hvg.hu, 2025. augusztus 12.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Száz évvel ezelőtt, 1925. augusztus 12-én született Farkas Vladimir, aki a Rákosi-korszak rettegett államvédelmi hatóságának tagjai közül egyetlenként gyakorolt bűnbánatot a nyilvánosság előtt, a nyilvánosságot keresve. A túlélő prominens ávósok közül alighanem ő járt a legrosszabbul. Harmincas évei közepén túl volt már mindenen. Az apátlan-anyátlan gyerekkori nyomorúságon, az emigráción, a rettenetes bűnökkel terhelt ávós karrieren, a börtönön. Élete nagyobb részén a múltja uralkodott.
Lőwy Janka kassai cselédlány lányanyaként szülte meg 1904-ben Hermann fiát, aki Lőwyből Farkas, Hermannból pedig Mihály lett, amikor 1945-ben az emigrációból Magyarországra érkezett.
A magyar nyelvű és identitású zsidó család az elszakított Felvidéken, Kassán élt. Az ifjú Lőwy Hermann nyomdász 16 éves korától tevékenykedett a kommunista pártban. Fiatalon megnősült. 1925-ben született fiának Lenin után a Vladimir keresztnevet adta. A szegénységben élő családot magyarként is, kommunistaként is ellenszenv övezte Kassán.
Lőwy Vladimir születésének évében az apját mozgalmi tevékenysége miatt börtönbüntetésre ítélték. 1929-ben szabadult. Vladimir anyjával, nagyanyjával és nagynénjével egy bérház 12 négyzetméteres pincelakásában lakott, amelynek egyetlen ablaka az ajtaja volt.
Az apa a börtönből kiszabadulva elvált a feleségétől és nyomban emigrált. A Kommunista Ifjúsági Internacionálé kádereként járta Európát, részt vett a spanyol polgárháborúban, végül Moszkvában kötött ki.
Az anya, Lőwy Regina ugyancsak 1929-ben öngyilkosságot és gyerekgyilkosságot kísérelt meg. Fiát magához szorítva a Hernádba ugrott, de kimentették őket. Az anyát Magyarországra küldték illegális pártmunkára. Lebukott, kitoloncolták az országból, és ezután ő is emigrációban élt. Testvérét, Lőwy Sándort, Vladimir nagybátyját Magyarországon letartóztatták, és a váci börtön kommunista foglyainak éhségsztrájkja alatt a mesterséges táplálás következményeként fiatalon meghalt, ugyancsak 1929-ben.
A szüleitől elhagyott gyereket négyéves korától a nagyanyja nevelte a fent említett pincehelyiségben.
Az iskolázatlan nagymama mosónőként tengődött, és nagyon egyszerű világképet adott át unokájának: Vannak a rossz emberek, a gazdagok, és vannak ők, a jó emberek, a szegények. Őket képviselik a kommunisták. Amikor a fia börtönbe került, szakított az Örökkévalóval, a zsidó vallással.
Lőwy Vladimir, aki szlovák iskolába járván anyanyelvi szinten tudott szlovákul is, elhagyott, a környezetében is idegen gyerekként csak a nagyanyja primitív világképét tekinthette a sajátjának.
Kozák Gyula ezt írja Lőwy Vladimir gyermekéveiről: „Az illegális kommunisták közül sokan megfordultak Lőwy Janka fáspincéjében, de ezek az emberek nem játszottak döntő szerepet a primer szocializációban, kivéve Schönherz Zoltánt, aki anyagilag is támogatta az apa és anya nélkül maradt gyereket és nagyanyját. Az egyetlen releváns férfiszerepet Schönherz közvetítette. Schönherz elegáns volt, jómódú, és tele szeretettel s persze osztálya elleni gyűlölettel. /…/ Nem kapta meg a kisgyerek számára legfontosabb ‘minden rendben van körülöttem’ érzést. Ezt a rendezetlen, szeretettől és a gyűlölettől vibráló otthoni világot Farkas Vladimir egy életen át hurcolta magával.”
1939-ben, amikor Csehszlovákia már szétesett, Kassa pedig visszakerült Magyarországhoz, ahol már zsidótörvények voltak érvényben, az apa Schönherz segítségével kicsempésztette a fiát a Szovjetunióba. A fiú ekkor, 14 éves korában ismerte meg az apját, de nem alakulhatott ki közöttük erősebb kötődés. Az apa megbánta, hogy magához vette a fiát, és ezt előtte sem igazán titkolta.
