hvg.hu, 2025. július 18.
RÉVÉSZ SÁNDOR
1925. július 18-án került a boltokba a totalitárius diktatúra megvalósításának első és egyetlen kézikönyve, Adolf Hitler Mein Kampfja. A totalitárius diktatúrák más vezetői nem írták le előre, talán nem is tudatosították magukban, hogyan kell ezt csinálni – csak csinálták. Adolf Hitler viszont fölfedte a siker titkát: úgy vesd meg a népet, hogy büszke legyen rád és magára. A Mein Kampfban kifejtett ideológiára építve történhetett meg a világ legtöbb áldozattal járó háborúja és népirtása is. De milyen utóélete volt Magyarországon?
Az általa vezetett 1923-as sörpuccs után egy bajor kisváros, Landsberg am Lech börtönében – elég kellemes körülmények között raboskodó – Adolf Hitler diktálta le a Mein Kampf 1925-ben megjelent első részét magántitkárának, Rudolf Hessnek, aki később Hitler pártjának helyettes vezetője lett. Többen úgy tudják, Hess nemcsak íródeák volt, hanem anonim társszerző is.
A Mein Kampf többfunkciós mű. Egyrészt Hitlernek a nyilvánosság számára hamisított önéletrajza, másrészt a nácizmus ideológiai alapvetése, harmadrészt Hitler, illetve pártja politikai programja.
Hitler abban reménykedett, hogy a könyvét majd veszik, mint a cukrot, és a busás bevételből fedezi az elítéléséhez kapcsolódó anyagi kötelezettségeit és a pere, valamint rabsága alatt felmerült költségeit.
A könyv azonban nem volt kapós. Lényegében csak az akkor még kicsi pártjának lelkes hívei vették meg. Egy év alatt 9500 példány kelt el belőle.
A Mein Kampf Hitler hatalomra jutása után lett könyvsiker. Kötelező olvasmánnyá tették a közoktatásban, és kapott belőle egy díszes példányt a házassági anyakönyvi kivonata mellé minden ifjú házaspár. Népszerű lett a szerzője is, az ideológiája is. A második világháború végéig körülbelül hatmillió példányt adtak el belőle Németországban, és sok nyelvre lefordították.
Hitler életének fordulópontja volt az 1919-es Bajor Tanácsköztársaságot követő fehérterror. Arra a reményre építette az általa vezetett müncheni puccsot 1923-ban, hogy megakadályozhatja a weimari demokrácia konszolidációját Bajorországban, és megteremtheti a fajvédő terror kontinuitását. Lényegében erre törekedtek ez idő tájt Magyarországon is a fehérterrorra építő fajvédők, akik Horthy Miklóst katonai diktatúra bevezetésére kívánták rászorítani.
A börtönben azonban Hitlernek azzal kellett számolnia, hogy programja megvalósításának rövid távú esélye elúszott. Ezért nem is politikusként, hanem programadóként szólal meg a könyvében: „A programadó feladata nem az, hogy az ügy teljesíthetőségének különböző fokait megállapítsa, hanem, hogy az ügyet mint olyat megvilágítsa: másként szólva: kevésbé kell törődnie az úttal, mint a céllal.” A programadó „jelentősége csaknem mindig csupán a jövőben mutatkozik meg, mivel ő nem ritkán az, akit »világidegen« szóval illetnek. Mert ha a politikus művészete valóban megfelel a lehetséges művészetének, a programadó azokhoz tartozik, akikre áll, hogy az isteneknek csak úgy tetszenek, ha a lehetetlent követelik és akarják.”
Ami a Mein Kampf írásának idején és 1928-ban, amikor a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) 2,6 százalékot kapott a választásokon lehetetlennek tűnt, azt lehetővé tette a nagy gazdasági világválság.
A marxistákhoz, kommunistákhoz hasonlóan Hitler is olyan elmélet és gyakorlat megalkotására törekedett, amely a nagy néptömegeket ragadja meg, azoknak az adott viszonyokkal való elégedetlenségére válaszol. De Hitler ezt egészen másképp tette, mint a kommunisták. Nem a néphatalom ígéretével, hanem a nép tökéletes megszervezésének és a többi nép fölé emelésének ígéretével lépett elő.
