HVG.hu, 2021. november 9.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Nem kétséges, hogy a magyar művészek körében Aczél György sokkal népszerűbb volt egykoron, mint Demeter Szilárd ma. Ha elképzelünk egy időben elcsúsztatott népszerűségi indexet, Aczélt a magasban látnánk, Demetert a mélyben. Ez sokak számára nyilvánvaló, akiknek még van kapcsolódásuk az Aczél-korszakhoz. Aczél a művészek körében sokakat szeretett, keveseket gyűlölt, Demeter meg éppen fordítva. Aczélt éppoly sokan tartották valakinek, mint Demetert senkinek.
Éppen ezért, a fenyegető amnéziás nosztalgiával és apológiával szemben indokolt határozottan leszögezni, hogy ma (még ma is!) sokkal magasabb a művészet szabadságfoka, mint Aczél alatt. Nem akkor volt jobb! Most jobb! Nem a lelkes művészbarát Aczél idejében, hanem a szenvedélyes művészgyűlölő Demeter idejében.
A számottevő művészet közéletileg releváns oldala mindig kritikai. Az adott társadalmi lét feszültségei táplálják. A hatalom számára ezért a művészet mindig problematikus. Ha kizárná a társadalomból, akkor vele szemben ható kritikai erőt zárna ki. A hatalom számára ez önmagában jó lenne. Azonban összességében mégsem lenne jó, mert a társadalomnak azért szolgálni kell művészettel is; a művészet legitimáló tényező, reprezentatív eleme a társadalmi létnek. A kritikai potenciálja pedig túlnő az adott hatalmon. Egyrészt érint olyan korokat, rendszereket és hatalmakat, amelyekkel az itt és most működő hatalom szemben áll, másrészt olyan elemeket, amelyekhez az adott hatalom is kritikusan viszonyul, akár önmaga, akár az általa igazgatott társadalom működésében. Az alkotások kritikai erejét azonban nem lehet széttagolni a hatalom számára kedvező és kedvezőtlen részre. Hiába hajtogatta Aczél, hogy Az ember tragédiáját úgy kell megrendezni, hogy „mellettünk szóljon”, nem lehet abból kirendezni soha, ami „ellenük”szól.
Mindezért a hatalom viszonya a művészethez mindig ambivalens, bonyolult, problematikus lesz. Csak az a kérdés, pontosabban az az elsőrendű és legfőbb kérdés, hogy a hatalomnak mennyiben áll módjában műalkotások sorsáról dönteni. Másodrendű kérdés, miként él ezzel a lehetőséggel. Az elsőrendű válasz szól a demeteri jelen mellett, a másodrendű az aczéli múlt mellett.
Kutatói érdeklődésem folytán módomban áll mélyebben belelátni Aczél és a kor alkotóinak viszonyába. Határozottan állíthatom, hogy ez a viszony igen széles körben, nagyon visszafogottan fogalmazva is fölöttébb pozitív volt. A megbecsülés, a hála, a baráti szeretet megnyilvánulásainak áradatában fürdött Aczél évtizedeken át. Ő pedig mindezt bőségesen viszonozta, vagy kezdeményezte baráti gesztusokkal, támogatással, díjakkal, ügyintézéssel és fölmagasztaló, udvarló szavak, levelek tömegével. A rendszerváltás után természetesen azok hangja volt erősebb (érthetően és jogosan), akik ebből a szeretetkörből kirekedtek vagy kívül tartották magukat, s azok közül hallgattak többen, akik benne voltak. Ezért aztán – szükségszerűen – torz kép alakult ki.
Persze hogy nem voltak ezek a lelkes megnyilvánulások mindenki részéről és teljes egészében őszinték, de azért jelentős részben mégis azok voltak.
Aczél alapvetően a művészvilág belső értékrendjéből, kánonjából indult ki. A Rákosi-korszak művészetpolitikájával ellentétben nem fölborítani, hanem követni kívánta azt egy diktatúra hatalmi érdekeinek határai között. Az volt a legfőbb ambiciója, hogy érezzék magukat otthon, érezzék magukat elégedettnek azok, akik nagynak számítanak a Parnasszuson.
