HVG.hu, 2022. április 24.
RÉVÉSZ SÁNDOR
II. András (Endre) és kortársai egyáltalán nem értenék, miért emlékezünk meg, miért emlékezünk egyáltalán 800 év múltán egy olyan múló dologra, mint amilyen a székesfehérvári Csúcsos-hegyen 1222. április 24-én kihirdetett törvény, amelyet egy néhány hónap alatt megbukott mozgalom kényszerített ki, s amely hamarosan feledésbe is merült. Miért épp ez lett az utókor számára a nagybetűs Aranybulla, amikor volt abból – vagyis arany függőpecséttel ellátott királyi rendeletből – jó néhány előtte is, utána is.
Azon a 800 évvel ezelőtti székesfehérvári országgyűlésen érvényesült a király politikájával való tömeges elégedetlenség. Egyesült a különböző okokból elégedetlen rétegek ereje, és rákényszerítették a királyt, hogy egy (természetesen latin nyelvű) dokumentumban mondja ki, ezután nem teszi azt, ami az érdekeiket sérti, s ha mégis, akkor a nemesek és a főpapok jogosultak ellene fellépni.
Meg is buktatták a király addigi politikáját fémjelző hatalmasságokat.
Ez az ellenzéki mozgalom gyorsan ellankadt, a bukott hatalmasságok többsége hamarosan visszanyerte pozícióit. Az Aranybulla eredeti formájában még II. András életében érvényét vesztette. Kilenc évvel később jelentősen módosított formában újították meg, s ebben már nem is szerepelt legközismertebb eleme, az ellenállási záradék.
Az 1222-es törvény a század végére már bele is veszett a feledés homályába a benne szereplő fogalmak jelentős részével együtt. Mind a hét eredeti példánya elveszett, csak Nagy Lajos bányászta elő az eredeti változat másolatát a következő század közepén, ő gondoskodott az Aranybulla feltámadásáról az ellenállási záradékkal együtt, amelynek gyakorlati jelentősége alig volt. Csak a Bocskay-felkelés során hivatkoztak rá, és a 17. század végén a magyar nemesség mindörökre le is mondott róla a királyválasztás jogával együtt. Ez volt a Habsburg-ház jutalma, amiért kiverték a törököket.
A 14. századi feltámadása után az Aranybulla már megőrizte kivételes helyét a köztudatban, és egyre gazdagabb jelentést kapott. A nemesek úgy tekintettek rá, mint a jogaikat, kiváltságaikat, társadalmi állásukat megalapozó dokumentumra, s miután a 18. század végéig, a 19. század elejéig nemzet alatt általában a nemesek és szabadok összességét (Magyarország lakosainak és a magyaroknak kicsi töredékét) értették, az Aranybullában a nemzet jogainak fundamentumát látták, aminek különös jelenősége volt akkor, amikor a nemzeten kívül álló Habsburgok uralkodtak Magyarországon.
Az Aranybulla ily módon Magyarország első alaptörvényének is tekinthető. Mai szemmel nézve pedig az Aranybulla a főhatalom intézményes korlátozásának, a fékek és ellensúlyok kiépítésének kezdőpontja a magyar történelemben.
A királyi hatalmat addig elvileg korlátlannak tekintették. Gyakorlatilag persze folyamatosan dúltak harcok a királyok körül és ellenük politikájuk befolyásolása végett, és a királyok cselekvési lehetőségeinek mindig voltak kemény korlátai, de ezek nem intézményesültek, nem öltöttek jogi formát. Az Aranybulla volt erre az első példa, függetlenül attól, hogy konkrét rendelkezései közül mi, meddig és mennyire érvényesült.
Az Aranybulla előtt kilenc évvel például a Gertrudis királyné meráni sleppjének befolyása, kivételezettsége ellen fellépő és az ország külpolitikai orientációjának megváltoztatását követelő főurak a királyné megölése által igyekeztek célt érni. Értek is, szerény mértékű megtorlás, Péter ispán karóba húzása és Bánk bán rövid ideig tartó kegyvesztettsége árán.
1222-ben viszont azok, akiknek az érdekeit sértette, hogy zsidók és izmaeliták (muszlimok) kezelik az ország pénzügyeit, hitelezőként befolyásolják a király döntéseit és az ország gazdaságpolitikáját, beíratták az Aranybullába, hogy
„Izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek. Pénzváltók, kamaraispánok, sókamarások és vámosok országunkbéli nemesek legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.”
Megjegyzendő, hogy míg Gertrudis gyilkosai elérték, amit akartak, és a király következő házasságával megváltozott az ország külpolitikai orientációja, addig az Aranybulla idézett pontja nem érvényesült. Róbert püspök, esztergomi érsek évekkel később is arról értesítette a pápát, hogy a hazai nemesekkel és a IV. Latheráni zsinattal dacolva továbbra is viselik zsidók és izmaeliták az ország gazdaság életét nagymértékben befolyásoló tisztségeket. Részben emiatt az egész országot egyházi átok alá vetette 1232-ben Róbert püspök a pápa támogatásával. Bezárták az összes templomot, nem szolgáltatták ki a szentségeket, nem eskettek, nem temettek egyházi szertartással.
