyébbel a keleti fronton. Ehelyett a szovjet csapatok utánpótlásának biztosításában lett nagy szerepe Iránnak, miután 1941 augusztusában angol és szovjet csapatok szállták meg az országot. Reza sahot száműzték, a fiát ültették a helyébe. A papa száműzetésben halt meg Dél-Afrikában 1944-ben. A fia pedig engedelmesen kiszolgálta a szövetségeseket. Vendégül látta a teheráni konferenciát, a szövetségesek első csúcstalálkozóját 1943-ban. Sok szava nem lehetett a megszállt országban.

A világháború után az angolok rögvest, a szovjetek csak később, az ENSZ nyomására vonultak ki az országból. Az angolok azonban benne maradtak az ország gazdaságában, mivel 1919 óta az Anglo-Iranian Oil Company termelte ki az olajat, az Egyesült Államok pedig nagy erőkkel uralta a Perzsa-öblöt. Az iráni olajjövedelem java az angoloknak jutott.

A háború utáni években a fiatal, tapasztalatlan uralkodó nem volt igazán ura a helyzetnek. Sokaknál, például a nomád törzseknél volt fegyver, a gyenge központi vezetés mellett bizonyos szabadság uralkodott az országban. A kommunista pártot, a Tudét azért betiltották, amikor 1949-ben merényletet kíséreltek meg a sah ellen.

A Reza sah által megbuktatott Kádzsár-dinasztiához tartozó Mohammad Moszaddeg, az arisztokrata ellenzék vezetője, az ország egyik legtekintélyesebb, akkor már 68 éves politikusa 1949-ben megalakította Nemzeti Frontot, a széles bázisra támaszkodó ellenzéki szervezetet, amelyben voltak liberálisok, szociáldemokraták, radikálisok, iszlamisták, világi nacionalisták egyaránt.

A Nemzeti Front programjának két sarokpontja volt: a demokrácia intézményesítése és az angol-iráni olajtársaság államosítása, és ezáltal az olajbevételek biztosítása az ország számára.

A sah próbálkozott népjóléti intézkedésekkel, de ezek dilettáns kísérletek voltak és nem értek célt.

Az országban egyre nőtt a feszültség, a nyugtalanság. Iszlamisták meggyilkolták Al Razmára miniszterelnököt.

A sah a nyugalom helyreállítása végett a tömegnyomásnak engedve miniszterelnöknek jelölte Moszaddeget, és a parlament elsöprő többséggel meg is választotta őt. A Moszaddeg-kormány számos társadalmi reformot indított el. Bevezette a munkanélküli segélyt, a beteg és sérült munkavállalók számára segélyt fizettetett a munkaadókkal. Megszabadította a parasztokat a földesúri robottól. Elfogadtatta a földreformról szóló törvényt. A földesurakkal 20 százalékos különadót fizettetett, amelyből szociális projekteket finanszíroztak, például nyilvános fürdők létesítését, vidéki lakhatási programokat, pestisszűrést. És mindenekelőtt: államosították az Anglo-Iranian Oil Companyt. Az államosítást hatalmas lelkesedéssel fogadták. Nagy tömeggyűléseken kiabálták, hogy „az olaj a mi vérünk!”.

Az ifjú sahot jobban érdekelte a szórakozás, a sport, mint a politika. „Naphosszat futballozik, saját repülőgépén utazgat ide-oda, álarcosbálokat rendez… Svájcba jár síelni” – írja Kapuścińsky.

A sah szívesen ráhagyta az ország kormányzását a miniszterelnökre, aki a reformprogramjával hatalmas népszerűségre tett szert, és háttérbe szorította a sahot. A katonáknak ez nem tetszett, de a többség és főleg Kásháni ajatollah a miniszterelnök mögött állt.

Az olajtársaság államosítása miatt a Nyugat blokád alá vonta Iránt. Bojkottálták az iráni olajat, az ország legfőbb bevételi forrását. A tisztek Moszaddeg eltávolítását követelték a sahtól. A sah a miniszterelnöktől is félt, az eltávolításával támasztott vihartól is félt, a Nyugattól is félt, sokáig nem tud dönteni.

Moszaddeg a reformjait akadályozó erőket megpróbálja kiiktatni. A parlamentet feloszlatja, népszavazással megerősítve rendkívüli hatalmat igényel. Ezzel a demokraták egy részét és az iszlamistákat is maga ellen fordítja.

