Az állami hiúság vására

Száz évvel ezelőtt, 1925. április 18-án nyitották meg az első Budapesti Nemzetközi Vásárt. A következő évben pedig a vásáriroda vezetője, Hollósy István könyvet publikált „Visszapillantás a Budapesti Nemzetközi Vásár két évtizedes múltjára” címmel. Ebből is látszik, hogy a BNV életkora bizonytalanabb, mint egy primadonnáé. Minden aktuális hatalom a maga dicsőségét demonstrálta a Budapesti Nemzetközi Vásárral, amely az üzletemberek számára üzleti, a milliós tömegek számára szórakozási és ámulási lehetőség volt. Itt tátotta rá a száját először a nép a rádióra, a televízióra, a csuklós buszra, a Coca-Colára, az autócsodákra – mikor mire.

Budapesti Nemzetközi Vásárról százötven éve írtak először a magyar sajtóban, de akkor még csak gabonavásárról volt szó. A fővárosi „gabonavásár” nevének a rövid változata volt ez.

Különféle országos áruvásárokat, szakvásárokat már az 1848-as forradalom előtt is rendeztek Magyarországon elsősorban Széchenyi István kezdeményezésére. De az első igazán nagy, demonstratív, minden ágazatot átfogó, az ország gazdasági erejének fölmutatására – a valóságnál följebb mutatására – szolgáló vásárt-kiállítást a millennium évében rendezték meg.

Erre az alkalomra készült el 1895-ben az Iparcsarnok, a BNV-k központi pavilonja, amely a második világháborúban elpusztult, de a maradványainak felhasználásával épített Petőfi Csarnok továbbra is a BNV-k központi épülete volt, amíg a vásárt ki nem költöztették a Városligetből Kőbányára. Később ifjúsági szabadidőközponttá építették át a csarnokot, amelyet 2017-ben lebontottak.

Az az 1906-os vásár, amelyet a fent említett Hollósy István a BNV-k történetéhez sorol, a hazai ipart támogató Tulipán Mozgalomhoz kapcsolódik. A Tulipán Mozgalom 1906 márciusában a Pesti Vigadóban Márciusi Vásár néven megszervezte a hazai papír- és írószergyártó cégek árumintavásárát.

A Tolnamegyei Közlöny (1906. május 31.) tudósítása szerint „a lelkes magyar hölgyek az ország szivéből kiindulva megindították a Tulipán Mozgalmat, melynek nemes és hazafias célja visszhangra talált városunk előkelő hölgyeinek szivében is, akiknek élén Dőry Pál /Tolna megyei – R.S./ alispán neje, született Dőry Gabriella úrnő áll./…/ Dőry Pál alispán… hangsúlyozza, hogy a Tulipán Mozgalom célja hazánk gazdasági önállóságának és függetlenségének kivívása./…/ A statisztikai adatok szerint milliók mennek ki Magyarországból külföldi cikkekért. Honfiúi és honleányi kötelességünk, hogy lehetőleg pártoljuk a magyar ipart, s amit itthon megszerezhetünk, azért ne menjünk Ausztriába. Támogassuk a magyar iparost, hogy iparosaink ne legyenek kénytelenek megélhetés végett kapálni menni.”

A következő évben már az Iparcsarnokban rendezték meg a tavaszi kiállításokat, amelyek egyre több iparág termékeit mutatták be.

Arról azonban szó sem volt, hogy ezeket a kiállításokat nemzetközivé kívánták volna bővíteni. Egyáltalán nem szándékoztak a nemzetközi vásárok mintaképének számító Lipcsei Nemzetközi Vásárhoz hasonló rendezvényt szervezni. 