Az Orbán-korszak művészetpolitikája Demeterrel az élen éppen ellenkezőleg, ezt a kánont kívánja fölrúgni sokkal korlátozottabb hatalmi lehetőségeinek határai között. Erről szól az álom az irodalom 80 százalék kukázásáról, és emellé állítja oda Demeter a maga hatalmi lehetőségeinek a határait, miszerint ehhez a kukázáshoz szükséges döntéseket neki nem áll módjában meghozni.
Aczélnak, illetve az általa képviselt diktatúrának ez módjában állt volna, de nem állt szándékában és érdekében. Azért nem, mert arra törekedtek, hogy a külvilág, értve ez alatt a polgárok többsége számára referenciaként szolgáló Nyugatot, mindinkább önmagához hasonlatos, normális országnak lássa Magyarországot, és így lássa hazáját az ország polgársága is. Minél kisebbnek érezzék az országin belül és kívül azt a hatalmas különbséget, amely egy pártállam és egy nyugatos ország szabadságfoka között van, s azt is kompenzálják a művészetfogyasztás állami támogatásának kiemelkedő mértékével.
Az Orbán-rezsim éppen az ellenkezőjére törekszik. Arra, hogy minél inkább, minél kihívóbban megkülönböztesse magát a nyugatos társadalmaktól. Annak értékrendjével együtt tagadja Demeter és az ő szellemi köre a művészeti élet belső értékrendjét, kánonját. Ez a törekvés azonban még messze nem jutott el odáig s remélhetőleg nem is fog, hogy leszorítsák szabadságunk mértékét arra a szintre, ahol a pártállamban volt.
Mi nem dőlhetünk be utólag Aczéléknak. Igen sok fontos művet zártak el a korszak egészében vagy nagy részében a nyilvánosság elől. Szolzsenyicin, Paszternak, Mandelstam, Nabokov, Havel, Orwell, Koestler, Bulgakov, Faludy, Máray, Wass, Nyírő, Szabó Dezső, Sinkó Ervin, Mészöly Miklós, Zilahi, Eörsi, Petri, Konrád, Lengyel József, Sinka István, Illyés Gyula kevesebb, több, vagy összes művét, Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc irredentának minősített vagy (és ez mindegy is) valóban irredenta műveit, és még sorolhatnánk sokáig.
A szabadsághiány mértékét azonban nem az egyes esetek jelzik külön-külön, hanem az az alapvető tény, hogy nem létezett a művek megjelentetésének, bemutatásának mindenkit megillető alanyi joga. Az, ami még mindig, most is létezik. Ahogy ezt a cikket, úgy bárkinek bármilyen szépirodalmi alkotását megjelentetheti az a lap vagy kiadó, amelyik akarja, anélkül, hogy abba bármilyen hatóság beleszólhatna. Ez annyira természetes, hogy észre sem vesszük!
Aczél korában ennek az ellenkezője volt természetes. Az, hogy minden művet a hatalom kezel. Minden kiadásért, megjelentetésért, bemutatásért a hatalom előtt kellett felelősséget vállalni. Magától értetődött, hogy a szövegeket politikai szempontból átnézték, rostálták, módosították, gyűjteményes kötetekből egyes darabokat kivettek; a nyilvánosság mértékéről, példányszámokról, bemutatók számáról, siettetésről, késleltetésről, elfektetésről politikai alapon döntöttek. Ezt vette természetesnek egy szűk ellenzéken kívül mindenki. Ehhez képest áldották Aczél György kegyosztó kezét és a Révai Józseféhez képest arany szívét.
Na, ez az, amiről nem szabad Demeter úr, egyébiránt messzemenően indokolt, gyalázása közben megfeledkezni. Mert még mindig jobb egy átkos Demeter ebben a rendszerben, mint egy áldott Aczél abban az átkosban.