HVG, 2022/37., 2022. szeptember 15.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Az a kedves, méltóságteljes, hosszú élete utolsó pillanatáig dolgozó, fegyelmezetten szolgáló asszony, akinek a halála és annak kapcsán az élete betölti a világmédiát, nemcsak a leghosszabb ideig hivatalban lévő királya volt Nagy-Britanniának, de a legjelentéktelenebb is. Jelentéktelenebb valamennyi valóságos angol királynál. Jelentéktelenség tekintetében legfeljebb a kiskorúként trónra ültetett és kiskorúként trónfosztott V. Eduárdot vagy Johannát állíthatnánk mellé. De hát ők nem, ők sem voltak valóságos királyok. Ők nem tehettek a jelentéktelenségükről, II. Erzsébet azonban igen. És ez az ő érdeme. Csak így szolgálhatta megfelelően demokratikus hazáját. Úgy, hogy olyan volt, mintha nem lenne.
Királyból a nem király a jó. Királyból a fölösleges a jó. Másféle király, valóságos király a demokrácia alapelveivel összeférhetetlen. A diktatúrából a demokráciába vezető átmenetben lehet fontos szerepe (mint például Spanyolországban), de demokráciában nem. Ahol születése révén, dinasztikus alapon magas hivatalba jutott személynek lehet valóságos politikai hatalma, érdemi politikai döntéseket hozhat, valamilyen mértékben ténylegesen uralkodhat, ott nincs demokrácia. Nem is helyes uralkodónak nevezni II. Erzsébetet. Szerencsére nem volt az. Reméljük, hogy az utódja sem lesz az.
A királyi hatalom utolsó elemei II. Erzsébet működésének idején tűntek el. Nem minden vita nélkül. Hat évtizeddel ezelőtt a királynőnek még érdemi szerepe volt a miniszterelnök kinevezésében. Lett is nagy felzúdulás, amikor 1963-ban Alec Douglas-Home-ot nevezte ki, és az ő bukása után olyan új választási eljárást vezettek be, amely a királynőnek nem hagyott döntési lehetőséget.
Ellenben megmaradt mindmáig a vétójoga. Jogában állt volna a megszavazott törvények ellen vétót emelni, de ezzel a jogával hetven év alatt egyetlenegyszer sem élt. Így kell tennie egy demokrata királynak. Aki nem teheti azt, amit egy közvetlenül vagy közvetve, de demokratikusan megválasztott elnök. A személyi garancia azonban nem garancia. Semmi sem garantálja, hogy a II. Erzsébettel ellentétben markáns politikai véleményeket nyilvánító III. Károly nem él majd ezzel a jogával.
Ha van király, akkor nincs államelnök. És ha a király nem király, viszont államelnök sem lehet miatta, akkor a fékek és ellensúlyok rendszeréből hiányzik egy elem. Amilyen volt például Havel, Walesa, Göncz, Sólyom, Pertini.
Európa tele van fölösleges királyokkal. A demokratikus királyságok a lényeget tekintve ugyanolyanok, mint a demokratikus köztársaságok. Putyin sokkal inkább cár Moszkvában, mint amennyire XVI. Károly Gusztáv király Stockholmban. Ki hallotta a fél évszázada királyként reprezentáló és II. Erzsébethez hasonlóan közkedvelt férfiú nevét emlegetni svéd politikai történések kapcsán?
Bizonyára nem ritka, hogy a valóságos, választott döntéshozók érdemben konzultálnak politikai kérdésekről ilyen nem király királyokkal, olykor esetleg hallgatnak is rájuk, érvényesül a befolyásuk különböző ügyekben, de hát ilyen konzultánsokból, befolyásos személyekből egyébként sincs hiány a legmagasabb rangú döntéshozók körül.
Minek vannak a királyok, ha nincsenek? Dísznek. Jólesnek a nép tekintélyelvtől fertőzött rétegeinek. Kevesebbe kerülnek, mint amekkora politikai ára lenne akár csak megkérdőjelezni a nem királyok királyságának az értelmét. Minek problémát csinálni abból, ami nem árt, nem használ, tehát nem probléma, viszont kielégít dekórumok, ceremóniák iránti igényt; tekintélyes küllemű, patriarchális vagy matriarchális szellemet sugárzó, egyébiránt ártalmatlan személyekkel szolgál a tekintélytiszteletre és pletykákra éhes polgároknak. Gyanítom, hogy ezek az utóvédkirályságok úgy fognak kihalni, hogy a dinasztiák egymásra következő generációi egyre kevésbé kívánják a jelen időn kívül, királyosdit játszva eltölteni az életüket, hanem kiszállnak, mint Harry és Meghan.
Ami túlmutat a nem király királyok létjogosultságának kérdésén, az a hagyomány iránti viszony. A királyság megőrzését a hagyománytisztelettel, hagyományőrzéssel szokták igazolni. A „szervesen fejlődő” társadalom, úgymond, beépíti a hagyományait a jelenbe.
Ez baromság! Létezhet-e kiüresedettebb hagyomány egy hatalom nélküli királynál?!
A hagyományőrzés igen fontos dolog. Annak legrosszabb és legértelmetlenebb formája funkciótlanná vált funkciók megőrzése. A hagyományt nullként kell őrizni. Múzeumban, skanzenben, közoktatásban, ismeretterjesztésben, az egész kulturális, művészeti életben. Minél többen, minél többet, minél élményszerűbben ismernek meg a múlt hagyatékából, annál erősebb történelmi tudatra épülhet a jelen. Ezért minden lehetőt meg kell tenni. A hagyományainkból, a múltunkból csak azt őrizhetjük meg, aminek tudjuk az értelmét, értjük a funkcióját. Értjük, mire szolgált és miért múlt el. Úgy tenni, mintha létezne az a funkció, ami már nem létezik, nem hagyományőrzés, hanem hagyományhamisítás.