A miskolci iparkamara tisztviselője, Dr. Wittich Andor ezt meg is indokolta: „Mindez helyén volt és van Németországban. Ott Lipcse annyi külföldi gyárost, kereskedőt csődíthetett össze, amennyit akart. A német ipari érdekeknek ez nem ártott. Ha végiggondoljuk Németország szereplését a nagy kiállításokon, ha magunk előtt látjuk kollekcióit, latba vetjük a németek vámpolitikai önállóságát, erejét, azt, hogy a német ipar túlprodukciója, expanzív ereje ma már szinte kívánatossá teszi a nemzetközi mérkőzéseket, a külföld odacsődítését, akkor dicsérni fogjuk a lipcseiek bölcsességét s helyénvalónak látjuk ott a lipcsei vásárt a maga amerikai dimenzióival. De nem tudunk lelkesedni egy budapesti nemzetközi vásárért, legalább ez idő szerint nem. Nekünk nincs önálló vámterületünk. A mi mostoha iparunk a ‘szerződéses vámterület’-nek minden hátrányát érzi. Még az iparfejlesztési törvény (1907: 111.) is inkább a külföldnek szól, mert hiszen tőkeszegénységünk mellett kellőleg ki nem használhatjuk annak előnyeit. De társadalomgazdaságunk egyéb tényezőivel is idegen erőket táplálunk. Arról nem is szólunk, hogy a magyar kereskedőnek nincs égető szüksége a budapesti nemzetközi vásárra, mert elvégre nem adhatunk itt egy füst alatt tanácsot a külföldi iparosnak arra, miként férkőzzék hozzá a magyar kereskedőhöz.” (Magyar Ipar, 1914. január 11.)

Mindazonáltal 1913-tól már egy-két külföldi kiállítót is meghívtak a vásárra, amely a Keleti Vásár, Trianon után pedig a Budapesti Árumintavásár nevet viselte.

Trianon után a magyar iparosok jelentős része külföldivé vált, és a harmadára zsugorodott országnak ki kellett építenie a gazdasági kapcsolatait velük is és általában a Monarchia utódállamaival. Szükségszerű volt tehát, hogy a budapesti vásár egyre nemzetközibb legyen.

1925 volt az ugrópont, amikor a rendezvény felvette a Budapesti Nemzetközi Vásár nevet.

Ezt az 1925-ös első hivatalos BNV-t már másképp kezelték, mint az elődeit. Már 1924 őszétől széles körben reklámozták a vásárt, utazási kedvezményeket adtak belföldieknek és külföldieknek. Büszkélkedtek, hogy a külföldi kiállítók aránya elérte a 10 százalékot, miközben Lipcsében ez az arány csak 5 százalék.

Az 1925-ös BNV a háború pusztításából, Trianon sokkjából, a terror éveiből kiemelkedő ország életképességét volt hivatva demonstrálni. Az inflációtól szenvedő, Népszövetségi kölcsönre pályázó, pénzreformra készülő ország elemi érdeke volt megmutatni a világnak, hogy érdemes kereskedelmi partnerként számolni vele.

A Műcsarnoktól a Vajdahunyad várán keresztül az Iparcsarnokig zászlódíszbe öltöztetett útvonalon érkezett Horthy Miklós kormányzó a BNV megnyitójára, és rövid beszédében hangsúlyozta, hogy „országunkat földrajzi fekvése egyenesen arra utalja, hogy Nyugat és Kelet közötti átfutó kereskedelemnek közvetítője legyen. Ebben az irányban nagy lépést jelent árumintavásáraink nemzetközivé tételének kezdeményezése.” (8 órai Újság, 1925. április 19.)

Több mint egymillió látogatója volt a kiállításnak. Ebből a szempontból tehát sikeresnek bizonyult. A rádióbemutató a Mezőgazdasági Múzeumban hatalmas tömeget vonzott. A rádióvásárlók és előfizetők száma megugrott a kiállítás után. A lapok szerint a pesti rádiókiállítás különb volt, mint a bécsi.

