HVG.hu, 2022. május 2.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Valahol, valakinél, egy szoba vagy egy pince mélyén, esetleg a föld alatt ott kell rejtőzzön egy koponya. A trianoni Magyarország leghosszabb ideig uralkodó fejének a koponyája. Mi történhetett azzal másfél évtized alatt? Amióta kilopták a sírból? Tartósították? Eladták? Elásták? Kidobták? Dicsekednek vele eszmetársaik bizalmas körében, ahonnan nem szivárog ki semmi? Vagy nem vállalják ezt a kockázatot? Bár most már sokat nem kockáztatnának. A rongálás bűncselekménye rég elévült. Akár jelentkezhetnének is büszkén a tettesek. Lennének, akik a tettüket értékelnék. És vajon mi lett a „puritán” Kádár Jánosné Tamáska Mária hamvait tartalmazó, aranyból készült urnával? Értékesítették? Hamvastul vagy anélkül? Esetleg beolvasztották, és úgy csináltak pénzt belőle?
A hatvanöt évvel ezelőtti ünnepnap, 1957. május elseje volt a Kádár-korszak diadalmas és szimbolikus kezdőnapja. A „sajnálatos eseményeket” követő zavaros időszak után ezen a napon hatalmas tömeget sikerült Kádár János elé állítani a Hősök terére. Rájuk mutatva állította az állam és az állampárt vezére, hogy nem az „ellenforradalom” népe a magyar nép, hanem a párt népe, vagyis az ő népe.
Ennek a napnak az ötvenedik évfordulóján, éppen tizenöt évvel ezelőtt, 2007. május elsejéjéről másodikára virradó éjszaka, valamikor éjfél után a Fiumei úti Sírkertben a Kádár házaspár sírját feltörték. A márvány fedőlapot elmozdították, leástak legalább két méter mélyre, levették a koporsóról a Tamáska Mária hamvait tartalmazó aranyból készült urnát. Nagy lyukat vágtak a fakoporsót rejtő fémkoporsóba, a fakoporsót feltörték, abból a tizennyolc évvel azelőtt elhunyt Kádár János csontjait deréktől fölfelé, koponyástul kivették. A kiásott földet ott hagyták. Szakértők szerint legalább három ember kellett ehhez az akcióhoz, köztük olyan, aki már végzett exhumálást. A fémkoporsó megbontásához is alkalmas eszközök kellettek. A tetteseknek tudniuk kellett, mit találnak a sírban.
Ugyanezen az éjszakán a Kádár-sírhoz közel eső Munkásmozgalmi Panteon falára felírták a Kárpátia nevű „nemzetirock-együttes” Neveket akarok hallani című számának refrénjét: „Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat.” (Kádárék aligha ragaszkodtak volna megszentelt földhöz, viszont a magyar temetők megszentelt földjében, többek között a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben gyilkosok és árulók tömegei nyugszanak háborítatlanul, némelyek a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság által kijelölt díszsírhelyen. Egyikük, Horthy Miklós éppenséggel egy fél kormány áhitatos jelenlétében került a szent földbe.)
A biztonsági őr éjfélkor még semmilyen rendellenességet nem tapasztalt. A sírkert vezetőinek tájékoztatása szerint egy biztonsági őr vette észre kora hajnalban, hogy a Kádár-házaspár nyughelyével történt valami. Más tudósítások szerint szerda reggel látogatók hívták fel az őrök figyelmét a feltört sírra. Azok meg azt hitték, sírkövesek dolgoznak a sírkövön. Vajon mire gondolhattak, mi tennivalójuk lehet a sírköveseknek azzal a rég elkészült sírral? Csak dél tájban értesítették a rendőrséget.
A rendőrség nagy erőkkel kiszállt, lezárta a helyszínt. Jöttek Kádár hívei, hordták a virágot, a mécseseket, gyertyákat oda, ahová a lezárt területen kívül lehetett. Tíztagú nyomozócsoportot alakítottak a bűncselekmény tetteseinek felderítésére. Csak rongálással vádolhatták volna meg őket, mert kegyeletsértés miatt csupán hozzátartozó magánindítványára emelhetnek vádat. Az első napokban még érkeztek hírek arról, hogy a nyomozás szálai vidékre, egy szélsőjobboldali szervezethez vezetnek. A titkosszolgálatok is részt vettek a nyomozásban. A nyár végén olyan hírek keltek szárnyra, hogy külföldön értékesíteték Kádár csontjait. Az interneten felbukkantak hirdetések, amelyekben 150 ezer forint értékű cserealapként kínálták föl az egykori pártvezér maradványait. Ekkoriban már kiszivárogtatták rendőri körökből, hogy a nyomozást alighanem eredménytelenül lesznek kénytelenek lezárni. Ez fél pár hónappal később, november 29-én meg is történt.