Az emigráns káderek közös moszkvai szálláshelyén, a Lux Szállodában egy kétszobás lakásban éltek öten apjával, annak második, német feleségével, kislányukkal és egy orosz háztartási alkalmazottal. A kamaszfiú érezte is, éreztették is vele, hogy csak nyűgnek van ott.
Orosz iskolában tanult. A világháború idején önkéntes honvédelmi munkára jelentkezett. Tankelhárító árkokat ásott Szmolenszk és Vjazma között, mígnem a rossz higiéniai viszonyok miatt meg nem betegedett és haza nem küldték.
A német csapatok közeledtével a családot kitelepítették Ufába. Amikor innen visszatértek Moszkvába, a 17 éves fiút elküldték a Komintern káderképző iskolájába. Itt vált érzelmi kommunistából tudatos, ideológiailag alapszinten képzett kommunistává. Ezután Rákosi Mátyás kezdeményezésére rádiós kiképzést kapott, hogy Magyarországra küldhessék őt illegális munkára. Mire azonban erre sor kerülhetett volna, Magyarországról már kiverték a náci birodalom csapatait.
A káderképző iskolában megismerkedett az emigrációban élő házaspár, Berei Andor és Andics Erzsébet lányával, Berei Verával, akivel Magyarországra érkezésük után, 1945 végén összeházasodtak. Ennek a lány szülei a legkevésbé sem örültek. A házasságból két lány született 1948-ban, illetve 1953-ban.
1945 nyarán a Lőwyből Farkassá lett ifjú számára a Magyarországra érkezés nem volt hazatérés, hiszen soha nem élt Magyarországon. Idegenből idegenbe érkezett. Oroszul anyanyelvi szinten beszélt, a magyar tudása viszont megkopott. Helyismerete nem volt, rádiós szaktudása részleges és csak speciális feladatokra alkalmazható. A kapcsolati tőkéje nagy értékű, de nagyon szűk körre korlátozódott. Apja az ország három-négy legnagyobb hatalmú vezetője közé tartozik, de a fia a hazatért moszkovitákon kívül nem ismer senkit.
Ennek megfelelően alakult a pályája.
A pártközpont adó-vevő készülékeken keresztül tartotta a kapcsolatot a vidékkel. Az Akadémia utcai pártház toronyszobájában adták-vették a rejtjelezett üzeneteket. Ezzel bízták meg Farkas Vladimirt, aki ült a padlásszoba kalickájában és adta-vette az üzeneteket. Közvetlen kapcsolatban állt a legmagasabb szintű pártvezetőkkel. Bármikor benyithatott Rákosi Mátyáshoz egy frissen érkezett üzenettel, de a személyisége, a szava nem számított annyit sem, mint egy falusi párttitkáré.
Tartotta a szolgálatot, közben rengeteget olvasott és unatkozott. A külvilági kapcsolatai nem gyarapodtak, a munkájáról a pártközponton kívül nem tudhatott senki. A külvilág számára ő nem létezett, és a külvilág se nagyon az ő számára.
Amikor a politikai rendőrségnek, az ÁVO elődjének szüksége volt olyan szaktudásra, amilyennel ő rendelkezett, boldogan ment. Kiút volt ez számára a toronyszobából, az elszigeteltségből.
A technikai jellegű szolgáltatásokkal foglalkozó részleghez hívták, ahol telefonokat hallgattak le, leveleket cenzúráztak, hamis igazolványokat készítettek.
Az ÁVO-n emberszámba vették, számítottak rá, megbecsülték. Sokkal szélesebb körrel kerülhetett kapcsolatba, mint korábban. A pártközpontban ő volt a kis lóti-futi Vladi, az ÁVO-n ő volt a nagy Farkas Mihály fia. Önértékelésének, önbizalmának megerősödése az ÁVO-hoz kötődött. Addigi élethelyzete erre nem volt alkalmas. Az ÁVO igen, de csak egy sajátos értelemben, amiről Kozák Gyula így ír: „egy termeszvár katonájaként értelmezte magát, aki a pártért, a kommunista eszméért él, mint individuum csak korlátozottan létezik. Az egyenruha, a katonai szervezethez tartozás mindig ad bizonyos tartást, önazonosság-tudatot viselőjének, az igazi, belülről felépített, a saját értékek ismeretén és megbecsülésén alapuló identitást viszont még a legerősebb embereknél is gyengíti. A csoporthoz tartozás az egyén arcát maszk mögé rejti, az identitás a csoport identitása, kváziidentitás. Ugyanakkor az egyenruha kényszeríti az önértékelési hiány felszámolására, és teljesítési kényszerbe hajszolja viselőjét. Az ÁVO esetében a teljesítési kényszer, a sokszoros, erőn túli megfelelés mindenki számára kötelező volt.”
