HVG.hu, 2022. június 26.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Másfél évtizede nem volt ilyen pocsék világbajnokságuk a magyar úszóknak. A nyílt vízen lesz, ami lesz, a medencében a magyar úszósport csődöt mondott. A köztelevízió viszont azok kezében van, akiknek az öndicséret fontos, a teljesítmény érdektelen.
Összesen két érmet szereztek egy itthoni világbajnokságon, lelkes hazai közönség előtt, foghíjas mezőnyben, amelyből hiányoztak az oroszok, alig voltak jelen a németek, távol maradtak sokan, köztük Milák Kristóf egyetlen komoly vetélytársa, és még a kínaiak, a japánok is messze voltak legjobb formájuktól.
A legutóbbi vb-n, a világ túlsó felén a medencében négy arany jutott Magyarországnak (az ötödiket, a nyílt vízeset nem számítom, mert a nyílt vízi versenyek most még előttünk vannak). 2017, Budapest: 2 arany, 4 ezüst, 2 bronz; 2015: 3 arany, 2 ezüst, 4 bronz, 2013: 3 arany, 1 ezüst, 1 bronz, 2011: 1 arany, 3 bronz, 2009: 2 arany, 1 ezüst, 3 bronz.
A legutóbbi öt idegenben rendezett vb-n átlagosan 5,6 érmet szereztünk, abból 2,6 aranyat. Ennyit a televíziós közvetítések főszólamáról, a hazai medence és a hazai közönség mágikus hatásáról, a tetemes kiadások megtérüléséről eredményekben és „nemzeti büszkeségben”.
A magyar úszósportnak az előző évtizedben mindig volt kettő-négy éremképes világbajnoki versenyzője (hogy a korábbi dicsőséges korszakokról ne is beszéljünk). Mostanra egyetlen egy maradt. Az úszóválogatott oda jutott, hogy a hazai világbajnokságra képtelen volt vegyesváltót kiállítani. Se férfiból, se nőből. Még a tévében is elhangzott, hogy egy ország úszósportjának erejét a vegyesváltók jelzik a legjobban. Ezt a megállapítást azonban nem hozták összefüggésbe a magyar úszósporttal.
Akinek a magyar úszósport fontos, a visszaesés okait keresi. Erről beszél és beszéltet, erről faggatja a bennfenteseket és illetékeseket. Ilyenek a magyar köztelevízióban nem voltak és nem lehettek.
A köztelevízió azok kezében van, akiknek az öndicséret fontos, a teljesítmény érdektelen. Vessük össze Észak- és Dél-Koreát az öndicséret és a teljesítmény tekintetében, és látni fogjuk, miről van szó, és meddig lehet ezt a szakadékot tágítani.
Az északosított Magyarországon nem az a fontos, hogy a rossz teljesítményből jó legyen, hanem az, hogy jónak láttassák és lássák. Nem az a fontos, hogy az ország népének jó legyen, hanem az, hogy azt higgye: jó neki.
Az utolsó medencés nap végén az eseményeket összefoglaló férfiú belemondta az ország képébe, hogy sikeres vb-t zártunk, és ennek igazolásaként ezredszerre is bevágta azt az egyetlen úszózsenit, akinek köszönhetjük, hogy pariban maradtunk legalább Romániával, ahol ugyancsak egy ilyen van.
Wladár Sándor, a Magyar Úszó Szövetség elnöke is bátran elmondhatta, mennyire elégedettek lehetünk, és milyen nagy dolog, hogy volt magyar versenyző 19 döntőben (a 42-ből!). Nem kellett tartania attól, hogy szembesíti őt a lecsúszás kemény tényeivel a vele szemben vigyorgó bájgúnár, aki egyébként is képtelen volt egyetlen mondatot törésmentesen végig mondani.
A magyar köztelevízió bizonyos mértékben el is szabotálta a világbajnokság közvetítését. Egy világbajnokság ugyanis akkor „van közvetítve”, ha abban a főszereplők a főszereplők. A legjobbak, a győztesek. Róluk, tőlük halljuk a legtöbbet, velük foglalkoznak leginkább. Természetes, hogy a közvetítő ország versenyzőire kiemelten figyelnek, gyakrabban szólaltatják meg őket, mint a hasonló eredményeket elérő többieket, és drukkolnak nekik.
De itt ennél sokkal többről volt. Arról, hogy a közvetítés beleszűkült a magyar csapatba. A bájgúnár és vendégei édeskés cseverészése túlnyomórészt arról szólt, hogy melyik versenyzőtől miért derék dolog, hogy elérte, amit elért, miért szép az tőle, miért jó az az eredmény önmagához képest. „Fantasztikus”, „elképesztő” – ilyen jelzőket hallottunk például egy hölgy teljesítményéről, aki tizenegyedik helyezettként nem jutott a döntőbe. Egyébként önmagához képest tényleg lehetett elképesztő az ő teljesítménye. Én is így vélekednék a sajátomról, ha még sikerülne végigpillangóznom egy hosszt…
A főszereplőkről, a kiemelkedőkről sokkal kevesebb szó esett. Nemhogy a magyar televíziós stáb készített volna interjúkat a legjobbakkal, de még a győztesekkel a csarnokban készített interjúkat is csak elvétve közvetítették. Inkább ahelyett a „futottak még” magyar versenyzőt kérdezték arról, elégedett-e, hogy futott még…
Nem a versenyzőkkel van a baj, akik igyekeztek, ahogy tudtak, úsztak egyéni csúcsokat, országos csúcsot, hanem a magyar úszósporttal, amely nem tudott együtt haladnia világgal úgy, ahogy korábban tudott.
Tágabban pedig és elsősorban a nemzetsorvasztó „nemzeti” beszűküléssel van a baj, amelynek fókuszából kikerül a világszínvonal, a világ élvonala, kizárólag önmagához méri magát, és ezzel biztosítja a lecsúszás és a lecsúszásban az önelégültség folyamatosságát.