Az üzletkötések tekintetében azonban a BNV csalódást okozott. A „Vásáron való üzletkötéseket még nagyobb mértékben segítette volna elő az a körülmény, ha a m. kir. kormány megfelelő kereskedelmi szerződésekkel rendelkezne az összes külföldi államokkal./…/ …bizonyos magyar iparcikkek exportlehetőségének fokozása céljából bizonyos speciális könnyítésekre volna szükség.” (Az Újság, 1925. április 28.) „…főként tranzitüzleteket bonyolítottak le, már t. i. azok, akik tranzitraktárral rendelkeznek. Ez az a pont ugyanis, ahol a vásár sikere előre korlátozva volt. A tranzitraktárak liberálisabb engedélyezése és ellenőrzése régi és még mindig nem orvosolt kívánsága a magyar kereskedelemnek. A túlzott bürokratizmus, a lassú adminisztráció, az exportköteles százalék rigorózus megállapítása, részben elveszik a kedvét a kereskedőknek attól, hogy tranzitraktár-engedélyeket kérjenek, másrészt az engedéllyel már rendelkezők működését bénítják meg. Jól esett viszontlátnunk az utódállamokból érkezett magyar kereskedőket, de nagy csalódást okozott nekik, hogy nem találtak itt kellő mennyiségű tranzitárut, melyet pedig itt szívesebben vásároltak volna meg, mint a távolabbi eladóktól.” (Esti Kurír, 1925. április 29.)

A vásárok utolsó két napján lehetőség volt a kiskereskedelmi tevékenységre, vagyis a kiállítók a látogatóknak is eladhattak árut kicsiben, akkor szóhasználattal detailban. A vásár vezetősége kérte, hogy ezzel a jogukkal most ne éljenek, de az élelmiszer- és kézimunkaszakmák, ahogy a fent idézett cikkben megjegyzik, „telhetetlenségükben közvetlen eladással csináltak konkurrenciát saját vevőiknek”, ti. a nagykereskedőknek.

A közlekedési lehetőségek is kifogás alá estek. Túl nagy utat kellett megtenni „a járóművek végállomásától a vásár területéig”, és nem indítottak elég villamost.

A szociáldemokraták eleinte nem lelkesedtek a kapitalista kiállítók vásáráért. A Népszava 1925-ben csak kis terjedelemben, eldugott cikkekben foglalkozott a BNV-vel, bár azért a vasasok 50 százalékos kedvezményes belépőt osztogattak a szervezett kartársaknak.

1938-ban azonban már a Népszava is lelkesedett: „A szakképzett magyar munkásnak valóságos fölmagasztalása ez a kiállítás, amelynek minden egyes darabján ott van a munkáskéz rátermettségének, becsületes iparkodásának és hallatlan tehetségének nyoma. A megmunkálható, az idomítható anyag fölött elért diadal ünnepe ez a Vásár…” Ebben a cikkben olvashatunk az 1938-as vásár nagy szenzációjáról, a televízióról: „A Vásár sok szenzációja közül talán a legnagyobb érdeklődést mindenütt a Philips televíziós karaván keltette. Nem csoda, hiszen a sajtó híradásai alapján a magyar közönség is élénk érdeklődéssel kísérte a távolbalátás nemzetközi fejlődését, és így érthető a kellemes meglepetés, amelyet a televíziónak Magyarországon történő bemutatása az egész országban keltett. A Vásáron bemutatott berendezés a világhírű hollandiai Philips-rádiógyár vándorló televíziós karavánja, amely eddig Londonban, Brüsszelben és Antwerpenben volt üzemben, tehát Közép-Európában először nálunk kerül bemutatásra. Maga a karaván két, kerekekre szerelt vagonból és a hozzájuk tartozó vevőkészülékekből áll.” (Népszava, 1938. április 30.) A szerencsések tehát már két évtizeddel azelőtt láthattak tévéműsort, hogy megkezdődött volna Magyarországon a televíziós műsorszórás a nagyközönség számára.

Különleges volt az 1941-es BNV, amelyet minden addiginál több, 1,3 millió látogató keresett fel. Egy hónappal Teleki Pál öngyilkossága után nyílt meg, amikor a magyar csapatok már hetek óta Németország oldalán harcoltak Jugoszláviában. A Délvidék megszállásával Trianon revíziója elérte a csúcspontját. A Vásár másfél hónappal azelőtt ért véget, hogy Magyarország kormánya hadat üzent a Szovjetuniónak, és belevetette magát a háborúba a náci birodalom oldalán.