A marxistákkal ellentétben nem azt mondja, hogy a kapitalizmus demokráciája áldemokrácia, és az igazi demokrácia akkor jön el, amikor a népi osztályok átveszik a hatalmat és átvezetik a társadalmat az osztálynélküli társadalomba, hanem a kapitalizmus és a demokrácia együttes megdöntésének programját hirdeti. Ennek érdekében kívánja összefogni a demokratikus weimari köztársaság antidemokratikus és nacionalista erőit.
Nem a népeket, hanem kizárólag a saját népét kívánja megnyerni. Nem a hatalom ígéretével és egyéni életük megjavulásának ígéretével, hanem felsőbbrendűségük állításával és felsőbbrendűségük érvényesítésének az ígéretével. Azzal, hogy a nép mint kollektív egység uralma alá hajtja a világot, az alsóbbrendű népeket. A nép vezére a világ vezére lesz, amely biztosítja a német nép uralmát a világ népei felett. A német nép szolga lehet a népvezér alatt, de vezérnép lehet a szolganépek felett. Ez volt Hitler ajánlata.
A Mein Kampf osztályozása szerint vannak kultúraalkotó, kultúrafenntartó és kultúraromboló fajok. A kultúraalkotók az árják: „Majdnem kizárólag az árja faj alkotásának eredménye mindaz, amit ma a művészet, tudomány és technika terén elértünk. Ebből a tényből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ő volt általában a legmagasabb rendű emberiség megalapítója, tehát őstípus annak, amit ma »embernek« nevezünk. Ő az emberiség Prométheusza; akinek homlokából kipattant a lángész isteni szikrája, ő szítja állandóan a megismerés tüzét, hogy fénnyel árassza el a néma titkok éjszakáját, és az embert a föld többi élőlényének urává tegye.” A kultúrafenntartó fajok – például a japánok – alkalmasak arra, hogy az árják felügyelete alatt, velük szövetségben fenntartsák a kultúralkotók vívmányait a kultúrarombolókkal, mindenekelőtt a zsidókkal szemben.
A fajelmélet atyjának tartott Alfred Rosenberggel szemben Hitler nem spirituális, hanem biológiai alapon, a természet törvényeire hivatkozva határozta meg a fajokat és jellegüket. Kapcsolódott a szociáldarwinizmus irányzatához, amely a 19. század végének, a 20. század elejének egyik meghatározó koreszméje volt. Az első világháború is ennek jegyében zajlott.
Hitler a szociáldarwinizmus alaptételéből indult ki, miszerint a fajok harca a természet rendje. A természet pedig az erősebb és a tiszta fajokat részesíti előnyben.
Az emberiség történelmében abból adódtak a bajok, hogy az uralkodó faj nem vigyázott a tisztaságára: „Hódítóként leigázta az alacsonyabb rendű népeket és gyakorlati tevékenységüket parancsszavával és akaratával irányította. Azáltal, hogy nehéz, de hasznos munkálkodásra kényszerítette őket, nemcsak megóvta alattvalóinak életét, hanem talán még oly sorsot is biztosított számukra, mely jobb volt, mint azelőtti »szabadságuk«. Mindaddig, amíg könyörtelenül megmaradt uralkodó álláspontja mellett, nemcsak tényleges uruk, hanem kultúrájuk fenntartója és gyarapítója is volt. /…/ Mihelyt a leigázottak színvonala lassan szintén emelkedni kezdett és valószínűleg nyelvileg is közeledtek hódítójuk színvonalához, összeomlott a válaszfal az úr és a szolga között. Az árja feladta vérének tisztaságát és ezzel elvesztette a paradicsomban való tartózkodásának a jogát, melyet annak idején ő teremtett meg saját maga számára. A fajkeveredés hullámai mindinkább ellepték, elvesztette kultúraalkotó erejét, míg végül nemcsak szellemileg, hanem testileg is inkább a leigázott őslakossághoz, semmint őseihez hasonlított.”
