A szeszkazánból kicsap a lángész

Száz évvel ezelőtt, 1923. január 3-án ért véget a világirodalom egyik legnagyobb szatirikusának rövid, züllött, zűrzavaros, törvénytelen és majd minden politikai áramlatba belesodródó élete. Tagadta az egész létező világot úgy, ahogy van. Ezért is csapódott oda ama világ mindenféle ellenzékéhez, hogy aztán azokban is csalódjék. Nem maradt más, mint az ital, a szex és az írás, majd halálos betegen a diktálás. Don Quijote, Gulliver és Švejk a világparódiák szentháromsága. Švejk minden kalandja azt igazolja, hogy a kor világrendjének – törvényeinek és önképének – legnaivabb elfogadása egyenlő annak legradikálisabb tagadásával.

Jaroslav Hašek Prágában született 1883. április 30-án. Családja és gyerekkora nem predesztinálta őt békés és normális életre. A Habsburg-ellenes (a dualizmus korában már osztrák–magyar-ellenes) cseh nemzeti érzelmek uralkodtak a Hašek családban. Frantisek Hašek, a nagypapa 1848-ban ott ült a forradalmi osztrák parlament morvaországi gyülekezetében, részt vett a forradalmi alkotmány megalkotásában, harcolt a prágai barikádokon és állítólag az anarchista-szocialista Bakunyinnal is együttműködött 1849-ben.

Mindenesetre az a meggyőződés volt Hašek családi öröksége, hogy a Habsburg-birodalom a létező világok legrosszabbika. Azon kívül van a szabadság és főleg a cseh szabadság világa, azt a szabadságot pedig a szláv testvérek alkotta egyetlen erős birodalom, Oroszország hozhatja el.

Apja szerencsétlen flótás volt; vallási fanatikus, aki elakadt az értelmiségi létbe vezető úton. Segédtanítóként tengődött, majd a pedagógiai pályáról lesodródván rosszul fizetett tintakukac lett egy banknál. Szerette volna persze, ha a fia többre viszi. Be is íratta a gyerekét egy elég jó gimnáziumba, de hát korán a sírba vitte őt az ital, akárcsak a fiait, az írót és öccsét, Bohuslavot, akit Jaroslav utált és bántott, ahogy tudott, amikor kicsi volt, később viszont igen összetartó kettőst alkottak. Együtt csavarogták be, jelentős részben gyalog a Monarchiát, Szlovákiától Magyarországon át Galíciáig.

Az özvegy és három gyermeke nyomorban élt. Nem győztek menekülni a lakbér elől. Tizenötször költözködtek. A kiskamasz Jaroslavot egy Němeček nevű kiöregedett tengerész vezette be a rosszba, a rosszhírű kocsmák világába, ő nevelte rá az alkoholra részben azon a pénzen, amit Jaroslav otthonról lopott. Direkt a fiú szeme láttára szeretkezett a barátnőjével, hogy lássa a gyerek, hogy megy ez. Nagy trauma volt ez Jaroslav számára. Olyan undort érzett, amely saját szavai szerint „megmérgezte egész életét”.

Sokáig rá sem tudott nézni a nőkre és később is félt tőlük. Egyes feltevések szerint homoszexuális késztetések is eredtek ebből az élményből. Az azért tény, hogy sok nő megfordult Hašek életében és ágyában. (A Világirodalmi arcképcsarnok szerint: „Szüntelenül váltogatta a szeretőit. A gondok közt gyötrődő szegényebb polgárasszonyok is szívesen fogadták kellemes-szellemes szavait, és a tőle kapható kalandos kiruccanásokat az egyhangúságból a szerelmi szenzációk körébe, akárcsak az utcák és kocsmák leányai, akik társadalmi felemelkedést éreztek a meghökkentően okos fiatalember ágyában.”)

Jaroslav tizennégy éves korában részt vett egy németellenes prágai lázongásban. Őrizetbe vették, kitessékelték a gimnáziumból. Egy ideig patikusnak tanult, aztán valahogy elvégezte a kereskedelmi akadémiát. Ekkor írta első humoreszkjeit, paródiáit diáktársai szórakoztatására. Csak röhej tárgya és röhögtetés eszköze volt számára már ekkor is és mindig is tárgyától függetlenül minden, ami patetikus.