Szendy Károly, Budapest polgármestere a vásár megnyitóján így üdvözölte Horthy Miklós kormányzót: „Mélységes hódolattal üdvözlöm Főméltóságodat — mondotta — az 1941. évi Budapesti Nemzetközi Vásár területén. Nagy hálával gondolunk a Teremtőre, hogy ezt az ünnepélyes szép napot megérhettük, hogy világrengés közepette, olyan időkben, amikor négy héttel ezelőtt még a háború szele súrolta hazánkat és fővárosunkat, s amikor a kontinensen trónok omlanak össze és új államok születnek, itt, a Főméltóságod bölcs vezetése alatt álló béke szigetén, ezeréves határaink felé ismét jelentős lépéseket téve, újra kitárhatjuk a Budapesti Nemzetközi Vásár kapuit.” (Pesti Hírlap, 1941. május 3.)

A BNV alkalmából Budapestre látogatott Baldur von Schirack, a Hitlerjugend vezetője, Bécs birodalmi kormányzója, és kijelentette: „Hogy a magyar ipar ilyen rendkívüli teljesítményeket tud ma felmutatni, szerinte egyik örvendetes következménye a tengelypolitikának, amelyről ez a vásár is bebizonyítja, hogy a tengely a nyugodt béke és munka előharcosa.” (Magyarság, 1941. május 3.) 

Ekkor vett részt először a Szovjetunió a BNV-n. Hitler még nem borította fel az 1939-ben megkötött szövetséget a Szovjetunióval. A Szovjetuniót Németország szövetségeseként üdvözölték a BNV-n. A lapok a kiállító országok sorolását következetesen Németországgal kezdték, Olaszországgal folytatták és rögtön utánuk következett a Szovjetunió. Így például: „Az ország gazdasági helyzetének az új Európában való jelentőségét domborítják ki a Német Birodalom, az Olasz Birodalom és a Szovjet Unió hatalmas kiállításai.” (Függetlenség, 1941. május 3.)

Az ötvenes években a munkásságnak a Horthy-rendszerrel való szembenállásává hamisították a szovjet jelenlétet az 1941-es BNV-n: „A magyar dolgozók érdeklődése és szeretete a Szovjetunió iránt még inkább megnyilvánult az 1941. májusi Budapesti Nemzetközi Vásáron. A Szovjetunió pavillonja előtt mindennap hömpölygött az emberáradat és bár detektívek falkája ólálkodott a látogatók körül, a vendégkönyvek megteltek a dolgozók csodálatot, szeretetet és hálát kifejező soraival.” (Új Március, 1953/12.)

1949-ben felbukkant egy pázmándi újgazda, aki azt mesélte, hogy 1941-ben a Szovjetunió pavilonjánál hatalmas búzafejek bólogattak, ő talált egy félig eltaposott szemet a bejáratnál. Azt hazavitte, elültette, és most neki is olyan csodálatos „bokrosbúzája” terem. (Fehérvári Napló, 1949. július 24.)

A világháború utáni években csak kisebb kiállításokat rendezhettek. Az első BNV-t 1948. június 11-én nyitották meg. Másfél hónappal a nagyipari vállalatok államosítása után. Azon a napon, amikor megalakult az MDP, a következő évtizedek pártállami diktatúráját gyakorló állampárt.

Rónai Sándor kereskedelmi miniszter azt nyilatkozta, hogy a BNV összterülete másfélszer akkora lesz, mint a régi rendszerben volt. (Szabad Nép, 1948. június 10.)

Tildy Zoltán köztársasági elnök a megnyitón kijelentette: „Ez a kiállítás beszédes bizonyság a magyar népi demokrácia építő akarata és alkotótehetsége mellett. Megmutatja, hogy az államosítások után milyen új, hatalmas munkalendület lett úrrá az ipari üzemekben, minden területen, ahol a dolgozó nép érzi, hogy önmagának épít.” (Szabad Nép, 1948. június 12.)

