HVG.hu, 2022. január 16.
Révész Sándor
Egy világbirodalom megalkotója, a széthúzó bojárság önkényének letörője vagy paranoiás, elmebeteg tömeggyilkos, Oroszország megrontója. Hol az előbbinek, hol az utóbbinak látták a 475 évvel ezelőtt, 1547. január 16-án megkoronázott első orosz cárt, a nem kevésbé rettegő, mint amennyire Rettegett Ivánt.
IV. Iván 1948-ben esett át a magyar névváltáson, amikor megjelent róla az első „marxista” (sztálinista) életrajz Magyarországon: „R. Vipper, a Szovjet-Únió tudományos akadémiájának tagja, Rettegett Iván című lebilincselően érdekes kötetében teljesen új megvilágításba helyezte az eddig Rettenetes Iván néven ismert cár alakját. Szembeszáll azokkal az angol és német történészekkel, akik csupán az akkori Csák Máték véres leverését írták meg, de nem hangsúlyozzák ki IV. Iván államférfiúi kiválóságát és a központi államhatalom megerősítéséért folytatott harcait. Csak marxista módszerekkel és eszközökkel lehetett ilyen portrét festeni Rettegett Ivánról.” (Népszava, 1948. február 28.) Rettegettnek lenni pozitív értelemben is lehet, rettenetesnek lenni nem. Ezért kellett Иван Грóзный-t félrefordítani.
A sztálinista koncepció elmúlt, a név megmaradt.
Iván cár Augustus római császárig vezette vissza a családfáját a legcsekélyebb alap nélkül, de ezzel mindenesetre megerősítette császári legitimitását. Az általa fölvett cári cím ugyanis a császárénak felel meg. Ehhez képest még az sem biztos, hogy az volt az apja, akitől a trónját örökölte.
A hivatalos (és azért valószínűsíthető) apa III. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem volt, aki nagyrészt elvégezte azt az országegyesítő munkát, amelyet a sztálinista történetírás a fiának tulajdonított. A nagypapa, III. Iván és az apa, III. Vaszilij egyesítették a kis orosz fejedelemségeket Moszkva uralma alatt, és sikeres hódító hábrúkat vívtak, és utóbbi letörte az önkényuralmi módszerei ellen fellépő bojárok ellenállását.
III. Vaszilij az egyház jóváhagyásával fölrúgva az egyház törvényeit kidobta gyermektelen feleségét, és a második nejével nemzette Ivánt, aki három éves volt 1533-ban, amikor az apja meghalt, és ő lett a moszkvai nagyfejedelem. Édesanyja és annak kegyence, Ivan Obolenszkij uralkodtak helyette. Az a szóbeszéd járta, hogy a kis nagyfejedelm apja nem is az öreg nagyfejedelem volt, hanem Obolenszkij. Amikor a gyermek nyolc éves lett, édesanyját meggyilkolták. Akkoriban még csak gyanították, hogy méreg ölte meg, nemrégiben ezt már igazolták is a tudósok. A kegyencet börtönbe vetették, a húgát, az akkor még nem olyan rettenetes Iván dajkáját pedig kolostorba zárták. A gyermek nevében a továbbiakban a leghatalmasabb bojárok uralkodtak, akik az ő feje fölött vívták heves és véres hatalmi harcaikat. Ezen harcok árnyékában nőtt fel Iván.
Amikor 17 éves lett, cárrá koronáztatta magát. A koronázás után két héttel feleségül vette a 14-15 éves Anasztázia Zaharinát, aki igen jó hatással volt rá. Neki sikerült leginkább a paranoiás cárt féken tartani, lenyugtatni, megbékíteni.
Rettenetes Iván uralkodásának első időszaka még nem volt olyan rettenetes. Egyházi, közigazgatási, törvényhozási, jogi reformokkal kísérletezett, eredményesen harcolt a tatárokkal, meghódította a kazanyi és asztrahányi kánságot, és a tengeri kijáratért indított és utóbb végzetesnek bizonyuló livóniai háború is eredményesnek ígérkezett eleinte. Az 1550-es években kétségkívül IV. Iván Oroszországa volt a legerősebb hatalom Európa keleti felén.
1560-ban megölték a cár imádott feleségét. Őt is megmérgezték. Ezt is csak gyanították akkoriban és napjainkban bizonyították be. Iván ekkortól lett igazán rettenetes.
Élete további 24 évében 7 feleséget fogyasztott el.