Jól kiművelte magát, rengeteget olvasott, a klasszikusoktól a tiltott pornográf füzetekig mindent, és ez a minden meg is ragadt a fejében. Bármibe könnyedén beletanult (például magyarul is megtanult), de nem volt maradása sehol. Volt házaló, ócskás, kutyakereskedő (-tolvaj és -hamisító), mint Švejk.

Érettségi után felvették tisztviselőnek a Slavia Bankba, de hamarost ki is rúgták, mert többet hiányzott, mint amennyit dolgozott.

Szabadúszó újságíróként, humoristaként próbált megélni. Más nem is nagyon fért össze bohém életmódjával. Ifjúkora virágában ő volt a legbohémebb bohém Prágában.

Az írásait sok lap közölte, a humorát, íráskészségét mindenütt értékelték, de belső munkatársnak nem kellett sehol. A folyamatos zülléssel még valahogy összefért a folyamatos betűtermelés, de a folyamatos szerkesztőségi munka már nem.

Az újságírásra is kiterjedt az a meggyőződése, hogy minden csalás, hazugság, ámítás ás önámítás. Ennek megfelelően termelte a betűt. A saját szívéből és agyából jövő írásokkal együtt bármit megírt, amiért fizettek. A legkülönbözőbb irányzatú lapokban publikálta legkülönbözőbb irányzatú cikkeit. Kormánypártit és ellenzékit, szocialistát, konzervatívot, nacionalistát, anarchistát, amilyet a megrendelő parancsolt. Ehhez persze álneveket kellett használnia: ne derüljön ki, hogy amit ír, annak az ellenkezőjét is megírta már vagy megírja majd, ha lesz rá igény.

Ilyen pályán futott a világháború előtti, a Švejk előtti Hašek. Hegedűs Géza azt írja a Švejk 1977-es magyarországi kiadásának utószavában, hogy „a Hašek-szakértők eddigi kutatási szerint még a háború előtt 105 különféle néven írt hozzávetőlegesen 1200 tárcát, novellát, publicisztikai cikket”. Nyilván találtak még egy csomót az azóta eltelt majd fél évszázadban is, de az összeset aligha fogják fellelni, nem is éri meg a fáradtságot.

Az első politikai irányzat, amelyet mintha komolyan vett volna, az anarchizmus volt.

Az anarchisták lapjának, a Komunának már ő volt a szerkesztője 1907-ben, egy időre be is börtönözték érte. Egyébként is jó párszor bevitték a rendőrségre, amikor részegen gyalázta a Habsburgokat.

1907-ben szerelembe esett Jarmila Mayerovával. A leány szülei nem voltak boldogok, Hašek lehetett a legkevésbé kívánatos vő egy normális, kispolgári cseh családban. Amikor Hašek éppen letartóztatásban volt az osztrák-magyar zászló meggyalázása miatt, Jarmilát elvitték a szülei vidékre, hogy távol tartsák a züllött börtöntölteléktől. A szerelmes író megpróbálkozott ekkor a normális élettel. Otthagyta az anarchistákat, állandó munkát vállalt női és állatbarát lapok szerkesztőjeként. 1910-ben feleségül is vette Mayerova kisasszonyt, aki azonban egy év múltán visszamenekült a szüleihez, miután Hašek öngyilkosságot színlelt vagy kísérelt meg komolyan, ez vita tárgya a hašekológusok körében. Mindenesetre az író ekkor eltöltött egy kis időt egy pszichiátriai intézetben.

Kutyászati szakismereteit hasznosítva egy ideig egy kinológiai intézetet is vezetett.

1911-ben Egon Erwin Kischsel és másokkal kabarétársulatot alakított, amelyben nemcsak szerzőként, hanem előadóként is vitézkedett. Kabarettistaként is szerzett némi hírnevet.

Ugyanebben az évben megalakította barátaival az U zlatého litru sörözőben a Törvényesség Keretei Között Fontolva Haladók Pártját, és meg is írta annak történetét egy szatirikus műben, amelyet csak fél évszázaddal később adtak ki. Ez természetesen álpárt vagy viccpárt volt, amely a politikai élet parodizálására szolgált. Hašek még képviselőségre is kandidált pártja színeiben.

Ekkoriban született meg Švejk, aki bizony nem a háborúban kezdte a katonáskodást. 1912-ben már megjelent a Švejk, a derék katona és egyéb különös történetek című könyv, de ahhoz kellett egy világháború, hogy az a derék katona a háborúzó világ egészével szembesüljön, és a világirodalom legnagyobb szatirikus alakjai közé emelkedjék.

