Homo hungaricus

2020-ban lefolytatták az első nagyszabású szociológiai kutatást azon fiatalok körében, akik már lemaradtak arról, hogy nagykorú választópolgárként éljenek a 2010 előtti demokratikus Magyar Köztársaságban. Az ifjúságkutatást azok kezébe adták, akik a társadalom helyett a hatalomnak kutatnak, és ennek megfelelően szelektálják és torzítják kutatásuk eredményét a nyilvánosság számára. Mostanra azonban mégiscsak ismerté váltak a részletes és valóságos adatok, és azokat fel is dolgozták a minap bemutatott kötetükben a nyilvánosság számára a társadalmi önismeretért felelősséget érző társadalomkutatók.

Az eredményekből kiderült, hogy az önmagukat baloldaliaknak valló (15–29 éves) fiatalok aránya 2012-höz képest a duplájára, 17 százalékról 35 százalékra nőtt, és most már szignifikánsan többen vannak, mint azok, akik jobboldalinak vélik magukat (30 százalék). A többiek középre helyezik magukat vagy nem nyilvánítanak véleményt. Az önmagukat liberálisként meghatározók aránya szintén jelentősen nőtt. Ők sokkal többen vannak (43 százalék), mint azok, akik konzervatívnak mondják magukat (24 százalék).

Ehhez képest a pártpreferenciákban toronymagasan vezet a fiatalok körében a baloldalt és a liberálisokat kétpofára gyalázó Fidesz (53 százalék). A biztos pártválasztók körében 14 százalékkal többen szavaztak volna rájuk 2020-ben, mint az ellenzéki összefogásra. A fővárosban a fiatalok többsége is ellenzéki szavazó, a kistelepüléseken viszont még sokkal nagyobb a Fidesz előnye.

Ezt hívják antinómiának. Ellentmondásnak két logikailag összeegyeztethetetlen tény között.

Van másik is. A fiatalok hatalmas többsége számára a házasság intézménye teljességgel közömbössé vált. A megkérdezettek mindössze 18 (a nők 19, a férfiak 17) százaléka nyilatkozott úgy, hogy szándékában áll házasságot kötni. Ráadásul ezeknek is csak a harmada mondta ezt biztosra, a többiek csak úgy, hogy inkább igen, mint nem. 76 százalékuk erre a kérdésre azt válaszolta, hogy nem tudja. Azt viszont tudják, hogy családot akarnak alapítani, szülők akarnak lenni.

86 százalékuk érzi fontosnak, hogy legyen gyereke, többségük egyetért azzal, hogy gyerek nélkül nem lehet igazán boldog az ember. A megkérdezettek fele szerint a teljes családhoz több gyerek is kell. (Annyi azért nem, hogy Magyarország népességének folyamatos csökkenését veszély fenyegesse. 1,77 gyereket terveznek, és persze a tervezettnél mindig kevesebb sikerül. Éppen ezt az adatot hamisították meg a kincstári ifjúságkutatók, hogy ne váljon nyilvánvalóvá, aki nemet mond a bevándorlásra, igent mond a népességcsökkenésre.)

Ezek az adatok azt jelentik, hogy a fiatalok gondolkodásában a családalapítás, a gyereknevelés teljességgel elszakadt a házasság intézményétől.

Ez érthető is. A házasság intézménye a túlnyomó többség számára elvesztette spirituális, morális és társadalmi – azaz valamennyi – funkcióját. Ma már egy törpe minoritástól eltekintve senki nem tekinti paráználkodásnak, a tízparancsolatba ütköző halálos bűnnek a házasságon kívüli szexuális életet. A fiatalok többsége (is) a maga módján vallásos, nem követi egyháza iránymutatását, a hitét legfeljebb alkalmilag gyakorolja. A házasságon kívüli élettársi kapcsolat, gyereknevelés egy nagyon szűk körön kívül nem jár megbélyegzéssel, társadalmi kirekesztéssel.

Ehhez képest: az évenkénti házasságkötések száma 2010 óta megduplázódott. Akkor 36 ezer volt, tavaly 72 ezer.

A kutatási eredmények a lehető legegyértelműbben bizonyítják, hogy a hatalmas mértékű növekedés mögött nem belső, hanem külső késztetés áll.

A házasságnak új funkciója támadt: alkalmazkodás a rezsim – a társadalomban immár gyökértelen – ideológiájához, elvárásaihoz, törvényeihez, juttatások, kedvezmények szabályozásához.

Jurij Levada, a korszakos jelentőségű orosz szociológus vezette be a Homo sovieticus fogalmát. A Homo sovieticus nem arról ismerszik meg, hogy átmosták az agyát, hogy átvette, belsővé tette a hatalom ideológiáját, hanem arról, hogy alkalmazkodik hozzá. Magánemberként független tőle, magánemberként semleges és elutasító is lehet a hatalommal szemben, de alkalmazkodik hozzá, mert belátja, hogy tőle függ a hogyléte, esetleg egyáltalán a léte, nincs alternatíva. A privát létét elszigeteli a közéleti lététől. Az előbbiben akár gátlástalanul is szidhatja a rendszert, meglehet a saját véleménye, világlátása, az utóbbiban a hatalom elvárásának megfelelően nyilvánul meg.

Antinómiák jellemzik az életét. Az orwelli double thinknek megfelelően képes egyszerre két egymást kizáró dologban hinni, illetve egy antinomikus pár egyik elemét előhívni egyik élethelyzetben, a másikat a másikban. És ezt nem képmutatásként, hanem az élet magától értetődő követelményeként éli át.

Levada a nyolcvanas évek vége felé úgy vélekedett, hogy a Homo sovieticus a totalitárius rendszerrel együtt, illetve a totalitárius rendszer a Homo sovieticusszal együtt eltűnik. Ha vannak alternatívák, akkor nem kell antinomiák tömegével megterhelt lélekkel élni.

A kilencvenes évek közepén orosz szociológusok megismételték azt az attitűdvizsgálatot, amelyre Levada a Homo sovieticus fogalmát alapozta. És arra a következtetésre kellett jutniuk, hogy a Homo sovieticus nem tűnt el. Tovább él. Az atyáskodva elnyomó, gondoskodva kényszerítő, mindenható állammal szembeni alternatívák nem vonzották ki a Homo sovieticust a régi életstratégiájából, és megmaradt az az alap, amelyre visszaépülhet, ami leépült.