A helyszínelés befejezése után a sírt minden ceremónia nélkül, kvázi titokban helyreállították, vagyis Kádárt újratemették.
A sírrablást majdnem mindenki elítélte, de nem ugyanúgy. A Fidesz rövid közleményében még az ügy politikai jellegét is tagadták: „a Fidesz ezt az esetet nem politikai, hanem kegyeleti kérdésnek tekinti”. Gyurcsány Ferenc „szörnyűséges, embertelen és gyáva tettnek” nevezte a sírgyalázást, azt a buta szokást követve, miszerint a legrosszabb eszmék nevében elkövetett vakmerő és kockázatos cselekmények tetteseit, a rossz ügyek bátrait gyávának kell minősíteni.
Kádárt 1989-ben hatalmas tömegek búcsúztatták. A közvélemény-kutatások 2007-ben is a legnépszerűbb politikai vezetők egyikének (az eleven és gyakorló politikusoknál sokkal népszerűbbnek) mutatták őt. Hatalmas példányszámban kelt el Moldova Györgynek az előző évben megjelent, Kádárt dicsőítő kétkötetes műve, amelyet a sírrablás után pár héttel, Kádár születésének 95. évfordulójának tiszteletére újra kiadtak.
A sírgyalázás elítélését a jelentősebb pártok nem kötötték össze Kádár értékelésével. Csak a közös nyilatkozatot kiadó kommunista, kádárista szervezetek, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, a Magyar Antifasiszta Liga, a Kádár János Baráti Kör, a Marx Károly Társaság, a Május 1. Társaság, a Társadalmi Demokráciáért Mozgalom, a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Magyarországi Munkáspárt 2006 tették ezt: „Lehetetlen nem észre venni a kapcsolatot a Kádár János személye elleni gátlástalan mocskolódó hadjárat és a barbár sírgyalázás között. A sírgyalázásra válaszoljunk Kádár János 95. születésnapjának és temetése 18. évfordulójának méltó megünneplésével”.
Néhány ultrabaloldali személyiség, Krausz Tamás, Szvák Gyula, Szalai Erzsébet, Baranyi Ferenc, Tamás Gáspár Miklós, Susan Zimmermann közös tiltakozást juttatott el a Népszabadsághoz. Ennek a névsornak az a sajátossága, hogy a Kádár-rendszer ellenzékéhez és hívő támogatóihoz tartozó személyek egyaránt szerepelnek benne, és azt a közös álláspontot képviselik, hogy „Kádár János és felesége sírjának meggyalázása olyan cselekedet, amely az európai fasizmus legijesztőbb tetteire emlékeztet. Az ilyen cselekedetek arra figyelmeztetnek, egyre égetőbb szükség van arra, hogy antifasiszta egységfront jöjjön létre.” (Európa igen jól járt volna, és sok millió életet nyert volna, ha az európai fasizmus legijesztőbb rémtettei csak természetes halállal eltávozott emberek maradványait érintették volna…)
A Putyinhoz közelálló orosz lapok, a Komszomolszkaja Pravda és az Izvesztyija a különböző országokban szovjet emlékművek és katonasírok ellen irányuló akciók sorába állítja a Kádár-sír feltörését. Az Izvesztyija a Szovjetunió mellett kiálló, a szovjet beavatkozás után, 1956-ban a kormány élére álló Kádárt üdvözölte az incidens kapcsán.
A bűncselekményt követő nap reggelén Moldova György a köztelevízió Nap-Kelte című műsorában kijelentette, hogy Kádárnak igaza volt, amikor akasztatott, mert a felakasztottak nagy része gyilkos volt. Moldova gyilkosnak minősítette Ferenczi Krisztina újságírónőt is, aki nem értett egyet azzal, hogy Kádárt felmentsék a forradalom utáni gyilkosságok vádja alól.
