hvg.hu, 2025. augusztus 2.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Korán elmúlt a divatja, élete delelőjén is old boy volt már, de a népszerűsége soha nem múlt el. A divattal együtt haladók egymás után ejtették el a divatjamúltakat, de a Vámosi–Záray álompárt mindig karjában tartotta a divattól lemaradó, a régiben bennmaradó, állandóságra és nyugalomra vágyó közönség és az újrafelfedező generációk. Így volt ez mindhalálig és azon túl.
Szegény, de feltörekvő katolikus sváb családba született bele Wéber János 1925. augusztus 2-án Bicskén. Apja neves üvegcsiszoló mesterré építette fel magát és Pestre költöztette a családot.
Állítólag Horthy Istvánnak is szállított finoman kidolgozott velencei tükröt. Ennek ellenére János nehéz körülmények között nőtt fel, sok örömben, élvezetben nem volt része. Zárkózott, szűkszavú kamaszként húzódott meg a gépipari technikumban.
Egy betegség folytán elvesztette a hallását a jobb fülére. Azért énekelni szeretett, csak nem tudott, amíg szorgalmas munkával meg nem tanult. Az iskolai énekkarban megkérték, hogy inkább csak tátogjon.
Elvégezte a Gépipari Technikumot, a Ganz Vagon- és Gépgyárban dolgozott. Fellépett és nagy sikereket aratott az üzemi kultúrműsorokban. Apját mint gyanús svábot internálták, őt meg felfedezték. Rögvest odaállították a rádió stúdiójában Karádi Katalin mellé: „Új énekest fedezett fel a rádió: Vámosi Jánost, aki április 23-án nyilvános rádióvarieté keretében énekel Karády Katalinnal és a rádió jazz-zenekarával” – írta a Világ 1949. április 13-án.
A fölfedezéssel együtt járt a lemondás a sváb nevéről. 1949. március 11-én a Kis Újságban még Vámosi Wéber Jánosként szerepeltetik a rádióműsorban, de áprilisra a Wéber már kiesett a nyilvánosságból, de a hivatalos iratokból még nem. Hivatalosan csak 1954-ben lett Vámosi. Felesége, Záray Márta még Wéber Jánosnéként lépett ki az Anyakönyvi Hivatal épületéből 1953-ban.
Vámosi a felfedezése után máris sokat szerepelt a rádióban a legnépszerűbb énekesekkel, együttesekkel, Rácz Valival, Lantos Olivérrel, a Tabányi zenekarral, dzsesszegyüttesekkel. Márpedig a televíziózás előtti korszakban a rádió hozta az országos népszerűséget.
1951 februárjában a háború előtti korszak két első számú sztárja, Karády Katalin és Lantos Olivér emigrált. Lantost nevezték a magyar Bing Crosbynak, Vámosit később a magyar Frank Sinatrának. Mindenesetre Vámosi hangja és énekesi karaktere állt legközelebb Lantoséhoz, őt tekintették hivatottnak arra, hogy Lantost pótolja, illetve elfeledtesse a magyar közönséggel.
Az életre szóló találkozás
Vámosit 1949-ben leszerződtették az EMKE-be. Itt énekelt esténként, éjszakánként. 1950-ben új, fiatal dizőz érkezett az EMKE-be, Záray Márta.
Ő éppen egy évvel Vámosi után született Bánhidán, amelyet 1945-ben Tatabányához csatoltak. Így lett ő egyik dala szerint Tatabányai lány.
Záray Géza főaknász Babinak becézett, elkényeztetett és elkanászodott lánya, amikor éppen nem rosszalkodott és bokszolt a fiúkkal, nem játszott a szénporban a csillék között, leállíthatatlanul énekelt. Egy bányászünnepségen hatéves korában felrohant a színpadra, hogy most ő akar énekelni. A bányászsoron énekműsorral házalt: „Volt nekem egy kis sámlim, amit vittem magammal egy-egy koncertkörútra, és ha otthon voltak a háziak, megálltam az ajtó előtt, felálltam rá és elkezdtem énekelni. Ha elfáradtam, ráültem.” (Index, 2016. október 30.)
