Szolidaritás az embertelenséggel?

Hányan vagyunk még, akiknek fontos a menedékjog?

A humanizmus alapkövetelménye. Ha annyian, ahányan a menedékjog alapján ítélik meg a nyilvánosság előtt azt, ami a lengyel–belarusz határon történik, akkor szinte sehányan.

Konkrétan annyian, ahányan kifejezték mélységes felháborodásukat amiatt, hogy európai kormányok Lengyelországgal szolidárisak ahelyett, hogy a menedékkérőkkel lennének azok, és a menedékjogot semmibe vevő lengyel kormányt ítélnék el.

A menedékkérőket be kell engedni az országba, a kérelmüket tisztességesen meg kell vizsgálni, annak alapján megfellebbezhető döntést kell hozni, és az eljárás végén a menedékkérő menekült vagy oltalmazott státuszba kerül, vagy elutasítják a kérelmét.

Ha a potenciális menedékkérők számíthatnának arra, hogy a jogi kötelezettségeinek megfelelően jár el a genfi egyezményhez csatlakozott ország, akkor egyáltalában nem kellene megharcolniuk a határőrséggel, nem kellene szörnyű körülmények között, úttalan utakon, embercsempészeknek kiszolgáltatva, rettegve bolyonganiuk, hogy bejussanak az országba.

Odamennek a határállomásra, közlik, hogy menedékkérelmet kívánnak benyújtani – és kész. Beléptetik őket, megkezdődik az eljárás, és attól kezdve jogosultak az ország területén való tartózkodásra, ellátásra, támogatásra, szállásra és munkavégzésre.

Mindehhez képest, amit a lengyel kormány művel, maga a gyalázat.

(Persze az is, amit a belarusz kormány tesz, de azzal itt nem kell foglalkoznunk, mert őket amúgy is minden uniós kormány elítéli Magyarország megvetett és súlytalan kormányának kivételével.)

Olvashattuk ebben a lapban Bihari Ádám tudósítását a helyszínről, abban is Dzsáwád történetét: a jómódú afgán ügyvédnek a tálib hatalomátvétellel összeomlott az élete, mivel a tálibok által (is) hevesen üldözött hazara kisebbséghez tartozik. A hazarák üldözésének, mészárlásának hosszú története van Afganisztánban is, Pakisztánban is. Még teljesen át sem vették a hatalmat a tálibok, amikor júliusban megjött a mundarakhti mészárlás híre. Dzsáwád egyik rokonát is elhurcolták, alighanem megölték. Talán meg is kínozták, mint Mundarakhtban a hazara férfiakat. Dzsáwád öt éjszakát töltött a határon, szavai szerint, „a földi pokolban” ötéves gyermekével.

Ők túlélték azt a „földi poklot”, sokan nem.

Akik nem Dzsáwáddal és társaival szolidárisak, hanem az őket az erdőbe, a fagyba vagy szülőföldjükre, az életveszélybe visszaüldöző hatóságokkal, azok meggyalázzák a szolidaritás szót. Akik Dzsáwádéktól megtagadják a menekülés jogát, rosszabbak, mint azok a pártállami diktátorok, akik az Erdélyből menekülőket kergették vissza Romániába a nyolcvanas évek végéig. Hiszen még Ceausescu alatt sem voltak nagyobb veszélynek kitéve a magyarok Romániában, mint a tálibok alatt a hazarák (és nagyon sokan mások) Afganisztánban. Aki pedig a menekültekkel való bánásmód tekintetében más normákat ismer magyarok, mint hazarák esetében, annak a szolidaritása nem emberi, csak törzsi (vérségi) szolidaritás. Arra pedig magyarokat üldöző románok és hazarákat üldöző tálibok is képesek.

Dzsáwádnak és társainak azt hazudták Lukasenka fullajtárjai, hogy a lengyel határ átjárható. Vagyis mit hazudtak? Azt, hogy egy uniós tagország, amely csatlakozott a genfi egyezményhez, úgy viselkedik, mint egy uniós tagország, amely csatlakozott a genfi egyezményhez. Egy ilyen ország ugyanis nyitva áll a menedékkérők előtt.

Aki azt gondolná, hogy én mérhetetlen naivitásomban azt hiszem, hogy ez ilyen egyszerű, téved. Nagyon is tisztában vagyok azzal, milyen súlyos és megoldatlan kérdések állnak a menedékjogi normák érvényesülésének útjában.

Egyrészt: a genfi egyezményt nem akkora tömegekre méretezték, mint amilyenek menedékkérőkként jelentkeznek, illetve jelentkezhetnek Európában. Másrészt: ebben a menedékkérő tömegben összekeverednek a veszélyek elől futó és a jobb élet felé igyekvő emberek, és ezt a két motívumot a menedékügyi eljárásban megbízhatóan szétválasztani az esetek igen jelentős részében nem lehet.

Dzsáwád, a tehetős hazara ügyvéd esetében nyilván lehet, másokéban annál kevésbé.

Harmadrészt: a legsúlyosabb okkal menekülők is magától értetődően arra törekednek, hogy ott telepedhessenek le, ahol jobb nekik. A gazdagabb, jobb lehetőségeket kínáló országokban, amelyek nyelvét ismerik, vagy érdemesebb megtanulni, és ahol már van nagyobb nyelvi, vallási, etnikai közösség, amelyben otthon vannak, amely az övék. Ezért a teherelosztás igencsak egyenlőtlen (történetesen Magyarország, Lengyelország és a többi csekély vonzerővel és jelentős taszító erővel rendelkező ország előnyére).

Negyedrészt: az elutasított menedékkérőktől igen nehéz, az esetek többségében ma gyakorlatilag lehetetlen megszabadulni. Nagyon lényeges, hogy ne kövessük a menekült- (tehát ember- és keresztény-) ellenes szóhasználatot, amelyben a menekült fogalmát a migráns fogalmában tüntetik el. De az is igaz, hogy a tisztességes eljárásban elutasított menedékkérő már valóban csak olyan migráns, akit egyetlen ország sem köteles befogadni, hiszen a nem menekült migránsok befogadásáról dönteni minden ország szuverén joga, ezt az uniós jog egyáltalán nem korlátozza.

Viszont a gyakorlatban mégis kényszerbefogadott migráns lesz a menekült vagy oltalmazott státuszra nem jogosult menedékkérőből, aki sokszor már azzal is elveszti a jogosultságát, hogy nem működik együtt a menekültügyi hatósággal, hanem eltűnik a szeme elől (ami persze nem róható föl néki, ha ezt olyan országban – például a miénkben – teszi, ahol nem számíthat kérelme tisztességes, vagy egyáltalán érdemi elbírálására).

Röviden, amilyen borzalmas és embertelen, annyira érthető is a széleskörű ellenállás a választópolgárok és a kegyeik után futó politikusok részéről a menekültjogi normák tiszteletben tartásával szemben.

Ezeket a fölöttébb reális és súlyos problémákat kiválóan fel lehet használni a menekültjog elpusztítására, vagyis közvetve menekültek tömegének elpusztítására. Akik viszont ebbe nem kívánnak beletörődni, azoknak foglalkozniuk kell mindezzel, és keresni a menekültjog és menekültügyi gyakorlat olyan fejlesztési lehetőségeit, amelyek ezeket a problémákat jelentősen enyhíthetik.

A menedékadó országok polgárainak és kormányainak joga is jog. A nem menekült migránsok elutasításának a joga is fontos jog. A menekültek jogával együtt azt is védeni kell. Ez a két jog ugyanis csak együtt védhető, egymás nélkül védtelen.