Moldova szereplésére e sorok írója reagált a Népszabadságban (2007. május 4.): „Tegnap reggelig azt hihette az ember, hogy az a penetráns halottgyalázás és kegyeletsértés, ami a Fiumei úti temetőben történt, mindenkit megrendített pár száz aberrált, jobbszélső egyénen kívül. Tévedtünk. Megjelent a Nap-kelte stúdiójában Moldova György, és kicsattanó jókedvvel, vihorászva magasztalta a haló poraiban meggyalázott diktátort és diktatúráját. Látszott rajta, mennyire jólesik neki, hogy a temetőben pusztító sötét kísértetek ilyen nagy érzelmi hullámot vertek az ő lapos kádárista propagandája alá. Annak a lehetőségnek örült olyan nagyon, hogy undorító bűncselekmény felelősévé és cinkosává tehet mindenkit a fasisztáktól az ellenzéken keresztül Gyurcsányig, aki nem osztja a diktatúra iránti vonzalmát és a szabadság iránti megvetését.”
A különböző lapok és publicisták a pártállásuknak megfelelően helyezték el a sírrablást a közelmúlt felháborító eseményeinek sorában.
Az akkor még elkötelezett fideszes publicista, Szerető Szabolcs ezt írta: „…a köztelevízió épületének néhány tucat ember általi elfoglalása, egy közszemlére tett történelmi relikvia – forradalom korabeli harckocsi – újrahasznosítása, békés ünneplőkre uszított megvadult rendőrhorda szemkilövős ámokfutása, ciklikusan érkező terrorfenyegetések vagy a rendőrpalota elleni éjszakai gépfegyveres támadás. Csupa olyan esemény, amire a rendszerváltozás óta nem volt példa, sőt, ha jobban belegondolunk, igazából még azelőtt sem. Egy ideje megszaporodtak a józan ésszel megmagyarázhatatlan, rejtélyes, bizarr és visszataszító tettek is. (…) A klasszikus kérdésre – kinek az érdeke? – most nem annyira egyszerű a válasz… az elhamarkodott ítéletalkotás pedig később kellemetlen következményekkel járhat. Elég az emlékezetes Mortimer-ügyre, a zsidó temető megrongálására és a Teve utcai rendőrpalotára kilőtt sorozatra gondolni, ahol a tények nem igazolták vagy legalábbis nem látszanak igazolni az előre gyártott, politikailag korrekt magyarázatokat.” (Magyar Nemzet 2007. május 3.) Az akkori ellenzéki sajtóban többször felbukkan az utalás arra, hogy netán kormánypárti provokáció lehet a sírgyalázás.
Nagy N. Péter ugyanezen a napon ezt írta a Népszabadságban: „Ha kedves csíkos lobogó a sokak számára fájdalmas árpádsávos zászló, ha szabály, hogy baloldali rendezvény szétdúlható, liberális pláne, ha miniszterelnök dobálandó, ha kendermagosoknak ellendemonstráció jár, ha természetes, hogy a rivális futballcsapat szurkolóin rajta kell ütni, ha a jobboldali hírtévé számára ifjú forradalmárok azok, akik felgyújtják az MTV-t, ha Ságvári Endre emléktábláját évszakonként egyszer szét kell verni, ha nem lehet úgy végigmenni az utcán, hogy ne látna az ember gyalázott emlékhelyet (mindig csak baloldalit, igaz, abból több van), ha egy komplett – akár, ha vitatható – társadalmi reform ellenzéki értékelése kimerül annyiban, hogy a volt ifjúkommunista arisztokrata menedzserek tovább rabolnak, zsebre rakják, amit korábban nem tudtak, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy az európai – mit európai, az összes komoly – civilizáció szabályai Magyarországon eltemethetők, rájuk föld hányható, amelyen trappolhat a téboly, megerősítve zavarba ejtő nyilatkozatokkal, amelyek szerint mindez nem más, mint kegyeleti ügy.”
Sebes György pedig így vélekedett szintén a sírgyalázás másnapján a Népszavában: „Amikor a Parlament körüli teret tüntető zsibvásárrá lehet változtatni, amikor a rendőrséget olyan helyzetbe lehet manőverezni, hogy csak rossz választása legyen, és amikor egy sír feldúlása némelyeknek természetes állásfoglalás lehet…”
Az ellenzék szószólói szerint tehát a sírgyalázás olyasféle tett, amilyeneket a kormányoldal szokott művelni, a kormánypártiak szerint pedig olyasféle, amilyeneket az ellenzéki oldalon szoktak művelni.