Az új párt központi pártlapja a fent idézett számában így ír a hatalmas méretű szovjet kiállítási csarnokról: „Csodálatos ez a Csarnok. Olyan, mintha az ember egy kis ablakon betekintene a Szovjetunió mindennapi életébe. Csokoládé, halkonzervek, rengeteg cigarettafajta, szép női ruhakelmék, italok, amit a szovjet ipar termel a szovjet nép számára. Másutt a hatalmas szovjet ipar méreteiről ad ízelítőt egy-egy kiállított darab, a precíziós esztergagépek, hatalmas szárnyasfúrók, malomipari berendezések stb. A legnagyobb érdeklődést mégis talán a szovjet autóipar kiállított darabjai keltették. Rengeteg nézője akadt a nálunk még ismeretlen szovjet kisautóknak, a Pobedának és a Moszkvának.” Ekkor még magyarították a Moszkvicsot.

A Magyar Nemzet (1950. július 14.) tudósítója 1950 nyarán ellátogat arra a lágymányosi területre, ahol a cikk szerint 1951. augusztus 20-án megnyílik majd a Városligetből kiszabadított BNV: „Népi demokráciánk újabb hatalmas, maradandó, nemzetközi viszonylatban is nagyjelentőségű alkotásra készül. Amit a letűnt rendszer évtizedeken át csak ígérgetett: az állandó kiállítás és vásár intézményét, a legrövidebb időn belül megvalósítja. A Budapesti Nemzetközi Vásárok hosszú évek óta a Városligetben zajlottak. Ez a terület sohasem volt alkalmas ilyen célra. Amíg az Iparcsarnok épülete fennállt, nagyrészt ebben a hodályban zsúfolták össze a kiállítások anyagát, később a Liget területéből vettek igénybe mind nagyobb és nagyobb parcellákat, ahol ideiglenes pavilonokat építettek. Ezzel évről-évre tönkretették, pusztították a Liget növényzetét, és bármennyire is terjeszkedett a vásár, a terület sohasem volt elég, a zsúfoltság folyton növekedett./…/ Az építkezést olyan tempóban kezdik el és hajtják végre, hogy 1951. augusztus 20-án a Budapesti Nemzetközi Vásár nagy ünnepséggel már itt nyíljon meg.”

1951-ben a BNV sehol sem nyílt meg. És még sokáig nem. A hadigazdálkodásra és a szovjet blokkon belüli autarkiára átállított, a fogyasztási javak termelését háttérbe szorító gazdasághoz nem passzolt a nemzetközi vásár.

1955-ben már rendeztek egy nagy sikerű helyiipari vásárt, ahol vásárolni is lehetett, de külföldi kiállítókat csak 1957-től fogadtak. 1960-tól már kezdtek a Budapesti Ipari Vásárnak nevezett kiállítások hasonlítani a BNV-kre, de a rendezvény csak 1963-ban kapta vissza a régi nevét.

Ekkor cserélték ki a BNV emblémáján, a háromcsúcsos kapu középső csúcsában az I-t N-re.

A névváltozást nem régi hagyományhoz, kötötték, hanem az új dicsőséghez: „A ‘cégtáblaátfestés’ ünnepi esemény, miután a Palermóban, szerte a világból egybegyűlt legtekintélyesebb vásári szakemberek nemzetközinek deklarálták a budapesti vásárt. Sarzsit, nagyobb címet és rangot osztottak a vásárunknak ott, ahol egy sor tőkés-országbeli vásárváros hiába pályázott az elismerést jelentő ‘nemzetközi’ jelzőre. A döntés meghozatalánál az ajánlólevél az előző vásárok tartalmi színvonala volt.” (Népszabadság, 1963. május 17.) Prózaibban arról volt szó, hogy a budapesti vásárt fölvették a Nemzetközi Vásárok Szövetségébe.

A látogatók számára a BNV-k vonzerejét jelentős részben a nyugati világba való betekintés lehetősége adta, de a pártállami sajtó persze másképp láttatta a dolgot: „A milliónyi vásárlátogató többsége felkereste a külföldi kiállítókat. Különösen a baráti országok pavilonjait szemlélték a testvér szerető-féltő figyelmével. A látogatók minden esetben örömmel állapíthatták meg, milyen gyors a szocialista országok műszaki-technikai fejlődése.” (Népszabadság, 1963. május 28.)

A „milliónyi” látogató ezután mindig összejött. Legalábbis rendszeresen kiosztották a jutalmat a milliomodik látogatónak.