Az ÁVO, később ÁVH végre sikerélményhez juttatta Farkas Vladimirt, aki élete első két évtizedében feleslegesnek, kitaszítottnak érezhette magát. Megváltást jelentett számára a „közösség” (már amennyiben az ÁVO-t, illetve az ÁVH-t közösségnek lehet nevezni), amely honorálta megfelelni akarását.
Gyorsan haladt fölfelé a ranglétrán. 1946-ban alhadnagyként kezdte, 1951 tavaszán már alezredes volt. Jó néhány kitüntetést is kapott. 1949-ben már középvezetői beosztásban működött, az operatív technikai alosztályt vezette.
Az ÁVO-ÁVH kollektív identitásában feloldódott a személyiség és a személyes felelősség. A vak elkötelezettség, amire kiváltképp hajlamos volt az, aki addigi életében csak ezt az egy elkötelezettséget ismerte, a szociális igazságérzettel megerősítve, amit gyerekkorának, családjának nyomora igazolt, a világháború szörnyű tapasztalataival együtt biztosította, hogy Farkas Vladimir elfogadja azt a végletes, szadista kegyetlenséget, amely az ÁVO-ÁVH működésében normává vált. És ne csak elfogadja, hanem azonosuljon is vele. Ez így történt azokkal az ávósokkal is, akiket az előéletük kevésbé predesztinált erre, mint Farkas Vladimirt.
1949 tavaszán az elsők között „értesült” arról, hogy Szőnyi Tibor és Szalai András „imperialista kémek”. Péter Gábor őt bízta meg lehallgatásuk megszervezésével.
A technikai szolgáltatásokra alkalmazott ifjút 1949 májusának végén, Rajk letartóztatása előtt két nappal vonták be először a vizsgálati munkába. Péter Gábor azt a feladatot adta neki, hogy hallgassa ki Cseresznyés Sándort, Rajk bizalmas munkatársát, akit jól ismert.
Farkas Vladimir megkérdezte Péter Gábort, hogy kell egy ilyen kihallgatást levezetni. Azt a választ kapta, hogy mielőtt bármit kérdezne, kenjen le két nagy pofont a kihallgatottnak. Így tett.
Júliusban már kifejezetten büszke volt rá, hogy bevonták Justus Pál kihallgatásába. Egy szovjet őrnagy utasítására ő adott parancsot Princz Gyula verőlegényeinek Justus megtalpalására. Erről ő maga számol be a memoárjában. Hozzátéve, módjában állt volna a szovjet őrnaggyal vitába szállni vagy Péter Gábor megerősítéséhoz kötni a dolgot, de ezt nem tette meg. (Nincs mentség, 229. o.)
Farkas Vladimirral kapcsolatos legismertebb, évtizedeken át, mind a mai napig élő, Aczél Tamás és Méray Tibor Tisztitó vihar című könyvéből elterjedt tudomás, hogy ő volt, aki kegyetlenül megkínozta, megkínoztatta Kádár Jánost. A szájába vizelt, személyesen verte ki a fogait és tépte le a körmeit.
Ezt Kádár maga tagadta, az életrajzírója, Huszár Tibor sem tud róla. Farkas Vladimir, aki, mint láttuk, más esetben elismerte, hogy veretett, mindhalálig küzdött e vád ellen. 1988-ban levelet küldött Demszky Gábornak, az AB Kiadó vezetőjének, mert Faludy György ott megjelentetett Pokolbéli víg napjaim című könyvében is szerepeltek róla ilyen állítások. A levelét Demszky kérésére a Beszélő közölte.
Az viszont igaz, hogy ő volt a Kádár kihallgatására alakult csoport vezetője. Személyesen egy ízben hallgatta ki Kádárt. Ezt a kihallgatást teljes egészében magnóra vették, a magnófelvétel fennmaradt. Huszár Tibor ennek alapján ismerteti Kádár című életrajzában (I.k. 178-185.o.) ezt az eseményt. Lesújtó véleményt alkot Farkas Vladimir szerepléséről, de azt nem állítja, hogy Kádárt a kihallgatás alatt bármilyen fizikai inzultus érte volna. Az viszont igaz, hogy ezzel fenyegették. Farkas igyekezett minél inkább megalázni Kádárt, és kirívóan durván beszélt vele. Huszár szerint: „a jól megalapozott kérdéseket – ilyenek nem lévén – gorombasággal, a történeti szituáció ismeretének hiányát pedig izgága szóömlennyel próbálta helyettesíteni”.
