HVG.hu, 2022. május 11.
RÉVÉSZ SÁNDOR
A polgári Magyarország többsége az ellenzéké. Az alattvalói Magyarország többsége a Fideszé. Röviden: ez a helyzet.
Minél polgáribb, minél tanultabb, tájékozottabb, urbanizáltabb, világlátottabb a polgár, annál nagyobb valószínűséggel szavaz az ellenzékre, és minél kevésbé az, annál nagyobb valószínűséggel szavaz a Fideszre. Minden közvélemény-kutatás ezt mutatja hosszú ideje. Ez az egyértelmű trend. Ebből lehet kiindulni, semmi másból. Ellenzéki pártstruktúrát, stratégiát erre lehet építeni. Az ellenzék és az ország alapvető érdeke, hogy az állampolgárok minél inkább polgárosodottak legyenek, és polgári mentalitással éljenek. A Fidesz érdeke ennek az ellenkezője.
Politikusok, ha jót akarnak maguknak, nem hangsúlyozzák, és végképp nem állítják kommunikációjuk középpontjába ezt a világos összefüggést, mert nem tesz az jót nekik, ha társadalmi rétegeket, csoportokat leminősítenek. Az ellenzéki publicista ezt éppenséggel megtehetné, mert nem szavazatgyűjtéssel akar jót magának, hanem jót akar írni. Ennek az ellenzéki publicisztikának az írója azonban nem ezt kívánja tenni, hanem éppen arra int, hogy a trendek fel- és elismerése nem jelenti semmilyen társadalmi rétegnek, semmilyen településtípus lakosságának, semmilyen iskolázottsági szinten álló csoportnak a minősítését.
Ezek a társadalmi csoportok ugyanis nem viselkednek egységesen, tehát nem is minősíthetők egységként. Amennyire fontos, hogy melyik csoportban milyen és mekkora a többség, annyira fontos az is, hogy a többség nem azonos az egésszel, a kisebbség pedig sohasem jelentéktelen. Demokrata polgár kisebbséget nem tekint elhanyagolhatónak, semmibe vehetőnek. Ráadásul ezek a kisebbségek a társadalmi csoportok többségében nem is kicsik. A Fideszre szavazó fővárosi, diplomás, tájékozott, világlátott polgár nem kivétel. Csak kisebbségi.
A többség egésszé hamisítása a mindennapi tudat rossz beidegződése. Az én gyarló, mindennapi tudatom is nyilvánosságra tör olykor, ha a felettes énem nem elég éber. A legutóbbi helyhatósági választás után például első lelkesedésemben kiírtam a Facebookra, hogy „Budapest, Budapest, Te csodás!” Rosszul tettem.
Nemcsak a társadalmi rétegek, a szavazótáborok sem egységesek. Nem az ellenzéki szavazótábor egésze szavaz polgári Magyarországra, és nem a kormánypárti szavazótábor egésze szavaz alattvalói Magyarországra. Mindenféle képzetek, motivációk, körülmények befolyásolják az x-ek helyét.
A szavazótáborok valamennyire mindig heterogének, de korábban sokkal inkább azok voltak. Abban a többségben, amely három kormányzati ciklusra adott felhatalmazást az MSZP–SZDSZ-koalíciónak, jelentős súlyuk volt azoknak, akik az alattvalói Magyarország kádárista változatához kötődtek. Abban érezték biztonságban magukat, azok kádereiben bíztak.
Az első önkormányzati választásokon a kis települések igen nagy részében újraválasztották a kádári diktatúra függetlenként induló tanácselnökeit, és a rájuk adott szavazatokból alkalmasint MSZP-s szavazatok lettek az országgyűlési választásokon.
2002 őszén az önkormányzati választásokon nem a dühtől vörösödött el az ország, amiért kiderült, hogy a miniszterelnök eltitkolta titkosszolgálati múltját, hanem kipirosodott az örömtől, hogy a kormány nagyarányú, megalapozatlan osztogatással kezdte áldásos működését. Az MSZP elsöprő győzelmet aratott azon az őszön. De már 1994-ben is két ellentétes Magyarország-ideából folyt össze a Janus-(Horn-Békesi)-arcú MSZP hatalmas szavazótábora.
2010-ben pedig a Fidesz-re szavazók nagy tömegében is ott voltak, nem egészen törpe kisebbségként a nyugatos, polgári Magyarország hívei, akik azt remélték, hogy a kormányzását végigbénázó, a reformkísérleteit elbukó, majd megtagadó Gyurcsány és a csődbiztos Bajnai után olyan kormányosa lesz az országnak, amely végre jelentős támogatással a háta mögött véget vet a töketlenkedésnek és befejezi a polgári Magyarország berendezését.