Záray színésznőnek készült. Beiratkozott az Országos Színészegyesület iskolájába, és színinövendékként sok helyen fellépett. Élvonalbeli sztárok, Zimonyi Márta és Laurisin Lajos mellett játszotta például a Három a kislányban a főszereplő kislány húgát, Hédit. A Színház Magazin (1943. július 21.) fotót is közölt az előadásról.
A kék postakocsi című vizsgaelőadás után azt írta a Magyar Nemzet, hogy Záray Mártának „kedves, behízelgő hangja van, Játéka még sok csiszolásra szorul.”
1946-ban arról értesült a Független Kisgazda pletykavadásza, hogy ősztől a friss diplomás színésznő az új győri színház primadonnája lesz. Nem lett az.
Viszont sakkversenyzőként hallatott magáról a negyvenes évek végén. 1947-ben az országos női bajnokságon is indult, de senkit nem tudott megelőzni.
1950-ben Záray Márta életében is lezárult a pályaválasztás időszaka. Fölköltözött Budapestre. Működési engedélyt kapott A kategóriás énekesnőként. Rögvest leszerződtették az EMKE-be, ahol az akkori egyetlen fellépőruhájában elindult a pályáján. Este 10-től reggel 4-ig énekelt 35 forintért. Egy gyerekinget lehetett venni ennyi pénzért leszállított áron. A Párisi utcában ennyibe került egy láb gyantázása.
A konkurens dizőzöktől nem sok kíméletet kapott a tatabányai lány: „csak prolicselédnek meg tetűvarrólánynak csúfolták. Amúgyis csodabogárnak számíthatott: “Alkoholt nem ittam soha, így azt sem fogadtam el a vendégektől, inkább gyümölcsrizst rendeltem. … Hányszor előfordult, hogy a zongora tele volt gyümölcsrizzsel!’” (Index, 2016. október 30.)
Az EMKE-ben történt meg tehát az életre szóló találkozás. Záray Márta hamarosan átment a Gellértbe, de ez már nem változtatott a dolgokon. 1953. június 16-án villámleánykérés után, melyhez az a kérdés kapcsolódott, hogy „nálad van a lakásbejelentő és a személyi?”, villámesküvőt tartottak.
Vámosi albérleti szobája volt az első otthonuk. Innen költöztek 1955-ben a Mártírok útja 58-ba, egy kétszobás lakásba.
1953 után kezdtek együtt fellépni, és egyre inkább párban haladtak a pályájukon.
Az 1955-ben frenetikus sikerrel bemutatott 2× néha 5 című filmben Záray Márta „önmagaként”, dizőzként jelenik meg, Vámosi János pedig Zenthe Ferenc hangjaként énekli a címadó dalt. 1957-ben a Csendes otthon című filmben is az ő hangján szól Zenthe szájából az Összecsendül két pohár. A Házasságból elégséges című 1961-es film nagy slágere volt a Megáll az idő. Ez Vámosi János hangjával épült be a közemlékezetbe, pedig eredetileg a fiatalon visszavonult Hollós Ilona énekelte.
Az énekes házaspár megtette, amit a kor követelt. Vámosi János elénekelte Miljutyin dalát, a Lenin-hegyent. Azért a Vámosi-Záray-páros sem úszta meg a feljelentő kritikát. Az Észak-Magyarország 1954 augusztusában arról írt, hogy „szokássá vált, hogy hétfőn esténként az Országos Filharmónia műsoros estéket rendez a miskolci Déryné Színházban, vagy a szabadtéri színpadon. Amíg a műsor első részében Záray Márta az igényesebb közönségnek énekelt s művészi eszközökkel hatott, a második részben, a kevésbé igényesek számára — a szerencsére lassan már kiveszőfélben lévő — ‘Karády-stílusban’ énekelt. Nagyon is jól tudjuk, kiknek tetszik, ha az énekesnő hangja úgy búg, mint éjjel a háztetőn mászkáló macskáé és a szerelmes vadgalambé. Ne a jampecek tapsára pályázzék az, aki igényt tart a művésznő megtisztelő elnevezésre! Teljesen fölösleges, bántó és elítélendő a mikrofon előtti vonaglás is! Beszélnünk kell az előadott táncdalok szövegéről is. Záray Márta és Vámosi János lecsempészett Miskolcra néhány kozmopolita, ostoba szövegű, bárgyú táncdalt, amelyet mint a konkolyt, elszórtak a nézőközönség körében. (Kifelé menet jónéhány kitömött vállú, vastag cipőtalpú fiatalember már fújta is azokat.)”