Jozef Lada grafikussal, Švejk későbbi híres illusztrátorával, a közismert pufók Švejk-figura alkotójával lakott együtt az író, amikor kitört a Nagy Háború.

1915 februárjában behívták katonának, júliusban kivitték a galíciai frontra, ahol szeptemberben, az első adandó alkalommal átállt az oroszokhoz.

A dezertálás becsület és dicsőség dolga volt a cseh katonák körében, mivel a cseh szabadságért nem a Monarchia seregében, hanem éppen az ellen lehetett harcolni. A cseh hadifoglyokat nem is tekintették igazi hadifoglyoknak, inkább szövetségeseknek, akikből megalakították a cseh légiót, amely lelkesen harcolt a cár seregében, majd a polgárháborúban a fehérek oldalán. Nem is maradt el a légió kegyetlenségben a kozákok mögött.

Hašek sem töltött hosszú időt az Orenburg körzetében lévő fogolytáborban, hanem beállt a cseh légióba. Volt tüzér, toborzó, írnok, propagandista. Részt vette a zborovi csatában, és sok-sok cikket írt a cseh katonák lapjába a bolsevikok ellen.

Egészen addig, míg 1918-ben át nem állt a vörösökhöz. Kitüntette magát a Vörös Hadsereg csehszlovák egységeinek az élén Szamara védelmében. Csuvas csapatok parancsnokaként is helyt állt. Ufában a katonai nyomda külföldi részlegét irányította. Szibériai munkálkodása során több lapot is indított. Ő adta ki az első burját nyelvű magazint. Ő szerkesztette a Vörös Hadsereg magyar és német nyelvű Roham című lapját. Kiváló pártszervezőnek bizonyult. A Szovjetunió hivatalos emlékezetében Hašek mindvégig felelősségteljes, nagy tekintélyű értelmiségiként, pártszervezőként maradt meg. Úgy tűnik, életének egészen kivételes szakasza volt az a két év, amelyet a Vörös Hadsereg szolgálatában töltött, amikor komoly, megbízható, felnőtt munkaerőként, katonaként viselkedett. Ebben nyilván szerepe volt annak is, hogy a pártszervezete szigorúan eltiltotta az alkoholtól.

A pártállami Magyarországon Kádár János kedvenc regényének, a Švejknek a szerzőjét úgy mutatták be, mint aki ifjúkori tévelygései után a bolsevik pártban véglegesen megtalálta a helyét, rálépett az igaz útra, s „tudta, hogy humora és írni tudása, amely most már határozott haladó világnézetre támaszkodhat, képes létrehozni a század egyik nagy alkotását.” (Hegedűs Géza utószava a Švejk 1977-es kiadásából.)

1920-ban megsérült egy merényletben, túlélte a hastífuszt, és feleségül vette Súrát, azt az orosz lányt, aki odaadóan ápolta. Még ebben az évben hazatért új feleségével. Azzal a feladattal bocsájtották el Moszkvából, hogy szervezze otthon a kommunista pártot, de nem ezt tette. Nem is akarta, nem is nagyon tehette volna. Meglehetősen elszigetelődött. A cseh légió elhagyása miatt hazaárulónak tekintették, ráadásul egy bigámia-per is fenyegette, miután az első feleségétől még nem vált el. Nagy nehezen kimosták a bigámia bűnéből azzal, hogy a forradalom alatt Szovjet-Oroszországban megkötött házasságok a csehszlovák jog vonatkozásában érvénytelenek. Mire az első feleségétől törvényesen elvált, a második házassága is megszakadt.

Már a háború alatt is írta a Švejk-történeteket, hazatérése után pedig már szisztematikusan építette föl a regényt, amelyet füzetenként adott ki.

A szerző rossz híre, bigámia pere miatt a kereskedők nem vállalkoztak a Švejk-füzetek forgalmazására. A szerző részvénytársaságot alapított, és a regény első részét kávéházakban árusították füzetenként, Lada rajzaival. A kritikusok eleinte fanyalogtak, a nagyközönség azonban az első pillanattól imádta a Švejk-füzeteket. A gyors és hatalmas siker meghozta Hašeknek az anyagi biztonságot. Életében először. Akkor, amikor már élete vége felé járt.