Bármennyire múló epizód volt a maga korában az Aranybulla, nem a semmiből jött és nem a semmibe veszett. A királyi hatalom meggyengülésének és a nemesi hatalom erősödésének az évtizedei álltak mögötte, és jelezte annak a hosszú-hosszú folyamatnak a kezdetét, amelyben a rendi társadalom, rendi jogrend, rendi hatalommegosztás kialakult.
A hagyományos, intézményesen korlátozatlan királyi hatalom a várszervezeteknek az országot átfogó hálózatán és a király domináns földbirtokosi pozícióján, a leghatalmasabb birtokok tulajdonjogán alapult. Az ispánok, bárók a király által kinevezett magasrangú tisztviselők voltak, akiknek sem a címe, sem a pozíciója nem öröklődött. Addig tartott a hatalmuk, amíg a király bizalma. Beszedték az adót, és megtarthatták a harmadát. A jövedelmük tehát szolgálati jellegű, teljes mértékben királyfüggő volt, és nem magántulajdon hozadéka. A bárók a pozíciójukhoz tartozó uradalmon addig uralkodtak, amíg pozícióban voltak. A bárók és püspökök alkották a királyi tanácsot, amelynek lehetősége volt befolyásolni a királyt, de joga nem volt a döntéseit megvétózni, megváltoztatni.
Ez az I. István óta fennálló rendszer a 13. században alapvetően megváltozott. A változás már Imre király alatt megkezdődött, de öccse és ellenlábasa, II. András alatt bontakozott ki. A király a hatalmi harcokban és anyagi szükségben a bárók lekötelezettjévé vált, akik megerősödött alkupozíciójukat arra használták fel, hogy a hatalmukat tartósítsák, függetlenítsék a király változékony kegyétől és kedélyétől. Ezért rávették, rákényszerítették a királyt, hogy támogatásuk fejében nekik adományozza örök és örökölhető magántulajdonként az addig a tisztségükhöz tartozó várföldeket és udvarnokföldeket.
Hatalmas földterületek kerültek így örökös magántulajdonba. Az ország birtokviszonyai és azzal együtt hatalmi viszonyai alapvetően megváltoztak. Engel Pál szerint
„feltehető, hogy a közép- és újkori Magyarország uradalmainak többsége, legalábbis magvában ezekben az évtizedekben született”.
Ez az átfogó birtokreform rövid távon, a megajándékozottak hálája által erősítette a királyt, de hosszabb távon gyengítette, mert a továbbiakban a birtok megtartásához nem kellett a király kegye. Ezek nem hűbérbirtokok voltak, amelyek fejében szolgálatokat kellett teljesíteni, hanem örök birtokok, amelyeket korábbi szolgálatok fejében adtak, s az adománylevelekben ezeket az érdemeket sokszor rögzítették is, lehetett hivatkozni rájuk. Igaz, hogy a királyok gyakorta megpróbálkoztak a birtokok visszavételével és újraosztásával, de ez már csak nehezen, részlegesen és jogsértéssel (például koncepciós perek tákolásával) történhetett, tehát a politikai ára és kockázata nagy volt.
Az örökletes magántulajdonnal a háta mögött erős és öntudatos arisztokrácia alakult ki.
II. András egész vármegyéket adott magánkézbe, és a vármegyét addig a király képviselőjeként igazgató ispán immár saját jogon uralkodott, és a királyi szolgálatban álló szabadok magánszemélyek szolgáivá süllyedtek. Tudniillik a király szolgái, a királyi szerviensek voltak a legfüggetlenebb férfiak az országban, akiknek csak a király és annak képviselője parancsolt, senki más.
1217-ben a király teljesíteni kényszerült azt az ígéretet, amelyet még apja, III. Béla tett a pápának, hogy tudniillik kiveszi a részét a keresztes háborúkból. A magyar seregek a Szentföldön sok vizet nem zavartak, sikereket kiváltképp nem értek el, viszont a kaland iszonyatosan sok pénzbe került. A királynak rendkívüli adót kellett kivennie, és folyamatosan rontotta a pénzt is, hogy a rontásból származó haszon befolyjon az üres kincstárba.
A zsidók és iszmaeliták kölcsöneire is rászorult. Galicia (Halics) birtoklásáért is több sikertelen háborút vívott, az is sokba került. A szentföldi kirándulásnak annyi hozadéka volt, hogy megismerkedtek a keresztesek által alapított Jeruzsálemi Királyság jogrendjével. Ott a nemesek jogai a királlyal szemben sokkal erősebbek voltak. Az ellenállás jogát is ismerték. Az Aranybulla (miként a hét évvel korábbi angol Magna Charta) mintái a Jeruzsálemi Királyság nemeseinek jogait rögzítő assizák voltak.