Harmadik felesége, Marfa Szobakina egy kereskedő lánya volt, aki a cár által megrendezett szépségverseny másfél ezer résztvevője közül került ki győztesen. Ő a házasságkötésük után két héttel meghalt. Őt is megmérgezték, alighanem a riválisai. A cár azt vallotta, hogy szűzen halt meg, mert így nősülhetett újra az ortodox egyház törvényei szerint, amelyek csak három házasságot egedélyeztek.
Negyedik feleségét, egy udvaronc leányát három évi házasság után kolostorba küldi – állítólag – azzal, hogy “lesoványodtál, én viszont nem szeretem a soványakat”.
További házasságai már sehogy sem feleltek meg az egyházi törvényeknek, de azért egy kivételével szentesítették őket.
Az ötödik felesége is erőszakos halált halt, a hatodikat pedig házasságtörésen érték. A szeretőjét az ablaka alatt végezték ki, őt pedig kolostorba küldték. A hetedikről állítólag kiderült a nászéjszakán, hogy nem szűz. Kocsira kötözték, és a kocsit megvadított lovakkal a folyóba rántották. A nyolcadik felesége azután már túlélte őt.
Miközben a politikai szempontból érdektelen feleségeit cserélgette, folyvást azon igyekezett, hogy a birodalmi szempontból értékes feleséget szerezzen magának. I. Erzsébet angol királynőt mézes-mázos, alázatos levelekkel bombázta, hogy adja hozzá valamelyik közeli rokonát. Korábban II. Zsigmond Ágost lengyel király nővérét próbálta feleségül venni.
Iván cár nyolc gyerekéből hat az első feleségétől született, a hetedik a második, szintén hosszabb ideig tartó, konszolidált házasságából, a nyolcadik pedig az utolsóból, amely a cár haláláig tartott. A nyolc gyerekből kettő érte meg a felnőtt kort.
E kettőből az egyik gyengeelméjű volt, a másikat, Iván cárevicset pedig maga a cár ölte meg. A cár és a cárevics között nézeteltérés alakult ki a Lengyelországgal folytatott béketárgyalások ügyében. A cárevics szerint apja kishitű volt, szerinte folytatni kellett volna a háborút, és ehhez csapatokat kért az apjától. Ekkor érkezett egy bojárküldöttség a cárhoz azzal, hogy Báthory István lengyel seregei betörtek az országba, a cár álljon az orosz csapatok élére, vagy legalábbis állítsa élükre a cárevicset. A paranoiás cárnak ennyi elég is volt ahhoz, hogy meg legyen győződve arról, hogy fia közreműködésével összeesküvést szőnek ellene. Ezután a cár a terhes menyén töltötte ki a mérgét. Illetlennek találja az ötözetét, és úgy elveri, hogy az elvetél. A cárevics, aki nagyon várta feleségétől a fiúgyermeket, dühösen beront apjához, aki a vasalt botjával úgy összeveri a fiát, hogy az a sérüléseibe pár nappal később belehal. A cárt élete végéig iszonyú lelkiismeret-furdalás gyötörte fia megölése miatt.
Maradt tehát utódnak a gyengeelméjű Fjodor, ő követi majd Rettenetes Ivánt a trónon.
Ivánt túlélte még egy Dmitrij nevű fiúgyermek is, de ő sem érte meg a felnőtt kort. Borisz Godunovot szokás vádolni az ő megölésével.
A hatvanas évek közepén a livóniai háború Oroszországra nézve kedvezőtlen fordulatot vesz, svéd vezetéssel tengeri blokádot hirdetnek Oroszország ellen, a tatárok is újra támadnak, éhínség dúl az országban. Iván 1564 végén kivonul Moszkvából. Alekszandrova Szlobodából, számos erődített falva egyikéből két levelet küld Moszkvába, egyiket a bojár dumának, a másikat Moszkva népének. Közli, hogy megelégelte az arisztokrácia és az egyház áskálódását, árulását, lemond a trónról, ha a bojárok nem biztosítanak számára teljhatalmat, például az összeesküvők elítélésére, kivégzésére és vagyonuk elkobzására a bojár duma közbeavatkozása nélkül. A Moszkva népének szóló levélben lényegében fellázítja a lakosságot a bojárok ellen, akik kénytelenek elfogadni Iván feltételeit.