1921 márciusában kezdett hozzá a regény végleges változatának megírásához. Ez év őszén elvonult Lipnicébe, egy kis kelet-csehországi faluba alkotni, hogy immáron csak a regényével foglalkozzék. Egy idő után már képtelen volt írni, de diktált rendületlenül. Munka közben érte el a halál. A sok remekműre hivatott író egy remekműves szerző maradt. Tüdőtágulás és szívbénulás vitte el.

A regény befejezését Hašek jegyzetei alapján íróbarátja, Karel Vanek írta meg, egyes vélemények szerint: csapta össze.

Hašeket mindmáig a cseh irodalom legnagyobb alakjaként tartják nyilván. Az biztos, hogy ő a legismertebb cseh író, Švejk a legismertebb cseh irodalmi alak, a Švejk – egy derék katona kalandjai a világháborúban a legtöbb – több mint hatvan – nyelven olvasható cseh mű.

A magyar kiadásokban általában nincs benne a Vanek-féle befejezés.

Az olvasó elkezdi a kacagást ott, ahol Ferdinánd trónörökös halálát megbeszéli Švejk a takarítónővel, majd a Palivec kocsmárossal az U Kalichában, aztán folytatódik a kacagás a kerekesszékes bevonulással, a Katz tábori lelkész és a Lukas főhadnagy szolgálatában megesett kalandokkal, a kutyalopással, melynek kárvallottja Kraus ezredes, aki úgy vélte, hogy a szalutálástól függ a háború kimenetele, és ezért az eleső katona még a halála előtt is szabályosan szalutálni tartozik a feljebbvalója előtt… És így tovább. A hátországban címet viselő első rész utószavában, a szerző még két részt ígér. A második A fronton, a harmadik A hadifogságban. De a hadifogságig sajnos már nem jutunk el. Illetve Švejk még bekerül az orosz hadifoglyok közé tévedésből, mivel éppen felpróbált egy orosz egyenruhát, de aztán csak kiderül, hogy ő nem orosz és nem fogoly. Mire igazi foglya lehetett volna az oroszoknak, s megtudhatnánk, miként viszonyul a derék katona a fehérekhez és a vörösökhöz, már elnyelte a teremtőjét a sír.

Viszont itt maradtak velünk a halhatatlan történetek és Švejk bölcsességei.

Például az, amit a rabtársának mond, mielőtt felmentenék a hazaárulás vádja alól mint született kretént: „Gazember is kell a világba – mondta Švejk, elhelyezkedve a szalmazsákján. – Ha mindenki csak jót akarna a másiknak, már rég agyonverték volna egymást az emberek.” Vagy amikor a kutyalopás filozófiáját bontja ki a derék katona: „A kutya hűséges állat, de csak az olvasókönyvekben vagy a természetrajzban. Szagoltassanak meg a leghűségesebb kutyával egy darab sült lókolbászt, és a kutya el van veszve.”

Az első rész utószavában a szerző a saját nevében tart álszentségtelenítő stilisztikai eligazítást: „Az élet nem illemtani iskola. Mindenki úgy beszél, ahogy tud. Dr. Guth szertartásmester úr másképpen beszél, mint Palivec vendéglős a ‘Kehely’-ben, és ez a regény nem akar szalon-nemesítő segédeszköz lenni, sem pedig illemkódex, amelyből ki-ki megtanulhatja, hogy milyen kifejezések használhatók a jó társaságban. Ez a könyv egy meghatározott korszak történelmi képe. Ha esetleg valamilyen erősebb kifejezést kellene használnom, amely valóban elhangzott, habozás nélkül vissza fogom adni, pontosan úgy, ahogyan elhangzott. A körülírást vagy a kipontozást a legostobább képmutatásnak tartom. Ilyen szavakat még a parlamentekben is használnak. Helyesen mondotta valaki, hogy a jól nevelt ember mindent elolvashat. Olyasmin, ami természetes, csak a legdisznóbb fráterek és a rafinált trágárok botránkoznak meg, akik alávaló álszentségükben nem nézik a tartalmat, és dühödten vetik rá magukat egyes szavakra.”

Švejk ideje Magyarországon csak a következő világháború után jött el, hiszen annak a közös hadseregnek és Monarchiának a gyilkos paródiája a derék katona regénye, amellyel együtt pusztult Szent István ezeréves Magyarországa. A két világháború közötti „nemzeti-keresztény” olvasatban Hašek műve a legfájdalmasabb magyar sebekbe szórja a sót.