Magyarországon az elégedetlenség nőttön nőtt, az ellenzék erősödött.
A vármegyék, várbirtokok eladományozásával a várszervezet felbomlott. A várak népe, a várjobbágyok társadalmi helyzete megroppant. A várjobbágyok azok voltak, akik a várbirtokból kapott földért cserébe csak hadi szolgálattal tartoztak, semmi egyébbel. Nem mentek robotba, nem fizettek adót, mint a közönséges jobbágyok.
A királyi szerviensek magukat nevezték el szerviensnek, szolgának a 13. század elején, és éppen ezzel az önminősítéssel védték és hangsúlyozták a függetlenségüket a királyon kívül mindenkitől.
Ők szabadok, tehát nemesek voltak, akkor is, ha többségük csak igen kis birtokkal rendelkezett, és zömük pontosan úgy élt, mint a parasztok, de a néhány holdjukon legalább ők voltak az urak. A középkor végéig jogállás tekintetében nem volt semmilyen különbség a nemességen belül. A legcsóróbb nemes is ugyanolyan büszke nemes volt, mint a leghatalmasabb.
Az ő mozgalmuk, a királyi szervienseké volt az Aranybullát kikényszerítő mozgalom meghatározó ereje. A tömegeit kisbirtokosok, várjobbágyok, várnépek adták, de vezetőik a gazdagabbak, tekintélyesebbek voltak, akik azonban nem kerültek közel a tűzhöz, az udvarhoz, és nem részesültek királyi adományokból.
A nemesség adót ne fizessen, külföldi hadjáratokban ingyen ne kelljen részt vennie, ne kelljen királyt, hadat, bárókat elszállásolni, etetni, itatni, nemest ne lehessen ítélet nélkül fogva tartani, nemesek jelentős ügyeiben királyi bíróság döntsön, a hatalmasok tisztségeket ne halmozzanak – ezek mind a szerviensi mozgalom fontos követelései voltak. Az Aranybulla valamennyi (az ellenállási záradékot nem számítva harminc) törvénycikke a fentiekből és ezekből a követelésekből következett.
Az Aranybulla néhány fontosabb cikkelye:
„1. Akarjuk azt is, hogy sem mi, sem utódaink bármi időben le ne tartóztassák s el ne nyomják a nemeseket valamely hatalmasnak kedveért, hanem ha előbb megidéztették és törvény rende szerint elmarasztaltattak.
2. Továbbá semmi adót, semmi szabad dénárokat nem szedetünk a nemesek örökségén; sem házaikban, sem falvaikban meg nem szállunk, hanem ha meghívatunk. Az egyházak népeitől is teljességgel semmi adót sem szedetünk.
4. Ha a király sereget akar vinni az országon kivül, a nemesek ne tartozzanak vele menni, hanemha az ő pénzeért. Ellenben, ha sereg jönne az országra, mindnyájan tartozzanak menni.
7. A nádor országunk minden emberei felett különbség nélkül biráskodjék; de a nemesek főben- és birtokbanjáró ügyeit a királynak tudomása nélkül el ne végezhesse.
8. Ha külföldiek, tudniillik tisztességes emberek jönnek az országba, az ország tanácsa nélkül méltóságokra ne emeltessenek.
11. Fekvő birtok az országon kivülieknek ne adományoztassék.
16. Egész megyét vagy akárminemű méltóságot örök jószágul vagy birtokul nem adunk.
24.Hogy izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek. Pénzváltók, kamaraispánok, sókamarások és vámosok országunkbéli nemesek legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.
26. Hogy az országon kívül valóknak birtokot adni nem kell. Továbbá, birtokot az országon kívül való embernek ne adjanak. Ha valamelyest adtak vagy eladtak, azt a haza fiai válthassák meg.
30. E négy jobbágyurat: tudniillik a nádorispánt, a bánt, király országbiráját és királyné asszonyát kivéve, senki két tisztet ne viseljen.
31. Hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendő királyok közül valaki ezen mi szerzésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek és az ő megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtelenség szégyenvallása nélkül ellentállhassanak és ellentmondhassanak mindörökké.”
Az Aranybulla írta elő azt is, hogy Szent István ünnepén minden évben törvénynapokat tartsanak Székesfehérvárott, ahol a király vagy az ő képviseletében a nádor meghallgatja a nemesek panaszait és igazságot szolgáltat. Ilyen törvénynapokat már az Aranybulla előtt is tartottak, viszont az Aranybulla után lassanként megritkultak majd végleg elmaradtak. Hát, ennyit ért ott és akkor az az arany függőpecsét.