A sah végül is aláírja a miniszterelnök menesztését. Moszaddeg lefogatja a leváltásáról szóló dokumentumot átadó ezredest. A miniszterelnök védelmében hatalmas tömegek mozdulnak meg, a sah pedig Rómába utazik, illetve menekül. Irán városaiban ledöntögetik a két Pahlavi sah, apa és fia szobrait. Nem először és nem utoljára.

1953-ban a CIA puccsot szervezett, amellyel eltávolították Moszaddeget és biztosították a Rómából hazatérő sah hatalmát. A puccsot Kermit Roosevelt, Theodore Roosevelt elnök unokája, Franklin D. Roosevelt elnök rokona irányította.

A CIA emberei hatalmas tömegmegmozdulásokat, összecsapásokat, fegyverese összetűzéseket provokáltak. A CIA monarchiapárti és monarchiaellenes tüntetéseket is finanszírozott. Az összecsapásokba több százan belehaltak.

A sah visszatér. Moszaddeget letartóztatják, és 1967-ben bekövetkezett haláláig házi őrizetben él. A Moszaddeg által újra legalizált kommunista párt, a Tude vezetőit lemészárolják.

A puccs után katonai diktatúrát vezetnek be, a kormány vezetője egy egykori hitlerista tábornok, Záhedi lett. 1957-ben amerikai és izraeli segítséggel megalakul a sah hírhedt titkosszolgálata, a SZÁVÁK.

A SZÁVÁK fénykorában mindenható volt. Ott füleltek az ügynökei mindenhol. Ők ellenőrizték az állami ösztöndíjjal külföldön tanuló iráni diákokat. A szolgálat félelmetes börtöneiben megtörtént minden, amit a világ legfélelmetesebb titkosszolgálatainak eszköztárából ismerünk. Kitéptek fogakat, körmöket, forró platnin, forró vízzel kínozták áldozataikat. Elektromos áramot vezettek a nemi szerveikbe, csontot törtek stb. Több ezer ellenzékit gyilkoltak meg.

A puccs utáni években az angol és amerikai diplomaták a jelentéseikben gyenge akaratú, döntésképtelen, gyáva emberként jellemzik a sahot. Elterjedt az a vélekedés, hogy a gyenge sah döntései mögött egy erős nő, a sah ikertestvére, Ashraf Pahlavi áll.

A sah azonban megpróbálta elkerülni, hogy az erős emberek, mindenekelőtt Záhedi lépéseit legitimáló bábfigurának tekintsék. Igyekezett mérsékelni a megtorlást, bevonni a betiltott Nemzeti Front embereit és baloldali figurákat a közéletbe. A puccsot elítélő nyilatkozatuk miatt kirúgott egyetemi professzorokat is visszahelyeztette állásaikba. Volt néhány ehhez hasonló „nagyvonalú” gesztusa.

Az volt az ambíciója, hogy Moszaddeg reformtörekvéseit valamilyen formában felújítva elérje a megpuccsolt miniszterelnök népszerűségét.

A nemzeti büszkeség érzelmi erejének kihasználása végett a sah az 1950-es évek közepén felépítette az Óperzsa Birodalom alapítója, Nagy Kürosz állami kultuszát. 1960-ban megszületett első fiúgyermekének, a trón várományosának is a Reza Kürosz nevet adta. Ennek a kultusznak a csúcspontja volt 1971-ben az Óperzsa Birodalom alapításának 2500. évfordulóján az egykori birodalom fővárosában, Perszepoliszban megrendezett hatalmas méretű, elképesztően fényűző, irdatlan összegeket felemésztő ünnepség, amelyen Magyarország államfője, Losonczi Pál is részt vett.

A kemény katonai diktatúrát 1960-tól enyhülés követte, bár a SZÁVÁK továbbra is aktívan tevékenykedett. A kubai diktátor, Batista bukása, Kuba „eleste” után az Egyesült Államok arra sarkallta a vele szövetséges diktátorokat, hogy demokratizálják a rendszerüket.

Demokratizálásról azért nem volt szó Iránban, de enyhülésről igen. Ez összefüggött a sah – két válás utáni – harmadik házasságával, harmadik feleségének, Farah Dibának a színre lépésével, és első fiúgyermekének megszületésével.

Éppen az enyhülés vezetett első konfliktusához Khomeini ajatollahhal. Az ötvenes években az ulémára, az iszlám vallástudósok testületére támaszkodva a sah szembefordult apja szekularizációs törekvéseivel, és ekkoriban kegyetlenül üldözték a nem iszlám felekezeteket, mindenekelőtt az egységes világtársadalom eljövetelét hirdető, antinacionalista Bahái hitet.