1945 előtt jobbára a szlovákiai, romániai és emigráns magyar lapokban emlegették Hašeket és Švejket. Magyarországon alig. A regény Párizsban jelent meg először magyarul 1930-ban. A kommunista emigráns, Karikás Frigyes fordította le Katona Fedor álnéven, mielőtt visszafutott volna a Szovjetunióba gyilkosai karjába. Ezt a párizsi kiadást Magyarországon nem forgalmazták.

Először Komlós Aladár méltatta a regényt a magyarországi sajtóban a német kiadás alapján (Nyugatban, 1926/22.) A kommunista Tamás Aladár rövid életű lapjában, a 100%-ban 1927-ben már megjelent egy Hašek novella. A kolozsvári Korunk 1927/2. számában leközölték a Švejk első fejezetét.

A magyarországi sajtó inkább csak Erwin Piscator Németországban nagy vihart kavart színpadi adaptációja kapcsán emlegette Švejket. A Magyar Jövő (1928. március 21.) című kurzuslap például így: „Berlin új színháza, a Piscator-Bühne arról nevezetes, hogy darabjait mindig úgy válogatja össze Piscator, hogy valami politikum legyen bennük. Mostanában egy cseh író, Jaroslav Hašek darabja miatt hangos botrányoktól a Piscator-színház. Ez a darab monarchiaellenes és egy Schweig nevű közlegényen keresztül az osztrák-magyar monarchia volt hadseregét gúnyolja ki. A darab Hašek hasonló című regényéből született meg. Hašek maga 1923-ban egészen lezüllve halt meg, utolsó éveiben abból tengette életét, hogy füzetes regényét, amelynek címe Schweig a derék katona kalandjai volt, maga hordta ki személyesen. Ez a Schweig, aki a regény és darab hőse, ostoba fickó, mindig azt teszi, amit nem kellene tennie s emiatt folyton veszedelembe kerül. De rettentően türelmes s ezért minden bajból kimenekül. A képviselője annak a romboló cseh passzivitásnak, amely a régi Ausztriát szétbomlasztotta. Fellebbvalói, az osztrák-magyar katonatisztek, mind gonosz emberkínzók, és Schweignek a világháború alatt tömérdek alkalma van arra, hogy megismerkedjék a monarchia hadseregének szellemével. A darab természetesen tele van ízléstelen és durva jelenetekkel, így például egy tábori papot is leránt a sárba. A címszerepet Max Pallenberg játszsza. A német hazafias társadalom már több ízben tiltakozott az ellen, hogy a monarchia legfőbb szövetségesének fővárosában a monarchia hadseregét gyalázó darabot adjanak elő, éppen egy cseh író tollából, amikor világtörténelmi tény, hogy a mozgósítás első napjaitól, egészen az összeomlásig, a cseh ezredek árulása őrölte fel a világ egyik legképzettebb, leghősiesebb hadseregének erőit. Botrány botrányt ér a színházában, de hát a forradalmi szabadság még oly nagy Berlinben, hogy a darabot nem tiltják be. Az emberek beverik egymás fejét, de Piscator, az a bizonyos nemzetközi harmadik, csak mosolyog és gyűjti a pénzt.”

Bezzeg a Népszava (1930. január 29.) lelkesen ír a berlini előadásról, és a szatíra legnagyobb mesterei közé sorolja Hašeket: „Švejk forradalmár, anélkül, hogy forradalmár akarna lenni, a legnagyobb destruktív, akinek valaha papíron életet adtak. Az egész társadalmat pellengérre állítja, a gúny és irónia ezernyi nyilát lövi bele és olyan fenekestül romlottnak mutatja, hogy azon már csak nevetni lehet. Ez a nevetés azonban a fölszabadulás diadalmas kacagása, öröm afölött, hogy a társadalom ‘örökös intézményeinek’ agyag a lába, öröm azon, hogy a buta Švejk diadalmaskodik az okos társadalmon. (…) Hašek forradalmár volt a szó legmélyebb értelmében, forradalmár a mai társadalommal szemben, forradalmár gondolkozásában és írói cselekedeteiben. Hašek Švejk személyében és kalandjaiban a világháborút teszi nevetségessé, és humoros jeleneteinek végtelen sora mögött csak annál szörnyűbben ütközik ki a ‘nagy parádé’ minden borzalma és céltalansága.”