A könyvégetés értelméről és értelmetlenségéről

Felkerült a Facebookra egy kép a Fortepanról (ld. fent), amelyen könyveket égetnek a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza előtt 1956-ban. Egy kedves barátom tette föl, aki fontos művekkel, könyvekkel gazdagított minket. Hozzá is szólt a képhez: „Szégyen, nem forradalmi tett!” Egy másik hozzászólás szerint: „Könyvégetés mindig rossz, akármilyen ideológiát semmisít meg. A történelem megértéséhez szükséges minden nyomtatott dokumentum.”

Értem én ezeket a hozzászólásokat, hallom bennük szellemi értékeink, történelmi dokumentumaink féltését, de a könyvégetés démonizálása mégiscsak idejétmúlt dolog, és, ha nem is annyira, mint ma, az volt már 1956-ban is. Amikor a forradalom eltiprói a forradalom alatti könyvégetésekkel „bizonyították” (egyebek között) a forradalom fasiszta jellegét. Hiszen a nácik, a fasiszták is égették a könyvet, mindenki olyan, mint ők, aki könyvet éget.

Holott a nácik, a fasiszták nem voltak még sehol, amikor a könyvégetés valóban művek, gondolatok megsemmisítését jelenthette. Akkor például a keresztény egyházak voltak jelen. Az inkvizíció volt jelen. Kálvin volt jelen.

Amikor Kálvin balkeze, Fárel Genfben rámutat Szervét Mihályra, „a parázna kutyára”, a „pokol vadállatára”, hogy „Nézzétek meg őt, és olvassátok a tanait…”, így felel Szervét Sütő András drámájában, A csillag a máglyánban: „Olvassátok, tanulmányozzátok! A hamuból… Olvassátok a tűzre vetett könyveimet… Kétkerekű taligán az utolsó példányokat is máglyára vittétek. (…) Olvasd Isten, a pernyéből, amely hozzád száll… az én könyvem hamuja. Te még összerakhatod a szavaimat… hiszen te sugalmaztad.”  A 16. században még valóban azzal az ambicióval égették a könyveket, korábban a kézírásos műveket, hogy mindörökre elpusztítsák azokat és a bennük foglalt gondolatokat. Az esetek jelentős részében sikerrel is jártak.

Nem Kálvinon múlt, hogy az antitrinitárius Szervét főműve, a Christianismi restitutio megégetett szerzője tudtán kívül fennmaradt genfi szabadgondolkodók által rejtegetett példányban, és eljutott az erdélyi unitáriusokhoz. Az orvos Szervét nagy felfedezését, a kis vérkört leíró könyvet azonban már sikerült megsemmisíteni, és azt William Harvey-nak újra fel kellett fedeznie – egy évszázaddal Szervét után.

Rakovszky Zsuzsa új regényében, Az idők jeleiben feltűnnek Münster polgárai a reformáció hajnalán, akik az ő nyomorúságukon hatalmas vagyont felhalmozó, kiváltságaikkal, az adómentességükkel a kereskedők, az iparosok és munkásaik bevételeit elszívó, a nép prédikátorait üldöző felsőpapság elleni felháborodásukban máglyára hordják a díszes, hivalkodó miseruhákat, s velük együtt az ugyanazt jelképező aranykapcsos, bőrkötéses fóliánsokat is: „az egyik jókora, bőrkötéses fóliáns lapjait sorra elforgatja a tűz: várkastélyok, virágos kertek, hárfájuknál vagy rokkájuknál ülő szent asszonyok tűntek elő egy pillanatra, mielőtt megemésztették volna őket a lángok”. Erről a könyvégetésről mit gondoljunk? Gondolhatunk mást, mint hogy a reformáció forradalmában a münsteri könyvégetés mégiscsak forradalmi tett, a genfi pedig szégyen? Hogy a könyvégetés tehát ez is lehet és az is?

A 20. század könyvégetői, könyvpusztítói nem gondolhatták és nem is gondolták, hogy az általuk megsemmisített könyvek eltűnnek a világból. Hogy az összes kinyomtatott, forgalmazott, megvásárolt, külföldre, a hatalmukon túlra került példányt meg tudják semmisíteni a fordításaikkal együtt.

Az 1956-os forradalmárok, kivált a könyvégetésben buzgólkodók többnyire nem voltak iskolázott, a kulturális életben tájékozott emberek. De hülyék sem voltak, hogy azt képzeljék, a Szovjet Kultúra Házából kihordott orosz nyelvű vagy lefordított könyvekből se Magyarországon, se a Szovjetunióban nincs több példány, hogy amit elégetnek, az többé nem létezik. A nácik sem voltak ilyen hülyék és a zsidó könyveket teátrálisan a zúzdába hajító Kolosváry-Borcsa Mihály sem.

