Meghalni Ukrajnáért

Ukrajna Magyarország polgáraié. Is. Magyarország Ukrajna polgáraié. Is. Mert minden ország minden emberé. Nagyon különböző mértékben persze. Pest nagyobb mértékben a pesti polgáré, mint a böhönyeié, és Böhönye nagyobb mértékben a böhönyei polgáré, mint a pestié, jogilag is, érzelmileg is, gyakorlatilag is, de azért mégiscsak az övék, a mienk az egész haza. Minden szegletével, ahol sosem jártunk, és azokkal is, ahol nem is fogunk. Ami országos léptékben igaz, a világ léptékében is az. Jussunk van az ember és a természet alkotásaira, bármely országban legyenek; része vagyunk a világ kultúrájának, gazdaságának, kereskedelmének, közlekedésének, természetének. Amitől életünk minősége függ, az túlnyomórészt az országunkon kívül van. A mi NotreDame-unk égett le Párizsban. Miénk az Adria és mindenkié a Balaton.

Eddig a líra.

Innentől a próza.

Magyarország önmagában védtelen. Hallottuk azt a baromságot, hogy csak azt az országot védik meg, amely képes megvédeni önmagát. Önmaga és a haza ellensége, aki ezt elhiszi. Magyarország utoljára a XV. században tudta megvédeni önmagát, egészen más világban. Vannak katonai tömbök és hatalmak, amelyek mellett Magyarország katonai ereje akkor is eltörpülne, ha a kenyérrevalót is fegyverekre költené. És ez egy-két kivétellel a világ minden országára igaz.

A Magyarországnál hatszor nagyobb, négyszer-ötször népesebb és sokkal jelentősebb erőt képviselő hadsereggel felszerelt Ukrajna az igen rosszul teljesítő orosz hadsereggel szemben a világ csodájára tudja még tartani magát iszonyatos áldozatok árán úgy, hogy csak az infrastrukturájában eddig esett károk helyreállításához több mint kétszer annyi pénz kellene, mint amennyit Magyarország az EU-tól kapott 2004 óta. Az újjáépítés költsége Ukrajna háromévi GDP-jével lenne egyenlő, ha véget érne a háború, mire ez a cikk megjelenik.

Velünk mi lenne, ha mi következnénk? Úgy ismerjük Putyint, mint aki értelmesen cselekszik? Ki kötné az ő értelméhez Magyarország biztonságát? Persze tudjuk, ki.

Hogy akkor mi lenne velünk, az attól függ, hogy ki lenne velünk és miképp. Ha úgy, ahogy Ukrajnával a NATO, akkor annyira is mennénk vele. Nem éppen semmire. De nem is többre. Jönne pénz és fegyver, de pusztulni csak mi pusztulhatunk.

Mi a különbség? Hogy mi a NATO tagjai vagyunk? Ez különbség. De vajon elégséges-e? Akik most azt mondják, hogy nem zárjuk le a légteret, nem kerülünk közvetlen harci érintkezésbe Oroszországgal, nem kockáztatjuk a háború beláthatatlan eszkalációját, vajon másképp gondolkodnának attól, hogy Magyarország a NATO tagja?

Csak reméljük, hogy másképp, mert ez az egyetlen remény. Azt kell remélnie itt a hazáját féltő magyarnak, hogy a nem magyarok más hazákban vállalják a hatalmas anyagi terheket, a hazájukat is érintő visszacsapások veszélyét, elküldik az életveszélybe fiaikat, támogatják a kormányukat, amely ezt teszi – Magyarországért.

Miért tennék ezt, ha nem azért, mert magukénak éreznek egy sokországnyi egységet, amelynek Magyarország is része; mert Magyarországot is a magukénak tudják, miként magát a világot?

Ugyanez az egyetlen remény Romániától a balti államokig Lengyelországon át. Ugyanazt várják tőlünk, mint mi tőlük.

Joggal? Mennénk? Küldenénk a fiainkat, vállalnánk életszínvonalunk terhére ennek a költségeit, veszélyeit? Ha egyszer föltevődne a kérdés: meghalni Lengyelországért? Vagy Romániáért?

Az Egyesült Államok nélkül nincs NATO. Ha az Egyesült Államok kivetkőzik a globális felelősségéből, akkor a világ velünk együtt védtelenné, kiszolgáltatottá válik. Az Egyesült Államok Donald Trumppal elindult ezen az úton. Dermesztően széles körű támogatással. A magyar kormány lelkesen drukkolt, hogy végig is menjen ezen az úton. Magyarország pedig védtelenül, kiszolgáltatottan álljon Oroszország és (mindenekelőtt) az igazi erőt képviselő Kína előtt.

A két csecsen háborúba a kilencvenes évek közepétől a kétezres évek végéig belehaltak – sosem fogjuk tudni, hogy pontosan hányan, de nagyságrendileg úgy – százezren. Ettől nálunk senki sem lett különösebben ideges, mert senki sem érezte veszélyben magát. A kilencvenes évek első felében, amikor a déli határainkon túl zajló háborúban meghalt másfél százezer ember, akkor sem volt túlzottan izgatott az ország népe, legfeljebb azok, akiknek rokonaik voltak ott.

Valahogy úgy éreztük, hogy ez nem érinti a mi megszokott biztonságunkat, békénket. Ezek a harcok mintha egy másik univerzumban zajlottak volna. Az oroszok a másik irányba indultak. A délszláv polgárháború belügy. Ami a világ többi részén történt, történik, Szíriában, Afganisztánban, Szudánban és szerte Afrikában, szintén egy másik univerzum belügye. Idegességet csak az okoz, hogy az a másik univerzum a menekültek képében be akar ide törni.

Most először szaladt fel az ország hőmérséklete: Ukrajna nem másik világ. Most először érzi az ország, hogy rólunk is szól a mese. Ami persze akkor is rólunk szól, ha nem érezzük át és nem értjük meg. Mert nincs másik világ.