Tamás Gáspár Miklós mindenki, az egész jelenvaló és múltbéli világ ellenzékeként lépett fel. „A Kádár-rezsim volt – és máig engesztelhetetlen – ellenfeleként” állapítja meg: „Miközben lidércek huhognak és szovjet emlékművek hullanak a porba, a Lenin által alapított rendszer milliószor megalázott kísértete visszatér, és nem mernek vele nyíltan megküzdeni, csak gyáván, utólag, rejtve, név nélkül, ‘az éj leple alatt’, és gondolati szerszámuk hozzá ugyanaz, mint a huszadik század derekán, a fasizmus. Akik nyíltan próbáltunk küzdeni, a fölvilágosodás gondolataival – és nem utólag –, javarészt szótlanul, hökkenten szemléljük az élő halottak harcát a halott élőkkel. A szó nem a fölháborodásé, hanem a keserűségé: a posztumusz politikai győzelem mellé a magyar neofasiszták még avval is megajándékozzák Kádár Jánost a huszonegyedik század elején, amit még hívei is elvitattak tőle néha, a tragikus nagysággal. Kádár János és Kádár Jánosné megkapta szörnyű ellenségeitől a síron túli legnagyobb elismerést. Kádárék útján nem lehet járni. Ellenfeleik útján pedig banális és barbár mocsárba fullad az ország. A polgári demokrácia kopott, foszladozó díszletei között a bolsevizmus és a fasizmus küzdelme folyik, bolsevizmus és fasizmus nélkül.”
Sokan emlékeztettek rá mindkét oldalon, hogy Kádár sokkal súlyosabb bűnöket követett el, mint amilyet haló porai ellen elkövettek. A legsúlyosabb persze a megtorlás éveiben az ő vezényletével elkövetett több száz gyilkosság. De a kegyeletsértést is tömegesen és halmozottan követték el, amikor az áldozatokat nem engedték tisztességesen eltemetni, jeltelen sírokba dobálták őket, a sírokat látogató hozzátartozókat zaklatták, a Nagy Imre-per áldozatait egymáshoz drótozva, arccal lefelé földelték el. Azt azonban kevés kivétellel senki sem állította, hogy ez igazolná a brutális kegyeletsértést.
A kevés kivétel egyike a Fidesz képviselője volt, a forradalom után hosszú börtönbüntetést elszenvedett Wittner Mária, aki a Magyar Nemzet május 4-i számában egyrészt leszögezte, hogy a sírgyalázás mögött csakis kormányerők állhatnak, másrészt úgy vélte, hogy annak az elkövetők személyétől függetlenül „van egyfajta isteni igazságtétel jellege”.
A Facebookon megjelent az a vélemény, hogy „Kádár hullájával játszadozni pedig nem szörnyű meg embertelen, hanem vicces”, mert „van a rosszaságnak egy olyan foka, amin túl nem jár a végső tisztesség sem”.
Bencsik András, az egykori szigorúan kádárista újságíró hetilapjának vezércikkében elégedetten jegyzi meg: „függetlenül attól, hogy ki mit gondol az olyan kegyeletsértő dologról, mint egy holt (vagy egy élő) nyugalmának megbolygatása, sírok minősíthetetlen rongálása, azt azért a jogos háborgás ércesen zengő kórusában se veszítsük szem elől, hogy Kádár Jánost az úr 2007. évének május elsején valakik post mortem lefejezték. (…) Kádár János és hitvese a történelem támadhatatlan logikája szerint csak azt kapta, amit megérdemelt.” (Magyar Demokrata, 2007. május 10.)
A Kádár János születésének 95. évfordulóján, május 26-án a Vasas Szakszervezet dísztermében néhány száz, többnyire idős ember vett részt a Magyarországi Munkáspárt 2006 és a Kádár János Baráti Kör emlékünnepségén. Az eseményről az MTI néhány soros közleményben számolt be, ezt közölték a lapok. Több szó a születésnapról nem esett. A kettészakadt kommunista minipárt másik, Thürmer Gyula vezette része a megemlékezésen nem vett részt. Ők arra vártak, hogy Kádár csontjai megkerülnek, és akkor a magyar hon „nagy fiát” a kormány fogja méltó módon újratemetni.