1950-ben Moszkvából az a parancs érkezett, hogy az ÁVH építsen ki külföldi hírszerző szervezetet. Ezzel a feladattal, a határon túli hírszerző főosztály vezetésével Farkas Vladimirt bízták meg. Ezzel egyrészt az ÁVH vezető funkcionáriusai közé emelkedett, másrészt eltávolodott a vizsgálati feladatoktól.
1953-tól ávós vezetők letartóztatása, Rákosi Mátyás lefokozása, az 1954 elején megkezdődő rehabilitációs eljárások szaporították a kételyeket Farkas Vladimirban (is), és 1955 elején távozott az ÁVH testületéből.
Először arról tájékoztatták a pártközpontban, hogy Vietnámba küldik őt ügyvivőnek, majd úgy döntöttek, hogy a Lenin Intézetben folytassa a tanulmányait teljes fizetéssel. A korábban a bölcsészkar levelező tagozatán elkezdett tanulmányait is folytatta.
Nagy Imre miniszterelnöksége alatt megkezdődtek a rehabilitálások és hivatalosan beismerték, hogy ártatlan elvtársakat ítéltek el koholt vádakkal, a „szocialista törvényesség” megsértésével. Amikor Rákosi visszavette a teljhatalmat, ezt a beismerést már nem lehetett visszaszívni, viszont a felelősséget el kellett terelni Rákosiról és köréről. A sok bűnös közül bűnbakot kellett választani. A választás Farkas Mihályra esett, akinek Rákosi nem felejtette el, hogy 1953-54-ben Nagy Imre mellé állt. Hiába igyekezett Nagy Imre bukása után visszaállni Rákosi mellé, a sorsa megpecsételődött. Kézenfekvő volt, hogy az ÁVH vezetői közül Farkas Vladimirt emeljék ki bűnbaknak az apja mellé.
Megindult Farkas Vladimir ellen a valódi bűneire rálicitáló suttogó hadjárat. 1956 májusában kidobták a Lenin Intézetből azzal a bejegyzéssel, hogy ott végzett, megszerezte a társadalomtudományi diplomáját. Holott nem.
Ez idő tájt elérkezett hozzá negyedkézből, Mező Imrén, Andics Gabriellán és az ő testvérén, az anyósán, Andics Erzsébeten keresztül Kádár üzenete, miszerint legjobban tenné, ha öngyilkosságot követne el.
A Telefongyárban kapott munkát kooperátorként.
A levegőben lógott a letartóztatása. Erre egy nappal Rajk László és társai temetése előtt, október 5-én került sor. Az újvidéki Magyar Szó erről már október 9-én hírt adott, a magyarországi lapok azonban csak október 11-én közölték az MTI által kiadott szöveget: „Volt államvédelmi tiszteket tartóztattak le a szocialista törvényesség súlyos megsértése miatt. A szocialista törvényesség súlyos megsértése miatt a legfőbb ügyész utasítására az ügyészség október 5-én, pénteken előzetes letartóztatásba helyezte Farkas Vladimír, Faludi Ervin, Szénás György és Szántó György volt államvédelmi tiszteket. Ügyük vizsgálatát a Legfőbb Ügyészség folytatja le.” (Szabad Nép, 1956. október 11.)
Ez volt Farkas Vladimir első érdemi említése a magyarországi sajtóban. Addig csak az előléptetettek és kitüntetettek névsorait közlő hivatalos közleményekben jelent meg a neve.
Október 5-én este váratlanul megjelent a házukban az anyósa. Amikor késő este csengettek, ő, Andics Erzsébet engedte be a letartóztatására érkezett ÁVH-s tiszteket. Nyilvánvalóan tudott arról, hogy a vejét le fogják tartóztatni, és azért ment oda, hogy a letartóztatás békés és csendes lebonyolítását biztosítsa. Egy héttel később, október 12-én letartóztatták Farkas Mihályt is.
A forradalom nem változtatott a helyzetükön. Senki nem kívánta szabadon bocsájtani őket, sem a forradalom alatt, sem a forradalom leverése után.
A forradalom alatt a Népszava újságírója azt állította, hogy Farkas Vladimir „emberek százait kínozta halálra”. A forradalom leverése után a Népszabadság névtelen újságírója nevezte ki Farkas Vladimirt valamilyen különleges főosztály vezetőjének, aki főszerepet játszott a Rajk-per előkészítésében és személyesen irányította a kínvallatásokat.