Nem ismerjük ennek az estnek a műsorát, de valószínű, hogy a „lecsempészett” világslágerek szövegével voltak bajok. Mindketten nagyon sok világslágert énekeltek magyarul.
1956 nyarán népes magyar esztrádművészcsoport indult két hónapos turnéra a Szovjetunióba. Vámosiék tévékészülékkel tértek haza. Ha Nagy Imre tévéjét ezen a nyáron a volt és leendő miniszterelnök hatvanadik születésnapjának elit vendégserege is megcsodálta, gondolhatjuk, milyen áhítattal vették örül Vámosiék tévéjét a Mártírok utca 58. lakói! Persze néznivaló még jó ideig nem volt a tévéjükben.
Jó néhány dalt írtak kettőjükre. Ilyen volt a Nekünk találkozni kellett (1958), a Ketten az úton, Köszönet a boldog évekért.
Ez utóbbi radikális feminista kritika céltáblája lett egy jelenkori novellában, melyben az egyik nő figyelmezteti a másikat: „ne akarj olyan lenni, mint Záray Márta, akinek Vámosi János az egyik közös dalban gyakorlatilag köszönetet mond azért, hogy elnézte a félrekúrásait”. (Morsányi Bernadett: /Egri/ csillagok, Élet és Irodalom, 2015. május 15.) Nyilván ennek a szövegnek a radikális olvasatáról van szó: „Ha volt néhanap egy kis titkom, és helyette mást mondtam, soha nem hitted, de mindig úgy tettél.”
Aczél nem szerette
Az ötvenes évek végétől a hatvanas évek közepéig Vámosi János a magyar könnyűzene egyik legnagyobb, vagy a legnagyobb csillaga. Ez volt a dallamos, klasszikus tánczene utolsó virágkora. Ebben az időszakban lett hatalmas sláger a Járom az utam…, a füstös, lepukkant Angyalföld apoteózisa.
Vámosiék járják folyamatosan az országot, mindenhol siker és szeretet várja őket. Egy idő után a világ is egyre tágabbra nyílik előttük.
1957-ben jutottak el odáig, hogy belevágjanak a sikeres művészekhez illő otthon megteremtésébe, bár ennek anyagi alapjai elég ingatagok voltak. Telket vettek Pasaréten az Orsó utcában. 1960-ra lett a házuk beköltözhető.
1957 környékén a házaspárnak már volt autója. Nagy ritkaság volt az akkor. Soron kívül kaptak engedélyt autó beszerzésére. Záray Márta 1958 nyarán személyesen beszélt Aczél Györggyel. A beszélgetés nem lehetett túlzottan kellemes. Amint az Záray Márta 1958. augusztus 5-én kelt, Aczélhoz címzett leveléből kiderült, Aczél a szemébe mondta, hogy nem szereti azt a műfajt, amit ők képviselnek, és Záray is visszaszólhatott valamit, mert a levelében elnézést kér a „neveletlenségéért”.
Ebben a levélben ecseteli nehéz anyagi helyzetüket, említi a súlyos adósságot, amely az építkezés miatt rájuk nehezedik. Ekkoriban az OTP-nek, magánembereknek, barátoknak, például Korda Györgynek is nagyon sok pénzzel tartoztak, Záray pedig leírta, milyen puritán módon élnek, és hogy az építkezésre rákényszerültek, mert másképp nem tudnának kiszabadulni rossz lakhatási körülményeikből. Az énekesnő emlékeztet arra, hogy mindkettőjük munkáscsaládból származik, ő bányászlány, a férje vasesztergályos volt a Ganzban. A levél elsősorban azért íródott, mert Aczél nem járult hozzá a németországi turnéjukhoz, amely anyagi szempontból oly fontos lett volna számukra – írta Csatári Bence az Aetasban 2012-ben megjelent tanulmányában.