Ez az a hiba, amelyet nem követhet el a német nép, melynek Keletre kell, messzire nyúlva kiterjesztenie az életterét.
A marxizmussal ellentétben, amely azt hirdette, hogy az osztálynélküli társadalomban a kollektivitás és az individualitás dialektikája érvényesül, és a közösségi ember majd egyénileg is az önmegvalósítás legmagasabb fokára léphet, Hitler ajánlatában az egyéni szabadságnak és önmegvalósításnak, az individualizmusnak nincs tere. A gyakorlatban persze a bolsevista diktatúrákban sem volt, de Hitlernél már elméletben sem. A Mein Kampf ezt hirdette: „minden társadalmi szervezetnek legbensőbb lényege az, hogy az egyén lemond személyes véleményéről és érdekeiről és azokat a köz érdekében áldozza fel. /…/ Az önérdeket a közérdek javára háttérbe szorító életfelfogás minden tényleges emberi kultúra legfontosabb előfeltétele. Csak így képes az emberiség nagy műveket alkotni, amelyek az alapítót rendszerint alig jutalmazzák, az utódokra azonban annál gazdagabb áldást hoznak. Csak így magyarázható meg, hogy sokan türelemmel viselik mostoha sorsukat, ami számukra csak szegénységet és lemondást jelent, azonban biztosítja a közösség létének alapját.”
Hitler, miközben a német népet a teremtés csúcsára helyezte, az értelmi képességét, igazságfelismerő képességét éppen olyan gyatrának ítélte, mint általában mindenféle tömegét. Az uralkodásra termett nép sem alkalmas arra, hogy hivatását felismerje és belássa, ami abból következik: önérdeke, személyisége feladásának szükségszerűségét.
Ezért az alacsony értelmi szintjéhez igazodó propagandával kell a népet megnyerni:
A tömeg befogadóképessége nagyon korlátolt, értelme kicsiny és éppen ezért nagyon feledékeny. Ezekből a tényekből kifolyólag tehát minden hathatós propaganda csak néhány pontra kell hogy szorítkozzék. Ezt a néhány pontot és néhány tételt addig kell vezérszavakban ismételni, amíg az utolsó is megérti ebből a szóból azt, amit akarunk.
„Minden nagy vezér művészete abban áll elsősorban, hogy egy nép figyelmét ne szétszórja, hanem mindig csak egyetlen ellenségre összpontosítsa… Egy nagy vezér zsenialitásához hozzátartozik, hogy még az egymással ellentétben álló ellenfeleket is úgy jelenítse meg, mint amelyek egyetlen kategóriához tartoznak, mert különböző ellenségek felismerése a gyenge és bizonytalan kategóriáknál könnyen vezethet ahhoz, hogy kételkedni kezdjenek saját igazukban.”
Ez utóbbi különösen fontos volt a zsidók elleni gyűlöletkeltésre összpontosító kommunikációban, hiszen egyszerre kellett valamennyi létező társadalmi rendet, az egymással a legélesebb ellentétben álló kapitalizmust és kommunizmust egyaránt zsidólényegűként bemutatni.
Hitler hatalomátvétele után a német tömegek jelentős része olvasta lelkesen a kicsiny értelmére és agymosásának mikéntjére vonatkozó sorokat.
Magyarországon a Mein Kampfról a megjelenése utáni években gyakorlatilag nem esett szó. Még a nácik előretörését hozó 1930-as választás után sem sok. A magyar nyelvű zsidó lapok, a kolozsvári Új Kelet, Magyarországon pedig a Múlt és Jövő említették egy-egy írásban a művet, mint egy őrült elme szüleményét. A Népszava is idézte egyszer elrettentésül ezeket a sorokat: „A népi állam gondoskodni fog róla, hogy csak annak legyen gyermeke, aki egészséges. Mert csak egyetlen gyalázat van: ha valaki, aki beteg vagy nyomorék, mégis gyermeket hoz e világra. Ellenben a legnagyobb becsület és tisztesség: erről lemondani.”