Az enyhülés keretében a sah lépéseket tett a többi felekezet egyenjogúsítása felé. Megengedte, hogy a helyi önkormányzatokban zsidók, keresztények, zoroasztriánusok és a bahaiisták a saját szent könyveikre tegyék le az esküt. Ez ellen Khomeini élesen fellépett, követelve, hogy kizárólag a Koránra lehessen esküt tenni.

1963 januárjában a sah meghirdette a Fehér forradalmat: a földreformot, az erdők államosítását, az állami vállalatok privatizálását a piacgazdaság megerősítése végett, a választási reformot, a nők választójogának biztosítását és a nők jogainak kiterjesztését. Nagy közoktatási programot hirdettek, küzdelmet az analfabetizmus ellen és a nem muszlimok beengedését az államapparátusba. A sah azt ígérte, hogy a reformok révén Irán rövid idő alatt el fogja érni a nyugati országok életszínvonalát.

Az ajatollahok hevesen ellenezték a reformokat. Khomeinivel az élükön vádak özönét zúdították a sahra. A fehér forradalomról szóló népszavazás bojkottálására szólítottak fel. Khomeinit bebörtönözték. Országszerte tömegmegmozdulásokon követelték a szabadon bocsájtását. A több hónapig tartó lázadás több ezer életet követelő vérfürdőbe torkollott. Khomeini 1964-ben száműzetésbe kényszerült.

Miközben az ajatollahok azzal vádolták a sahot, hogy Iránt kiszolgáltatja az Egyesült Államoknak és Izraelnek, a hatvanas években éppenséggel gyengültek az iráni-amerikai kapcsolatok. A sah folyvást attól tartott, hogy a CIA puccsot szervez ellene, és voltak is erre utaló jelek.

Ezzel párhuzamosan javultak Irán kapcsolatai a Szovjetunióval és a szovjet blokk országaival.

Így került sor a sah és felesége kelet-európai körútjára és annak keretében a magyarországi látogatására 1966-ban.

„Köszöntjük kedves iráni vendégeinket” – ezzel a szöveggel a címlapon kerültek az utcára az országos napilapok a sah érkezése napján. A központi pártlap címoldalán a sah fotója és életrajza alatt ez a szöveg jelent meg: „Az iráni államfő ebben az évben már három európai szocialista országban, Romániában, Jugoszláviában és Bulgáriában tett látogatást. Az utóbbi években jelentősen fejlődtek Irán és a szocialista államok kapcsolatai. Ennek a folyamatnak egyik fontos láncszeme volt a sah tavalyi szovjetunióbeli utazása. Ezek a látogatások, valamint az Irán és a szocialista országok között létrejött különböző egyezmények a nemzetközi béke megszilárdulását, a kölcsönös kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok fellendítését szolgálják. Iránnak a függetlensége további megszilárdításáért, s az ország önálló gazdaságának felvirágoztatásáért tett erőfeszítései támogatásra találnak a Magyar Népköztársaságban is.” (Népszabadság, 1966. szeptember 7.)

A magyarországi sajtóban egyetlen bíráló szó sem esett a sahról, akit bő egy évtizeddel később ugyanezekben a lapokban a legsötétebb reakciós uralkodónak festenek majd le.

Az akadozó reformok belendítésére, a nyugati országok életszínvonalának közelítésére hatalmas esélyt kínált az 1973-as olajválság, az olaj árának megugrása, melynek következtében óriási pénztömeg zuhant be az országba.

A földreform balul ütött ki. A földbirtokosok igen magas felvásárlási árat kaptak a földjeikért, amelyekből csak azok a parasztok kaptak, akiknek már amúgy is volt valamennyi földjük. Többségüknek addig sem, azután sem volt.

A sah kihirdette, hogy jó példával jár elő, lemond a birtokairól. Fényképek készültek, melyeken a sah átnyújtja a birtoklevelet, a parasztok pedig előtte térdepelnek és a cipőjét csókolják. Csakhogy a sah azokról a birtokokról mondott le, amelyeket az apja törvénytelenül sajátított ki, szerzett meg, s amelyeket a Reza sah lemondása után született parlamenti határozat szerint már rég vissza kellett volna juttatni jogos tulajdonosaiknak. És ezekért a birtokokért most a sah hatalmas felvásárlási összegeket vágott zsebre.

Kiderült az is, hogy a mecsetek kisajátított birtokait a sah jelentős részben a saját embereinek, katonai vezetőinek, udvari kamarilláinak adta oda.