Ekkor a cár kettéosztja az országot. A középső részt opricsnyina néven kiszakítja az országból. Ott ő uralkodik teljhatalommal, ott a bojár dumának semmilyen beleszólása nincs semmibe, az ország többi területén, a zemscsinában viszont nem csak megmarad, de meg is erősödik a bojárok uralma, mert azokról a területekről a cár lényegében leveszi a kezét.
A kettéosztás hatalmas fölfordulással, bojárok, földbirtokosok, parasztok tömegeinek kiűzésével, nagyarányú ki- és betelepítésekkel jár.
Az opricsnyinát a cár az általa létrehozott és alaposan felduzzasztott testőrgárdával, az opricsnyikokkal tartotta rettegésben. A fekete lovon, fekete ruhában kutyafejjel közlekedő opricsnyikok nemcsak az opricsnyinában garázdálkodhattak szabadon, hanem a zemscsinában is, vagyis az egész országban. Semmilyen bíróság semmiért nem vonhatta őket felelősségre. A cár által létrehozott „belső elhárítás” közben folyamatosan szervezte az összeesküvési pereket. A cári bíróságok nem győzték elítélni a bevádoltakat.
1568 és 1570 között érte el tetőpontját a tömegterror. Gyakorta a meggyanúsítottak rokonságát is kiirtották gyerekestül, és büntető expedíciót indítottak birtokaik ellen, fölégették földjeit, halomra gyilkolták parasztjait, szolgáit. Cseljadnyin bojárt állítólag Iván saját kezűleg szúrta le.
A terror csúcspontja az 1570-es novgorodi mészárlás volt.
Novgorod a 14-15. században közel félmillió lakosú, virágzó, Európa-szerte ismert városállam volt, és még 1570 előtt is a harmadik legfontosabb városnak számított Oroszországban. A paranoiás cár az egész várost árulónak, az összeesküvések gócpontjának vélte, és iszonyatos vérfürdőt rendezett benne. Egy hónapig tartott a mészárlás.
A cár szabályos, jól megszervezett hadjáratot indított — tökéletes hírzárlattal.
Így annak ellenére, hogy Iván seregeinek útját felégetett települések és halomra gyilkolt emberek tetemei kísérték, Novgorod lakosai nem sejtették, mi vár rájuk. A véres színjáték leplezetlen rablással vette kezdetét. A cári csapatok kifosztották az érseket, a kolostorokat és a novgorodi kereskedőket, majd a lakosság módszeres lemészárlására tértek át.” (Szvák Gyula, Világosság, 1979/2.) Az áldozatok becsült számát tekintve nagyságrendi különbségek vannak a becslések között a pár ezertől a pár tízezerig, de az biztos, hogy a várost alaposan szétverték, és Novgorod addigi önmagához képest egészen eljelentéktelenedett.
A novgorodi mészárlás évében zajlott le Moszkvában is a több száz vádlottat érintő nagy összeesküvési per. Szvák fent idézett tanulmányában olvashatunk erről is: „1570. július 25-én 300 elítéltet vezettek Moszkvában a nyilvános vesztőhelyre — 184-nek közülük a mindenható cár a helyszínen megkegyelmezett. A többiekre azonban válogatott kínzások és kegyetlen halál várt. Elsőként a nagy tehetségű tanácsadók közül hírmondónak megmaradt Ivan Viszkovatij pecsétőrt ölték meg.
A cár környezetének tagjai vágtak le belőle, egyik a másik után, egy-egy testrészt. Az elv a kivégzéseknél az volt, hogy, ha lehet, mindegyik halálraítélt más-más halálnemmel végezze életét: a forró vízben megfőzetéstől az elevenen megnyúzásig. Az ítéletet az udvari emberek hajtották végre, s maga Iván is, fiával együtt, tevékenyen részt vett a kivitelezés munkájában.”
Az opricsnyina pusztító hatással volt az ország állapotára nézve. Az opricsnyina és a végtelenül elhúzódó livóniai háború hatását történészek a tatárjáráséhoz hasonlítják. Az ország kormányozhatatlannak bizonyult a bojár duma nélkül. A kettéosztott országrész határait folyamatosan változtatták, s mindkét részben a bizonytalanság uralkodott. A gazdasági élet pangott, a hadsereg szétzüllött, az új birtokosok rablógazdálkodása tönkre tette a mezőgazdaságot; az opricsnyina seregein átgázoltak a tatárok és felégették Moszkvát. A helyzet tarthatatlanná vált, és 1572-ben Iván kénytelen volt felszámolni az opricsnyinát.