A katolikus orgánumok is foglalkoztak egyszer-egyszer – elítélőleg – a Mein Kampffal. Bangha Béla lapjában, a Magyar Kultúrában például ez jelent meg: „Mikor a nemzeti szocializmus keresztényellenes tendenciája nyilvánvalóan kifejezésre jutott, a német püspöki kar tagjai egyenként és összesen felemelték tiltakozó szavukat a párt állásfoglalása ellen. De az elítélés nem jelent gyógyítást, és sajnos, kevesen vannak a fanatizált tömegben, akiket a püspöki szó visszatart.”
Jellemző, hogy a tekintélyes és színvonalas Külügyi Szemle szemlézője is azt írta 1932-ben, hogy a Mein Kampfot az előző évben adták ki…
1932-től kezdték gyakrabban emlegetni a művet, de komoly elemzések ekkor sem születtek róla. A Századunk, a Katolikus Szemle, a Korunk egyaránt megvetően írt róla.
A Mein Kampfot Hitler potenciális magyarországi hívei csak az 1930-as évek közepén fedezték fel, amikor az első náci jellegű pártok megalakultak.
A mű 1935-ben jelent meg először magyarul. A három fordító egyike, Szakáts István írt hozzá előszót: „Ma, amikor népi reformok szele csapja meg az ezeréves magyar tölgy koronáját, és a világháború s az azt követő forradalmi idők nemzedékének szelleme a szebb magyar jövőért csatasorba állítja népünk minden becsületes fiát; ma, amikor népünk tagjai közé emelt válaszfalak köveit a vér szava nálunk is feszegeti; ma, amikor tizenhat év felduzzadt tettrekészsége a gátakat csapkodja, hogy termékenyítő árjával ellepje a magyar ugart – a legjobbkor kerül a magyarság kezébe ez a mű, amely kérlelhetetlen következetességgel győzi meg az olvasót arról, hogy a legelőször magyar földből sarjadt fajvédelmi gondolat nem túlzó, rajongó rögeszme, hanem véresen komoly kormányzati program, amelynek megvalósítása népünk megerősödését és fennmaradását hivatott biztosítani. Váljon ez vérünkké, égjen lelkünkben. /…/ Tanuljunk Hitler Adolftól és a horogkereszt harcosaitól fajszeretetet és kötelességtudást, s akkor népünket a poklok kapui sem döntik meg…” Ezeket a sorokat Róbert László idézte a Magyar Hírlapban (1992. augusztus 29.) Csurka István – Debreczeni József által náci alapvetésnek minősített – hírhedt dolgozatára reagáló cikkében.
A magyar Mein Kampfot nem kapkodták el. Szakáts István lapja, a Virradat szerint 1937 februárjáig 3300 példány kelt el belőle.
A második világháború után világszerte nehéz volt a Mein Kampfhoz hozzájutni. A Hungarista Mozgalom (1968/9.) ausztráliai kőnyomatosában írja egy megváltott hitlerista: „Kutattam a san diegoi könyvesboltokat egészen addig, amíg nem találtam egy poros, eldugott Mein Kampf példányt. Megvettem, hazavittem és leültem olvasni. Ez volt a vége a régi Lincoln Rockwellnek és kezdete egy teljesen új személynek…”
A könyvet kiadó Franz-Eher-Verlagot a világháború után államosították, így a kiadói jogok a bajor állam tulajdonába kerültek 2015-ig, a jogvédelem lejártáig. Már évekkel korábban elkezdtek dolgozni a mű bőséges jegyzetekkel ellátott kritikai kiadásán. Nagy vita folyt arról, hogy helyénvaló-e a Mein Kampfot akár kritikai kiadásban is újra megjelentetni. A bajor kormány egy időben vissza is vonta a kritikai kiadás munkálatainak anyagi támogatását. 2016 januárjában megjelent és pillanatok alatt elfogyott a kritikai kiadás 2000 oldalas jegyzetanyaggal.
Magyarországon Mónus Áron már húsz évvel korábban kiadta a Mein Kampfot a régi fordításban.