1973 végén a sah egy sajtótájékoztatón kijelenti, hogy Iránt egyetlen nemzedék alatt a világ ötödik nagyhatalmává teszi. A Spiegelnek azt nyilatkozza, hogy „tíz év múlva ugyanolyan életszínvonal lesz nálunk, mint önöknél, a németeknél, a franciáknál vagy az angoloknál.

A nagy pénzfolyam sodrásában a sah megkétszerezi a beruházásokat, elrendeli a legfejlettebb technológiák tömeges importját. Rengeteg atomerőművet, gyárat tervez. A nyugati világ exportőrei ott nyüzsögnek a sah körül, különösen, amikor az Svájcban tartózkodik, hogy rásózzák a csúcstechnológiáikat.

Hatalmas teherhajók tömege tart az iráni partok felé, csakhogy az ország kicsi, elavult kikötői nem tudják fogadni őket. Hajók százai vesztegelnek kirakodásra várva. Irán csillagászati összegeket fizet a hajózási társaságoknak a több hónapos várakozásért. Iránnak megfelelő raktárai sincsenek. Rengeteg áru megy tönkre a szabad ég alatt, a trópusi hőségben. Szállító eszköz sincs elég. Teherautók ezreit kell hozatni Európából. Sofőr sincs elég. Dél-Koreából hozzák őket repülővel. Amikor kiderül, hogy sokkal kevesebbet fizetnek nekik, mint iráni kollégáiknak, hazamennek. Az elhagyott teherautókat eltemeti a por a sivatagban.

Mérnök, technikus, értelmiségi sincs elég. Sem egyetem, főiskola, ahol kiképeznék őket. Nem is akar a sah többet, mert a diákság lázadásra hajló, megbízhatatlan népség. Több mint százezer diákot küldenek Amerikába és Európába állami ösztöndíjjal, akiknek jelentős része soha nem tér vissza Iránba, ahol az értelmiségi létnek nincsenek meg a kulturális feltételei. Ahogy Kapuściński írja: „Iránban nem lehetett megvenni a kiváló írók műveit (csak külföldön jelenhettek meg), nem lehetett látni a kiváló rendezők filmjeit (nem mutathatták be őket az országban), nem lehetett hallani az entellektüelek szavát (hallgatásra ítélték őket).”

Az olajbevételek igen jelentős részét a hadsereg fejlesztésére kötötték.

A nagy tömegek nyomora alig enyhült. A sah hívei viszont óriási vagyonokat halmoztak fel. A korrupció minden szinten a mindennapok természetes része volt. Az érintett összegek szintenként emelkedtek. A magasabb szinteken csillagászati összegeket értek el. Nem volt ritkaság, hogy a sah magasabb rangú emberei Münchenbe jártak ebédelni, a még magasabb rangúak a párizsi Maximból hozatták az ebédjüket séffel, pincérrel.

Mike Wallece, az amerikai CBS televízió híres 60 Minutes című műsorában több interjút is készített a sahhal, az alábbit 1974-ben (a 60 Minutes Iránnal foglalkozó archív összeállításaiból itt több is megnézhető):

Kapuściński: „Ha valaki magas beosztásba került és nem lopott, rögtön légüres térbe került: gyanússá vált. Egyből rásütötték, hogy biztosan spicli, akit azért neveztek ki, hogy szemmel tartsa a többieket és jelentse, hogy ki mennyit rak zsebre… Ha csak tehették, igyekeztek megszabadulni az ilyen embertől, mert beleköpött a levesükbe.” És mértéktelenül folyt a luxizás: „Mit ér vele az ember, ha mindene van? Ha mások nem látják, észre sem veszik? /…/ Ha nem tud róla senki, az olyan, mintha semmije sem volna az embernek! Mindent dobra kell verni, szét kell kürtölni, hogy sárguljanak az irigységtől, csodálják az embert!”

A hatalmas olajbevételek még mindezzel együtt is jelentős gazdasági növekedést generáltak, és voltak iparágak, amelyekben Irán valóban elérte a világszínvonalat, de a nagy tömegek helyzete nemigen javult, az egyenlőtlenség pedig nagyobb és látványosabb volt, mint korábban.

Nem kellett sok ahhoz, hogy az általános elégedetlenség országos lázadásba csapjon át. Ismét összeadódtak az egymással legkevésbé sem kompatibilis ellenzéki erők, a síita fundamentalisták, a liberálisok, szociáldemokraták, kommunisták és a minden politikai irányzaton kívüli írástudatlan nyomorgók.