A Fidesz akkori (máig utolsó) választási programja határozottan ezt a reményt táplálta: „Olyan Magyarország jövőképét érdemes felrajzolni, amely az élet meghatározó területein már a nyugat-európai működés jeleit mutatja. (…) A nyugat-európai társadalmaknál a lelki és fizikai egészség, valamint a folyamatosan növekvő várható életkor természetes, ezt kell itthon is elérni. (…) Magyarországon a demokráciába, a jogállamba és az alkotmányosságba vetett bizalom forog kockán. (…) Kitartunk a demokrácia és jogállamiság eszméje mellett. A Fidesz 1988-ban éppen azért alakult, hogy (…) a magyarok is valódi demokráciába éljenek, s élvezhessék a nyugat-európai államokban látott szabadságot és jólétet.”
Akik 2010-ben erre a Fideszre szavaztak, azok ezt már többé nem tehették. Vagy a szavazótáborról váltak le, vagy a nyugatos, polgári Magyarország eszméjéről. A kisközségi és prekarióta szavazórétegeket pedig már sem az összement MSZP, sem a Jobbik nem tudja leoldani a Fidesz rabláncáról. Úgyhogy a szavazótáborok ma már sokkal kevésbé heterogének, mint korábban voltak, és vélhetőleg egyre kevésbé lesznek azok.
Az alattvalói társadalmaknak évezredeken át nem volt alternatívájuk, az alattvalóknak pedig nem volt szavazati joguk, választási lehetőségük. Most pedig van. Aki uralkodni kíván felettük, annak olyan helyzetbe kell őket hoznia, hogy meg legyenek győződve róla, nem attól függ a sorsuk és életük minősége, hogy mennyire felel meg nekik a rendszer, hanem attól, hogy mennyire felelnek meg ők a rendszernek. Nem azért kell harcolniuk, hogy járjon nekik, ami jár, és annyi járjon, ami az emberhez méltó élethez kell, hanem úgy kell viselkedniük, hogy kiérdemeljék létezésük feltételeit, hogy adjon nekik, aki adhat. Akin múlik.
Feljebbvalókra kell támaszkodniuk, nem jogokra, normákra, intézményekre, törvényekre. A jogvédők és jogkövetelők a feljebbvalóik ellenségei, tehát az ő ellenségei. Nem dolguk, hogy értékeljék, minősítsék, átlássák az országot kormányzók döntéseit, hogy független forrásokkal és a tapasztalataikkal összevessék, amit kommunikálnak nekik, hanem az, hogy mindezt a kormányzók ügyének tekintsék. Ebből következőleg az sem dolguk, hogy a juttatások megalapozottságát, célszerűségét, szociális igazságosságát megítéljék, hanem csak az, hogy elfogadják és hálásak legyenek érte.
A polgári mentalitással élők igyekeznek minél inkább jogaikkal és szabadságaikkal élve rendezni az életüket, gondoskodni magukról, családjukról, jövőjükről, és szavukkal, szavazatukkal, tevékenységükkel befolyásolni a lehetőségeiket meghatározó döntéseket.
Akik azt hirdetik, hogy az ellenzék ne elvont dolgokkal foglalkozzék, hanem az emberek konkrét, mindennapi problémáival, gyanítom, azt akarják mondani igazából, hogy ne foglalkozzanak azzal, ami az alattvalói rendszerben nem az alattvalók dolga. Arról beszéljenek inkább, hogy ők jobb feljebbvalók lennének, mert többet adnának. Ebben a szellemben ragasztották tele az országot például olyan idétlen plakátokkal, hogy „áremelés helyett béremelést”. Mintha alapvetően az állam dolga lenne az árak és bérek meghatározása, és ezt a kormányzó emberfeletti lények úgy teszik, ahogy akarják, még ha felfordul is a világpiac. Ez tipikusan az alattvalói Magyarországnak szóló és azt erősítő üzenet. A kampányban az ilyesféle üzenetek tökéletesen hatástalanok maradtak.
Az ellenzéki pártok egy közös célt, értéket neveztek meg, ami az összefogásukat követeli és igazolja: a parlamentáris demokrácia normáinak, a jogállamnak a helyreállítása. Ez a polgári Magyarország központi értéke.
Az ellenzék kommunikációjának a polgári Magyarország, a nyugatos Magyarország értékeire kell épülnie, a joghiányra, a szabadság, a törvényesség hiányára kell összpontosítania, a jogvédő szervezetekkel kell szoros akciószövetséget kialakítania.
Nem azzal etetni a jónépet, hogy ők többet adnának, hanem azt hirdetni, hogy alanyi jogon járó, nem kegyfüggő juttatásokkal, a jogok és szabadságok biztosította mozgástérrel, az önállóságra, az öngondoskodásra, autonómiára, kreativitásra és társadalmi szolidaritásra szocializáló közoktatással és kulturális, szellemi élettel többre menne a választó, pláne a gyermeke.
A Fidesz polgárinak csúfolt alattvalói köreinek ellentétére, valódi polgári körök hálójára lenne szükség.
A szerző újságíró