Az anyagi nehézségeket magyarázta, hogy az 1956-os forradalom után volt egy rövid időszak, amikor a két énekes lehetőségei beszűkültek. A hatvanas évek elejétől azonban kinyílt előttük a nagyvilág. Záray Márta így nyilatkozott erről: „Sokan kérdezik tőlem azt, hogy hány helyen jártunk, de lehetetlen felsorolni. Voltunk többször is az Amerikai Egyesült Államokban, Ausztráliában, vagy például Írországban. Nem csak nyugat-európai országokban énekeltünk, hanem például a Szovjetunióban és Lengyelországban is. Az, hogy eljuthattunk távoli világokba, magyarként, Magyarországról, már a hatvanas évek elején is, természetesen nem volt érzelmileg közömbös számunkra.” (Kapu, 1998. május)
A nyugati országokban a közönségük szilárd bázisát természetesen a kinti magyarok adták. Az ’56-os emigráció már ismerte őket itthonról.
Itthon is aktívak voltak azért: 1964-ben beléptek a Tatabányai Cement- és Mészmű egyik brigádjába, aláírták a brigádszerződést és „átvették a brigád kulturális fejlesztésének munkáját” … (Esti Hírlap, 1964. január 24.)
Lemezszerződést azonban jó sokáig nem kaptak. Záray Márta állítólag azt mondta a Kreml falánál, hogy „nem Landler Jenő hamvait kéne idetenni, hanem Bors Jenőt élve”. Érthetően a bögyükben volt Bors Jenő, Landler unokája, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat nagyfőnöke.
1966-ban pedig végre megjelent Vámosi János első lemeze, a pályakezdés után több mint másfél évtizeddel. Éppen akkor, amikor a beat – ahogy maguk mondták – elsodorta őket.
Épp ebben az évben rendezték az első Táncdalfesztivált, ahol a televízió milliós nyilvánossága elé kerülhettek az élvonalbeli beatzenekarok, az Illés, az Omega, a Metró. Vámosi János a Mit hoz a jövő című dallal bejutott a döntőbe, de a hat díjazott dal között már nem volt ott az övé. Csak a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat különdíja jutott neki vigaszként. 1967-ben, 1968-ban már sem Vámosi, sem Záray nem jutott be a döntőbe, ahol 15, illetve 18 szám szerepelt.
Erős volt a gyanú, hogy tudatosan lepontozták őket. Az új generációval kellett szövetséget kötni. Vámosiék ki is mentek a divatból, ki is tolták őket. A nyilvánosságban, a tévében, a rádióban, a nagy könnyűzenei rendezvényeken a háttérbe szorultak, miközben továbbra is élvezhették a sikert a fellépéseiken, akármerre jártak. Megmaradtak annak a népes közönségnek a kegyében és szeretetében, amelyet nem sodortak magukkal a divathullámok. Ez akkor is így volt, amikor a tévé, a rádió szinte tudomást sem vett arról, hogy léteznek még. Eközben a lemezeiket is vitték, mint a cukrot.
A következő évtizedekben annyi lemezt, kazettát, cd-t, dvd-t adtak el, hogy Magyarország minden polgárára jutott egy. Sőt. Többszörös platinalemezeik voltak.
Ehhez hozzájárult az is, hogy a nyolcvanas években a nosztalgiahullám ismét megemelte őket. Még a kilencvenes években is, egészen Vámosi haláláig annyi felkérésük volt, hogy válogatni kellett közöttük. Ott voltak a pályán életfogytiglan.
Vámosi János Jeles András betiltott filmjében, az Álombrigádban, aranyfüsttel befújva éppúgy eljátszotta önmaga paródiáját, mint Honthy Hanna Gothár Péter Bástyasétány 74-ében.