1978 januárjában a kormánypárti Ettela’at című lapban megjelent egy cikk a száműzetésben élő Khomeiniről, aki a száműzetésben a nép bálványa, lelkiismerete lett, és nem csak a fundamentalista muszlimok szemében. Ez a cikk arról szólt, hogy Khomeini idegen. Brit ügynök és homoszexuális. Azoknak az idegeneknek az ügynöke, akik a mi belső békénket föl akarják túrni, olajunkat el akarják venni. Ő hint konkolyt közénk. A szuverenitásunkat, önazonosságunkat veszélyeztető idegen erők állnak mögötte. Khomeini nem igazi perzsa. A nagyapja Indiából származik. Mi köze hozzánk egy indiai nagyapa leszármazottjának?! Nota bene: Khomeini Indiából érkezett ősei a 18. században telepedtek le Perzsiában.

Qom városában, a síiták vallási központjában ez a cikk berobbantotta az ellenállást. A főtéren összegyűlt nagy tömegbe belelőttek a mesterlövészek. Iránban az elhunytak halála után negyven nappal a rokonok, ismerősök ismét összegyűlnek, megemlékeznek a halottról. A gyilkosság áldozatául esetteknek bosszút esküsznek. Negyven nap múltán a qomi áldozatokra való emlékezés számos iráni városban tömegtüntetések formáját öltötte. A rendőrök ismét lőttek, még több áldozatra emlékezek negyven nappal később, és ez a negyven napos ritmus legalább részben meghatározta a lázadás kibontakozásának dinamikáját.

A sah megpróbálta demokratizáló lépésekkel megmenteni a trónját. Feloszlatták a SZÁVÁK-ot, megszüntették a cenzúrát, de ettől csak az ellenzéki erők szabadultak fel és a sah elleni lázadás kapott nagyobb teret.

1978 augusztusában Abadánban ismeretlenek lezárták egy mozi bejáratait és felgyújtották az épületet. 400 ember égett szénné a mozi nézőterén. Másnap kiözönlöttek az emberek az utcára, és azt kiabálták, hogy a sah tette, „égessétek meg a sahot!” Holott a mozit valószínűleg a sah ádáz ellenségei, a radikális iszlamisták gyújtották fel, akik mindig is elítélték a mozit, mint a bűnben élő nyugati világ szimbólumát. De Khomeini is azt üzente, hogy a sah bűne, ami történt. A tömegmegmozdulásokat ismét mészárlás követte szeptember 7-én, a „fekete pénteken”.

Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a sah helyzete tarthatatlan. Az uralkodó emberei tömött sorokban menekültek az országból. A sah is megkezdte vagyon és családja kimenekítését. (Vagyona nagy része persze már eleve külföldön volt.)

1979. január 16-án a sah is elhagyta Iránt.

Reza Pahlavi non-Hodgkin limfómában szenvedett, ami egyre súlyosodott. Kitartóan kérlelte az USA elnökét, hogy engedje be őt az Egyesült Államokba, ahol a legmegfelelőbb kezelést kaphatja. Jimmy Carter hosszas hezitálás után hozzájárult a sah beutazásához. Ez nagy fölháborodást váltott ki Teheránban, ahol a felbőszült tömeg elfoglalta az Egyesült Államok nagykövetségét, és túszul ejtette a nagykövetség munkatársait. A sah két hónap múltán, 1979 végén elhagyta az Egyesült Államokat. Az ottani kezelés nem sokat használt. 1980. július 27-én Kairóban elhunyt.

1979. február elsején, a sah elmenekülése után két héttel Khomeini hazatért.

A hazatérését lelkesen üdvözölték a szovjet blokkban. A Népszabadság 1979. február 18-án kolumnás cikket közölt Khomeiniről Vajda Péter tollából. A cikk szerint a haza készülő Khomeini Párizsban „gondot fordított például annak tisztázására, hogy — a nyugati sajtó állításaival ellentétben — egyáltalán nem kívánja visszahozni a középkort, nem akar a szó szoros értelmében vett teokratikus államot, ahol a papság irányítja az ügyeket, hanem idegen beavatkozástól független, demokratikus államot, ahol a népakarat érvényesül, s ahol civil kormány vezeti az ügyeket. /…/ Khomeini neve ma egyet jelent évtizedünk egyik nagy sikerű imperialista ellenes, demokratikus forradalmi mozgalmával.”

Aztán jött az iszlám forradalom, az iszlám köztársaság, amelynek sikerült kegyetlenségben is, sötétségben is, szilárdságban is felülmúlnia a sah rendszerét.