A Mindszenty-ikonban nem Mindszenty a probléma, hanem az ikon

Ungváry Krisztián a Telexen leírta, milyen is volt valójában Mindszenty József, a NER ikonikus személyisége. A történész ismert, bár egyáltalán nem közismert tényekkel szembesíti az olvasót, és ezt nagyon jól teszi. Nem ellenzéki, nem egyházellenes szerzőkre támaszkodik, hanem Somorjai Ádám bencés szerzetes és Virt László hittantanár kutatásaira, amint azt cikke elején le is szögezi.

Vannak azonban ebben a nagyon sötét Mindszenty-képben vitatható pontok.

Az igaz, hogy Mindszenty a nyilasokkal nem azért állt szemben, mert demokrata volt, de nem igaz, hogy csak azért, mert sok volt neki a szocializmus, amit hirdettek. A főpap tökéletesen összeegyeztethetetlennek tartotta a kereszténységgel a nemzeti szocializmust a maga egészében. Lapja, a Zalamegyei újság sokoldalúan, vehemensen és kitartóan támadta a nyilasokat, miközben a kommunisták a legaljasabb módon azzal vádolták MIndszentyt, hogy őket támogatta Zalában. A nyilas mozgalom meghatározó sajátosságával, a faji alapú antiszemitizmussal is szembenállt. A zsidókérdést gazdasági, szociális és világnézeti kérdésnek tekintette. Ez is antiszemita felfogás, de egészen más jellegű, sokkal közkeletűbb, és másféle következményekhez is vezet.

Az sem igaz, hogy Mindszenty „világképe a jobbágyok és főispánok világa, a tömjénnel telefüstölt társadalmi egyenlőtlenségeké, amelyben a szegényeknek és elnyomottaknak a ‘tekintély’ alapján kell elfogadniuk nyomorúságos sorsukat.” Az ifjú Mindszenty (illetve akkor még Pehm) szemléletét is meghatározta a Rerum novarum szociális tanítása. „A legalsó rétegek felemelése fontos… Kenyér, cukor, tej, kútvíz, orvos kell a magyar népnek, hogy el ne csenevészedjék. A reformokban a családon és a gyermeken legyen a hangsúly! (…) A nyomorban, bűnben élő proletár ország helyett önálló kisemberek és családok világa kell…” Ezt írja Az édesanya című kötetében 1942-ben. Salazar tekintélyelvű reformdiktatúráját tekintette mintának, ami minden demokratától igen távol áll, viszont a legkevésbé sem azonos a jobbágyvilággal.

Azt sem teszi jól a kiváló történész, hogy a szeretet erényének hiányára következtet Mindszenty esetében, hiszen a szeretet erénye nem olyan dolog, amelynek meglétét vagy hiányát a történész rendelkezésére álló eszközökkel tényszerűen meg lehetne állapítani.

Az azonban kétségtelen, és ezt Ungváry alaposan dokumentálja, hogy mindaz, amit Mindszenty a Habsburg-jogfolytonosságról, a királyság intézményéről, az egyház szerepéről, az egyház vezetőjének jogköréről, a területi revizióról és annak lehetőségeiről gondolt, tökéletesen anakronisztikus, irreális volt a maga idejében is, és valóban komoly mentális problémákra utal.

Ezt valóban jó tudni és tudatni, erre kétségkívül jó alkalom egy kincstári Mindszentyneum megnyitása. De nem azért jó ezt tudni és tudatni, hogy a Mindszenty-ikonnak alternatívája legyen.

Ugyanis a Mindszenty-ikonban nem a Mindszenty a probléma, hanem az ikon.

Az ikon csak szakrális tárgyként lehet autentikus, mert csak a hitben létezik morális egyértelműség. A templomon kívül, az emberek körében nincs gyarlóságmentes példakép. Nincs ikonba illő személy. Bárkit állítanánk Mindszenty helyébe, le kellene hamisítani róla a gyarlóságait, követezetlenségeit. Egyrészt. Másrészt általánossá, államivá, hivatalossá, kvázi kötelezővé kellene tenni azt az értékrendet, amelynek alapján az illetőt kiválasztották.

Ungváry ezt írja: „Hiszen lett volna rengeteg más alternatíva. Elég, ha csak Márton Áron gyulafehérvári vagy Apor Vilmos győri püspökre, vagy a 19 évig magyar börtönökben raboskodó Lénárd Ödönre, vagy a kádári üldöztetés másik ikonikus alakjára, a piarista szerzetes Bulányi Györgyre gondolunk.”

Hát nem! Valamennyien kiváló emberek voltak, de egy kormányzó hatalom ikonjának demokrata számára valamennyien elfogadhatatlanok. Miként bárki más.