A fogadott gyerek
Záray Márta első terhességéről egy nagy turnén lehetősége miatt mondott le, második terhessége pedig sok komplikációval, komoly vérzéssel kezdődött, félő volt, hogy beteg gyermek születne, amire az apa családjában volt példa. Így maradt a házaspár saját gyermek nélkül.
1979-ben Szabadbattyánban egy 13 éves kislány a szünetben lelkesen berohant egy csokor rózsával a házaspár öltözőjébe. Ettől kezdve szoros kapcsolat alakult ki a házaspár és a leány, Tücsök Mária között, aki a gimnázium befejezése után alkoholista szüleitől elköltözött Vámosiékhoz, ők fogadott lányukként kezelték és szerették őt.
Négyen éltek tehát az Orsó utcai házban, beszámítva Mukit, a család cerkófját.
A házaspár két tagjának karaktere, életmódja nagymértékben különbözött egymástól. A nagydumás Záray Márta fölöttébb aktív életet élt, barkácsolt, kertészkedett, barátkozott, a magánéletben laza öltözetet viselt. Vámosi János tartózkodó volt, szemlélődő, szófukar, visszafogott, szeretett visszavonulni a könyvei közé.
Viszont közös szenvedélyük volt a horgászat. Az oroszlányi erőmű taván, ami remek horgászvíz, vettek egy stéget, kibővítették a mellette álló, cölöpökre épült faházikót, és szabadidejük jelentős részét ott töltötték.
1997-ben Vámosi János hirtelen lefogyott. Áttételes, operálhatatlan rákot állapítottak meg nála. Rövid időn belül, 1997. szeptember 18-án meghalt. Férje halála után Záray Márta visszavonultan élt, súlyos mozgásszervi betegségben szenvedve várta a halált, amely 2001. március 31-én álmában elérte őt.
Tücsire, a fogadott lányukra maradt minden. Ő ápolja különböző formákban az énekes pár emlékét.
Két hónappal Vámosi halála után György Péter fölöttébb érdekes esszét publikált az énekesről az Élet és Irodalomban (1997. december 19.): „A levert forradalom után identitását kereső Kádár-rendszer politikai elitje – többek között – olyannak szerette volna látni a világot, mint azt a népszerű énekes, Vámosi János dalaiban is felismerhette volt. Zártnak és nyugodtnak (Megáll az idő), lassúnak, jómodorúnak, kiismerhetőnek, végső szükségszerűségektől (Nekünk találkoznunk kellett) áthatottnak és elrendezettnek, monogámnak (Minden asszony életében jön egy pillanat), lokálpatriótának, egyszerre kispolgárinak és melósnak (A mi utcánk). Vámosi János – aki nem is különösképp kedvelte a gyors számokat, ellenben megannyi szép lassú sláger fűződik a nevéhez – anélkül lett a korszak, kiváltképp a hatvanas évek forrásértékű tanúja, kulcsszereplője, hogy bármit is tett volna azért. Ne felejtsük el, hogy tekintettel a könnyűzene iránti ideológiai előítéletekre, hosszú pályafutása során több bizalmatlanságot tapasztalt, mintsem – a közönség imádatán kívül – hivatalos elismerésben része volt. Ám – s ez független Vámosi és a hivatalok aktuális viszonyától – ma már felismerhetjük: Kádár János épp olyannak szerette volna mutatni magát, mint amilyen Vámosi János volt, …mint aki egész egyszerűen a Járom az utam második strófájából lépett elő: ‘Tudom, a napfény máshol szebben ragyog, de itthon mégis Angyalföldön vagyok, a Váci út és Lehel út között.’/…/ Vámosi János egész egyszerűen rendes ember volt, és újra és újra erről énekelt. Tetszett is ez mindazoknak, akik épp arra vágytak, amire maga Vámosi: nyugalomra és csendre. Arra, hogy lehetőség szerint ne rezzenjenek össze, ha csengetnek, illetve ne kelljen túl hosszan elgondolkozniuk azon, hogy az aktuális politikusok épp mit hazudnak és terveznek velük a fejük felett.”