Mónus így nyilatkozott 1996. február 15-én a Magyar Demokratában: „Magyarországon – többek között az Akadémia jóvoltából – egy szándékosan hazug áltudomány terjed, amit úgy állítanak be, hogy az a történelem. Ennek a könyvnek a kiadásával én a helyükre akarom tenni a dolgokat. Egyáltalán nem igaz például az, hogy a zsidó szabadkőműves bankárok, akik Hitlert pénzelték, nem voltak tisztában azzal, hogy mit akar. Éppen azért segítették hatalomra, hogy ezt véghezvigye. A zsidóság pusztítását tehát a gazdag zsidók szándékosan mozdították elő, és a magyarság nem tartozik bocsánatkéréssel a zsidóság felé. Ellenkezőleg: a szabadkőművesség tartozik bocsánatkéréssel minden nemzet felé, amelyet ők belevittek a háborúba. –Nem gondolja, hogy túl közeli még a holocaust emléke ahhoz, hogy ez a könyv puszta dokumentumként legyen értelmezhető? – Ez egy nagy hazugság, mert a »hollókoszt« több mint ötven éve történt. Hazudik, aki azt mondja, hogy az a zsidó, aki most húszéves, egyfolytában a dédapját gyászolja. Azért vannak állandóan ezek a gyászünnepségek, hogy mindenhonnan pénzt lehessen zsarolni. Saját áldozataikból csinálnak pénzt újra és újra.” Mónus szerint a mű „kiadását azért akarták megakadályozni, mert ha valaki elolvassa a könyvet, rögtön kiderül az igazság minden további kutatás nélkül. A szabadkőművesek tudták, hogy Hitler mit akar, és nekik erre volt szükségük, így kizsarolhatták Izrael állam megalapítását. Azóta is állandóan zsarolják az egész világot. És mindenki fejet hajt. Magyarország is beállt a sorba. Akik megszavazzák ezeket a kártérítési pénzeket, maguk is szabadkőművesek. Mint például Horn Gyula.”
A Magyar Fórumban (1996. május 2.) megjelent egy olvasói levél, miszerint „az ellenfél teljes megsemmisítésének gondolata is itt /a Tórában/ jelenik meg először az írott történelemben: »Irtsd ki őket, ne köss velük szövetséget és ne könyörülj rajtuk.« (Mózes V.7. fej. 2.) Ezek a Szent könyvek. Mellettük a tiltott Mein Kampf csak óvodai tanmese.”
(A Tórának az Akadémiai Kiadónál megjelent kétnyelvű kritikai kiadásában az adott helyen ez olvasható: „és midőn eléd adja őket az Örökkévaló, a te Istened és legyőzöd őket, akkor zárd ki őket teljesen a közösségből, ne köss velük szövetséget és ne kegyeld őket”. Kiirtásról Károli Gáspár fordításában sincs szó. )
Mire a Mein Kampfot betiltották, a Mónus Áron-féle kiadás elkelt. A CEU könyvesboltjának is megtiltották, hogy a Mein Kampf angol kiadását árusítsa.
Ormos Mária, a magyar Hitler-életrajz írója úgy nyilatkozott, hogy a Mein Kampf betiltásával nem ért egyet. Kritikai kiadásra lenne szükség, azonban a Mónus Áron-féle kiadást botrányosnak tartja. (Magyar Demokrata, 1996. április 11. és 1997. december 11.)
A Mein Kampf új fordítása 2007-ben jelent meg a náci és fasiszta irodalom terjesztésére szakosodott Gede testvérek kiadásában. A fordító Ungvári Gyula volt, aki az államrendőrség III/III-as ügyosztályának hálózati személyeként jelentett évtizedeken át, és 1998-ban cikksorozatot írt a Hunniába a hitleri Németországról ezekkel a címszavakkal: „Szabályozott piac, közhaszon, társadalmi egyenlőség, közösségi szellem, szociális állam – egyfajta harmadik út”.
A 2007-es kiadást ma is kikölcsönözheti bárki a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból. Jelzete: 8-357262.
A Mein Kampf magyar nyelvű kritikai kiadására eddig még senki sem vállalkozott.