Márton Áron 1944. május 18-án elhangzott híres beszéde, amelyben a zsidónak minősített embertársai elhurcolása ellen tiltakozott, csodálatosan szép beszéd. Egy püspöktől az adott helyen és időben a legszebb, ami elhangozhatott. De hogyan fogadhatná el a világnézeti szabadságot alapvető követelménynek tekintő demokrata egy állami ikon szájából, hogy „a lelki vakság ellen is Isten kegyelme az egyedül hatásos gyógyszer”.

Hogyan fogadhatná el útmutatásként ezt a beszédet bármely demokrata, aki egyrészt nem hiszi, hogy bármely népnek közös morális jellemzői lennének, másrészt történelmi szerencsének véli, hogy a második világháborút nem azok nyerték, akiknek az oldalán a Magyar Királyság hadserege harcolt. Márton Áron pedig ezt mondta: „Népünknek nem tulajdonsága az ellenségeskedés. Újabban is megható tanújelét adta, hogy bajba jutott embereket, ha más nép fiai is azok, mennyi megértéssel, szeretettel és segítőkészséggel tud felkarolni. És a legnagyobb áldozatokat mindig ő hozza. Ha nagy veszélyeket kellett elhárítani, pénzét, munkáját, vérét adta oda a szent cél védelmére. Most is Keleten a testéből épít falat, hogy a tűzhelyeit fenyegető ellenséget föltartóztassa. (…) Fiai a keleti határokon az embertelen szovjetrendszer betörése ellen harcolnak, városaink és ipartelepeink védtelen lakói az angolszász hatalmak bombázásaiban egy másik embertelenség fájdalmát szenvedik.”

Bulányi György is igen tiszteletreméltó, hatalmas morális erővel rendelkező férfiú volt, de hát az ő rendkívül szigorú, aszkétikus felfogása jóról és erényről még a hívők túlnyomó többsége számára is elfogadhatatlan: „Hiszem, hogy adnom kell annak, akit testi vagy lelki ínségben találok: kéretlenül is. Hiszem, hogy adásaimnak nincs felső határa. Hiszem, hogy az adásban nincs elég, csak még tovább. Hiszem, hogy mindentadásra teremtett meg az Isten, aki Maga a Mindentadás. Hiszem, hogy szegénnyé kell tennem magam felebarátaimért, hogy testvérüknek tekinthessenek. Hiszem, hogy azt is szeretnem kell, aki bánt. Hiszem, hogy nem szeretem azt, akit visszabántok. Hiszem, hogy ki kell törölnöm szótáramból ezt a szót: jog. Hiszem, hogy nem az a hivatásom, hogy megbüntessem a bűnösöket. (…) Hiszem, hogy a gyermek, a népes család életbe hívása és Istennek nevelése az én első és legalapvetőbb feladatom élethivatásomnak, a szeretetnek a gyakorlásában − elválaszthatatlanul egy ez a család a hitvesi szeretettel. Csak így lehet kedves az Istennek az ölelés: csak ha termékeny a szeretet.”

Közelebb van ez a felfogás a világ realitásaihoz, mint Mindszentyé?

Vagy: Elfogadható egy szekuláris, demokratikus állam ikonjától az a – keresztény szempontból egyébként magától értetődő – megfogalmazás, amit a Mindszentynél amúgy ezerszer bölcsebb és realistább Lénárd Ödönnél olvasunk, miszerint „a szabadságunk olyan öntörvényűség, mely csak egy előzetes és átfogó isteni törvényszerűség keretében működőképes.”

Nem az ikonválasztással, hanem az ikonigénnyel van a baj.

Az ikonigény a valóságtól való menekülés része, ami pedig a szabadságtól való menekülés része, amiről Dosztojevszkij Nagy Inkvizitorától Erich Frommig oly sokan értekeztek már.

A szabadságtól való menekülés része átadni ítélőképességünket ikonállító hatalmaknak. A valóság csupa olyan személyiséget állít elénk, akiknek ez életében, gondolkodásában, cselekedeteiben, jellemében különböző értékű elemek vannak, amelyek önmagukban sem mindig egyértelműek, a múló időben is módosul a nézetük, és különböző értékrendek felől különbözőképpen néznek ki.

Ezzel az összetett valósággal való szembesüléstől, a valóság önálló feldolgozásának szabadságától menekül, aki igényli és elfogadja az ikont. És aki az ikont elfogadja, elfogadja az ellenpárját, az antiikont is. Mindszenty-ikont, Soros-antiikont egy kézből. Elfogad minden egyneműsített, egyértelműsített, kincstárosított értékelést emberekről. És minden másról.