Az ÁVO-ÁVH iszonyatos bűneiért felelős vezető politikusok vagy vezetők maradtak, mint maga Kádár János, vagy szovjet emigrációban, vagy nyugdíjban töltötték el hátralévő éveiket. A magasabb rangú ávósok jelentős része a kulturális életben, kiadóknál, a sajtóban, a művészeti életben, a tévénél, a rádiónál kapott irigylésre méltó állást.
Farkas Vladimirt 1957-ben 12 év szabadságvesztésre ítélték. Négy és fél évet ült. 1960-ban amnesztiával szabadult apjával és ’56-os elítéltekkel, Déry Tiborral, Donáth Ferenccel, Jánosi Ferenccel együtt.
Szabadulása napján elhagyta őt a felesége és vitte a lányait is. Illetve nem őket vitte, hanem a férje szűrét tette ki. Akit a válás fölöttébb megviselt. Ott állt 35 évesen család nélkül, egzisztencia nélkül, megvetett, mindenhonnan kitaszított emberként, aki a saját akkori értékítélete szerint addigi életében semmi jót még nem csinált, és nem is látott maga előtt kibontakozási lehetőséget. A sokkal magasabb polcról lelökött apja a kitaszítottságot nem viselte el. Depresszióba zuhant és a szabadulása után öt évvel öngyilkos lett.
Farkas Vladimirt a nagynénje fogadta be egy cselédszobába. A Kölcsönző Vállalatnál dolgozott statisztikusként majd üzemgazdászként, aztán egy műszaki kutatóintézetben volt állásban, végül 1976-ban a Volán Tröszthöz került. Onnan ment nyugdíjba a vezérigazgató-helyettes szaktanácsadójaként.
Második házassága is fölborult. Ötvenévesen harmadszor is megnősült, és ez a házasság már boldognak bizonyult. Nyugdíjasként könyvekkel zsúfolt, 38 négyzetméteres öröklakásban élt egy budafoki panelházban, szerény körülmények között, vaslemezes ajtó mögött, miután egyszer már rá akarták gyújtani a lakást.
Állítása szerint 1968 óta kereste a lehetőséget, hogy a nyilvánosság előtt beszámoljon az életéről és elszámoljon a bűneivel, de erre persze semmilyen lehetősége nem volt a pártállami diktatúra felbomlása előtt.
A nyolcvanas évek derekától két sok-sok órás, több évig húzódó életútinterjút is adott. Az egyiket Borenich Péternek. Ennek a 133 órás magnófelvételnek a felhasználásával készült el a Nincs mentség című önéletrajza, amely 1990-ben jelent meg.
A másik interjút 1987-88-ban készítette Kozák Gyula. Ennek szerkesztett változata 1988 novemberében jelent meg a Mozgó Világban, de az 1956-os Intézet honlapján is olvasható egy összefoglaló.
Ezzel egy időben a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorában is megszólalt.
Ekkortól lehetett jelen Farkas Vladimir a saját mondandójával a magyarországi nyilvánosságban (A Kapu című folyóirat például Antimemoárok címmel közölte cikksorozatát, de más írásait is megjelentethette.) Ettől kezdve az élete új értelmet nyert, illetve ekkor nyert értelmet egyáltalán. Első és egyetlen magasrangú ávós tisztként számolt be a cég működéséről és gyakorolt nyilvánosan bűnbánatot, önéletrajza címével is hirdetve, hogy Nincs mentség arra, amit tett, ami a közreműködésével történt: „Örök szégyenem, hogy felnőttként nem ismertem fel a világtörténelem e példátlan manipulációs gépezetét, és hosszú éveken át vakon szolgáltam egy olyan ügyet, amely a legnemesebb eszmék zászlaja alatt – meggyőződésem szerint – a legtöbbet vétett az emberiség ellen.” (Nincs mentség, 168.o.)
Miközben zsidó származású antifasiszta létére az általa szolgált diktatúrát nevezte a legártalmasabbnak az emberiségre nézve, sajtóközlemények és sajtóperek sorával hadakozott azok ellen a vádak ellen, amelyekkel a bűneire rálicitáltak. Már az első megjelenését is a Mozgó Világban az állításait kétségbe vonó levelek és viszonválaszok kísérték.
Minden felkérést elfogadott, mindenkinek adott interjút, aki kért, mindenhová elment, ahova hívták. Nyilatkozott, előadott, beszélgetett. Élete utolsó évtizedében apja életét kutatta, igyekezett megérteni azt, akitől életében olyan kevés megértést és figyelmet kapott.
2002-ben, nem sokkal a 77. születésnapja után halt meg. Halálhírét végakaratának megfelelően csak a temetése után hozták nyilvánosságra.