A több millióan is beleláthattak a BNV-be, mert a Magyar Televízió naponta tudósított a vásárról.

Az 1960-1985-ös időszak volt a BNV-k aranykora. 1965-től már az Egyesült Államok is jelen volt a vásáron. 1967-ben mutatták be a Coca-Colát. Akkora tömeg tolongott a coca-colás pavilon körül, hogy rendőröket kellett oda kivezényelni. Az volt a nagy szenzáció. A kis szenzáció pedig az Orion színes tévéje. A csuklós buszok új modelljeit is a BNV-ken lehetett látni először. És az autók: „Akadt pár év, amikor az autókiállítás fedőneve nálunk Budapesti Nemzetközi Vásár volt, ahol tíz napon át lehetett bámulni a nyugati meg a keleti csodákat, szigorúan a szabad területen.1971-ben például akkora sztár érkezett Kőbányára, hogy elhomályosította még a 412-es Moszkvics új műszerfalát is.” Ez volt a Zsiguli. (168 óra, 1998. november 17.)

Szenczy Tóth Károly orvos-író így emlékszik vissza a BNV-k aranykorára: „Tessék ezt az egész napos programot mint várva várt szórakoztató eseményt elképzelni. Srácok haveri csapatokba verődve, később családostul is./…/ A múlt rendszer évtizedeiben a töretlen fejlődés büszke propagandája volt. Valójában parasztvakítás a javából. Kirakatpolitika (értsd itt szó szerint), színpompás rendezésben. A neve is hamis, nem volt az vásár, csak kiállítás. Igaz, üzletkötők, kivált a szocialista országokból, nagy létszámban fordultak elő, csillogó díszletek közt tárgyalgattak napestig, barátian mosolyogtak szakadatlanul. Szerettek a vidám barakkba jönni. Venni jószerivel semmit sem lehetett; a falatozóbódék pultjánál, ott igen, sült kolbász, szalámis zsemle, sör, bor, kevert. És láss csodát, egy-két kisiparos is helyet kapott. Ők árultak is. Egy elmés rugós kézi ásóért minden évben sorban álltak az emberek. Jártuk a pavilonokat, császkáltunk nyitástól zárásig. Vágyálmok, nyálcsorgás. Színes prospektusokat gyűjtöttünk, iskolás korunkban versenyeztünk, kinek van több, csereberéltünk. Felvonult valamennyi szocialista ország Kubától Kínáig. A legnagyobb a Szovjetunió kiállítása volt. Ők már hol tartanak! A neves nyugat-európai autómárkák is ott voltak, a csillogó járművek körül állandó férfitömeg szakértősködött, bámulták kívül-belül és álmodoztak. Másnap otthon késztetést éreztek, hozzáláttak kopott Ladájukat polírozni. A hazai pavilonokban külföldre gyártott bútorok, háztartási gépek, szem-szájnak ingere tárgyak. Biztató kivételként egy itthoni bútorgyár ülőgarnitúrájára 1975-ben már legalább előrendelést felvettek, új házasként feliratkoztam, majd értesítenek, ha a gyártás beindul… az értesítés… mindmáig nem érkezett meg.” (Magyar Hang, 2024. augusztus 16.)

A hetvenes évek közepén megtörtént, amit az ötvenes évek elejére ígértek: a Városliget megszabadult a BNV-től. Lebontották a vásárhoz tartozó épületek nagy részét. A Városliget sokkal tágasabb, sokkal ligetebb lett.

1974-től a kőbányai Ligettelek vásárvárosában rendezték meg a BNV-ket. Ott már fél évszázada tartottak mezőgazdasági kiállításokat. A kőbányai vásárvárosban egész évben voltak különböző kiállítások, vásárok. A sok szakvásár mellett egyre csökkent a BNV-k jelentősége. A hagyományos tavaszi BNV-t 1992-ben rendezték meg utoljára. Jogutódja az Industria, a beruházási javak szakvására lett, abban a nagyközönség már nem volt érdekelt.

A BNV áttolódott őszre, és még két évtizedig vegetált.