Rettenetes Iván uralkodásának utolsó éveiben az 1582-es békével véget ért – területi nyereség és az eredeti cél elérése nélkül – a livóniai háború, és 1583-ban, az Aranyhorda visszahúzódásával hatalmas szibériai területek hullottak a cár ölébe.
Ezzel együtt IV. Iván uralkodásának mérlege erősen negatív. Anarchiába süllyedt, gazdasági, politikai és katonai válságban vergődő ország maradt IV. Iván 1584-ben bekövetkezett halála után gyengelméjű fiára, és a következő három évtized a Romanov-ház hatalomra jutásáig az orosz történelem egyik leggyászosabb időszaka.
Rettenetes Iván fölöttébb ellentmondásos személyiség volt. Egyrészt vallási fanatikus. Elítélte a házasságon kívüli kapcsolatokat, ezért vette feleségül azokat a politikailag hasznosíthatatlan nőket, akiket más uralkodók rendszerint szeretőként tartottak. Másrészt hatalmas orgiákat rendezett, ahol isteni parancsolat sértetlenül nem maradt. Amilyen szenvedéllyel vérengzett, olyan szenvedéllyel élte át a lelkifurdalást is. Hatalmas anyagi áldozattal kötelezte a kolostorok szerzeteseit arra, hogy az általa megöletett, megölt emberek lelki üdvéért imádkozzanak. Számos erődítmény-falujának egyikében maga is szerzetesi közösséget alapított, amelynek ő volt az apátja.
A cár sok-sok levele magas irodalmi színvonalon íródott. Az orosz irodalomtörténészek szerint abban a században senkinek nem volt akkora szókincse, mint a levelek írójának. Csak az a kérdés, mennyiben a cár és mennyiben tollforgató munkatársainak alkotásai azok a levelek.
Rettenetes Iván cár megítélésére évszázadokon át a kettősség volt a jellemző. A sztálini Nagy Terror után azonban ez a kettősség megszűnt. Sztálin haláláig birodalomalapító, országegyesítő, rendteremtő, messzetekintő államférfinak kellett látni a Rettenetest.
Ekkor készült el – a nagy honvédő háború éveiben – Sztálin személyes megrendelésére Szergej Eizenstein Rettegett Iván című három részesre tervezett filmeposza. Ennek első részét ez egekbe emelték és Sztálin-díjjal jutalmazták, a második részét elítélték és betiltották, a harmadik rész pedig már el sem készült. Az első részt Magyarországon is bemutatták 1945-ben, a másodikat azonban csak 1958-ban.
Szergej Eizenstein elfogadta a sztálini koncepciót, de túlságosan nagy művész volt (miként a cárt alakító Nyikolaj Cserkaszov is) ahhoz, hogy a film ne feszítse szét azt a koncepciót. A cár életének első szakaszáról szóló részt még meg lehetett csinálni a sztálini rendszer számára elfogadható módon, de Iván „nagy terrorját” tartalmazó részt már nem.
Eizenstein – nagyon leegyszerűsítve – azzal a megyőződéssel készítette a filmjét, hogy Iván tettei szörnyűek voltak, de ezeknél a szörnyűségeknél is fontosabb történelmi tett az erős, egységes, a feudális anarchiából kiemelt Oroszország megteremtése. Eizenstein és Cserkaszov képtelen lett volna olyan sematikus cárt a vászonra vinni, amelyből hiányzik az üldözési mánia egyrészt, a lelkifurdalás másrészt, és Eizenstein hatalmas erővel jelenítette meg a körkörös félelem atmoszféráját is.
A rendező önkritikát gyakorolt, megpróbálta „kijavítani” a filmjét, de – nagyrészt ebbe – belehalt. Szívroham végzett vele ötvenéves korában.
„Nyikolaj Cserkaszov, az Iván cárt alakító színészóriás mesélte, hogy a Rettegett Iván forgatása közben figyelmeztették (Eizensteint – R. S.): ‘Szergej Mihajlovics, mit akar? 1200 bojár megölve, Iván rettenetes! Minek vezekel így?’ Mire Eizenstein a művész megszállottságával rávágta: ‘Sztálin többet is megölt és nem vezekel. Hadd lássa csak, lehet, hogy ő is vezekelni fog.’ (Geréb Anna cikke, Magyar Hírlap, 1998. január 24.)