A könyvégetés, a nyilvános, demonstratív bezúzás szimbolikus aktus azóta, hogy a könyveket nagy példányszámban nyomják, bármikor újranyomhatják és nagy területen, kiterjedt hálózattal terjesztik. A könyvégetés szimbolikus aktus, amellyel a tettesek kifejezik véleményüket, levezetik indulataikat bizonyos gondolatokkal, ideológiákkal, szerzőkkel szemben.

Vagy legalábbis azzal szemben, amit az érintett művek tartalmának vélnek. Úgy kell a könyvégetőkhöz viszonyulni, ahogy az általuk gyűlölt tartalmakhoz és szerzőkhöz viszonyulunk. Akik a zászlóból kivágták a címert, azok sem gondolták, hogy az a címer eltűnik, és az utókor nem fogja tudni, milyen volt az ország címere és zászlaja a forradalom előtti években.

1956 forradalmárai egy egészen abszurd, szovjet mintájú, nagyrészt szovjet eredetű hazugságözön terrorjában éltek, az ellen lázadtak föl. Ennek kézenfekvő formája volt a könyvégetés a Szovjet Kultúra Háza előtt is, a Blaha Lujza téren is. Ez része volt a lázadásnak, a forradalomnak. Igenis, forradalmi tett volt. Függetlenül attól, mi minden sodródott be a halomba az ország brutális terrorizálást igazoló, jelképező művek közé. A lincselésekkel ellentétben, a könyvégetésbe nem halt bele senki.

Valóban: „a történelem megértéséhez szükséges minden nyomtatott dokumentum”. Ebben a tekintetben azonban a könyvégetés semmitől sem fosztott meg minket. Legfeljebb azoknak a gépelt dokumentumoknak, káderlapoknak az elégetése, széthordása, amelyekre József Attila sorai vonatkoznak:

„És nem sejthetem, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg”.

Pótolhatatlan történelmi dokumentumok tömeges pusztulását 1956-ban az Országos Levéltárat romboló szovjet tankok okozták, bár persze nem ezzel a céllal.

A könyvégetés semmi a könyvek betiltásához, zárolásához, művek kéziratba rekesztéséhez képest. Az az igazi szellemi pusztítás. Amikor a forradalom égeti könyvet, az teljesen más dolog, mint amikor a náci vagy bármilyen hatalom. Mert a hatalom a könyvet be is tudja tiltani, a birtoklását bűncselekménnyé tudja nyilvánítani, kéziratok, fordítások, lapok kiadását, könyvek, újságok behozatalát meg tudja akadályozni, a szerzőket el tudja némítani, el tudja üldözni, el tudja téríteni kiadásra esélytelen, egzisztenciájukat veszélyeztető művek megalkotásától. Ameddig a hatalom hatalma kiterjed térben és időben, valóban el tudja zárni művek tömegét az olvasók tömegétől.

Úgy is, hogy egyáltalán nem éget. Nem szimbolikusan demonstrálja, hanem gyakorlatilag megvalósítja a szellemi pusztítást. Többnyire úgy, hogy a nyilvánosság ne is tudjon róla. Ahogy azok tették, akik csak a szovjet vagy kvázi szovjet kultúrának adtak házat és teret. És ahogy teszik minden jobbszélső, balszélső, felekezeti vagy bármilyen diktatúrában.

Az 1956-os könyvégetők semmitől nem fosztották meg a magyar szellemi életet. Annál inkább azok, akik ellen lázadtak, és azok, akik a lázadást leverték, a forradalmat mocskolták, a könyvégetőket lefasisztázták, az országot a forradalom tekintetében (is) hazugságban tartották.

Mindazonáltal a könyvégetés a forradalomban sem ártatlan dolog. Mert összekeveredhet benne egy diktatúra elleni lázadás egy ellendiktatúra felállításának igényével, amely aztán be is tiltja, amit égetnek. De minden forradalom és minden forradalmi tett ilyen. Mindegyik többféle jövő lehetőségét tartalmazza, az ellendiktatúráét is.

Mára a könyvégetés végképp kiesett az időből, mert immáron minden betű függetlenné vált a megfogható és égethető tárgytól. A kéziratokat, a kiadványokat vagy legalább azok szerkesztett alakját a világszéles, határtalan internetfelhő őrzi. Ott aztán, legalábbis hosszabb távon, semmilyen hatalom elérni nem tudja. Az írás, mielőtt fizikai testet öltene – ha egyáltalán – elektronikus testet ölt. Menthetetlenül menthető formát. A mentés ment. Minden hatalomtól.