hvg.hu, 2026. augusztus 13.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Fidel Castro volt Kádár János ellentéte. A legszínesebb, legeredetibb, legférfiasabb, látványos és hősies lázadásokban legelső és mindezért a szocialista világ legkedvelhetőbb diktátora. Számára a magyar ’56 forradalom volt. Az antikapitalista demokrácia ideálját követte, míg – törvényszerűen – el nem diktátorosodott. Akik a szovjet tábor elnyomó és elidegenedett pártállamainak szocialista alternatíváit keresték, Tito és Mao mellett nála tették azt. De nála sem találták.
1926. augusztus 13-án Biránban egy gazdag kubai földbirtokosnak hajadon szolgálóleányától fia született: Fidel Alejandro Castro Ruz. Szülei később összeházasodtak, és lett még hat gyerekük. Az apa Spanyolországból vándorolt be, az anya szintén spanyol földről, a Kanári-szigetekről származott.
Jezsuiták nevelték a fiút az ország legjobb gimnáziumaiban. Amikor leérettségizett, éppen véget ért a szegényparaszti családból jött Fulgencio Batista első elnöki ciklusa, melynek kezdetén, 1940-ben elfogadták Latin-Amerika legdemokratikusabb, számos polgári és szociális jogot rögzítő alkotmányát. Ez volt érvényben, amikor Castro 1945-ben a havannai egyetem joghallgatójaként bekapcsolódott a közéletbe.
Belevetette magát az antiimperialista diákmozgalmakba. 1946-ban húszévesen nagy beszédet mondott a korrupt és karhatalmi erőszakra támaszkodó kormány ellen, a szónoklat felkerült a napilapok címoldalára.
1947-ben belépett a baloldali populista, nacionalista, ellenzéki Ortodox Pártba. Amikor az elnök bűnbandák vezéreivel erősítette meg az állami karhatalmat, a diákmegmozdulások hevesebbé és erőszakosabbá váltak. Castrót halálos fenyegetésekkel igyekeztek rábírni, hogy hagyja el az egyetemet. Ő ehelyett beszerzett magának lőfegyvert és felfegyverzett barátokkal vette körül magát. Egyes Castro-ellenes emigránsok szerint embert is öltek, de erre bizonyíték nincs.
Amikor a karhatalmisták megöltek egy főiskolás diákot, a tiltakozások föllángoltak, elszabadult az erőszak. Castrót is alaposan helybenhagyták.
1947-ben expedíciót terveztek a Dominikai Köztársaságba, hogy megdöntsék a térség legkegyetlenebb diktátorának, Rafael Trujillónak a hatalmát. Természetesen Castro is benne lett volna az akcióban. Az expedíciót Rámon Grau kubai elnök Harry Truman amerikai elnök nyomására megakadályozta.
A következő évben Kolumbiába utazott egy diákcsoporttal, ahol a baloldali vezető, Jorge Gaitán meggyilkolása után összecsaptak a konzervatívok és a baloldali liberálisok. A diákok a liberálisok oldalán igyekeztek hasznossá tenni magukat. Castro például fegyvert lopott számukra egy rendőrörsről.
Castro a diákmozgalmakban és az Ortodox Pártban eltöltött évek során egyre közelebb került a marxista tanokhoz. Kuba alapvető problémáit már nem a korrupcióban és a hatósági erőszakban látta, hanem a kapitalista kizsákmányolásban, a „burzsoázia diktatúrájában”. Járta Havanna nyomornegyedeit és antirasszista akciókban vett részt.
Az Ortodox Párt és a kommunisták közös mozgalma, a Szeptember 30. Mozgalom szócsöveként 1949 novemberében nagy beszédben leplezte le a kormány és a gengszterbandák titkos megállapodását, megnevezve a bandavezéreket. Menekülnie kellett. Néhány hetet az Egyesült Államokban töltött. Visszatérése után egy ideig nyugton maradt, a tanulmányaira koncentrált, és 1950-ben megszerezte a diplomáját.
Jogi pályáját azzal kezdte, hogy szegények ügyeit képviselte. Anyagilag tönkrement, bútorait elvitték, az áram nélkül maradt feleségével és apró gyermekével. Jómódhoz szokott felesége gyötörte. Egy erőszakba torkollott akció után le is tartóztatták.
Ezután inkább a konszolidált politikai életben próbálta megtalálni a helyét. Annál is inkább, mert a pártja jó kilátásokkal várhatta az 1952-es választásokat. Az Ortodox Párt vezére, Eduardo Chibás volt az elnökválasztás esélyese. Ő azonban 1951 augusztusában élő rádióadásban agyonlőtte magát, miután figyelmeztette a hallgatóságot, hogy Batista a választások előtt puccsal fogja megszerezni a hatalmat.
Castro jelen volt pártvezére öngyilkosságánál.
A puccs valóban bekövetkezett, a választások elmaradtak. Az Egyesült Államok Batista mögé állt. A puccs után néhány héttel Dr. Castro jogász kiszámította, hogy amit Batista és társai tettek, az az ország törvényei szerint 108 év börtönbüntetéssel honorálandó, és számításait egy beadvány formájában a legfelsőbb bíróság figyelmébe ajánlja.
Miután beadványát nem méltatták figyelemre, földalatti szervezetet hozott létre, embereket toborzott, fegyvereket gyűjtött a diktatúra fegyveres megdöntésére készült.
A terv az volt, hogy a rendelkezésre álló szerény fegyverzettel a santiagói fesztivál forgatagát kihasználva uralmuk alá vonják a főváros melletti Moncada erődöt, és az ott talált fegyverekkel még az erősítés megérkezése előtt belobbantják a forradalom tüzét.
1953. július 26-án 165 fegyveres indult az erőd ellen Castro vezetésével. A támadás gyorsan összeomlott. A katonák gépfegyverrel lekaszálták a támadók jelentős részét. Az elfogottakat rettenetesen megkínozták. Sokakat tárgyalás nélkül kivégeztek. Az akcióban részt vevők alig több mint tizede maradt életben. A szeptemberben és októberben lefolytatott perben Castrót 15 év szabadságvesztésre ítélték. Ebben a perben mondta el – önmaga védőjeként –
A történelem fel fog menteni
címmel elhíresült, országszerte szamizdatban terjedt beszédét. Az ebben, illetve az annak alapján fogalmazott manifesztumában ötpontos politikai programot vázolt fel:
Ez nem a szocializmus, hanem a polgári demokrácia keretei között megvalósítandó radikális szegénypárti újraelosztás programja.
Batista amerikai sugallatra megpróbálta javítani diktatúrája imázsát. Rendezett egy komolytalan elnökválasztást, és 1955-ben amnesztiát kaptak a Moncada-perben elítéltek. Castro szabadulása után nem sokkal elhagyta Kubát. Mexikóban tréningezett a gerilla-hadviselésre, az USA-ban igyekezett pénzes támogatókat szerezni.
1956. december 2-án a Granma nevű jacht Castróval és 80 társával a fedélzetén kikötött Kuba keleti részén egy mangrove mocsárban. A csapat többségét megölték, nagyjából két tucat gerillának sikerült bemenekülni a hegyek közé. Kiépítették a bázisukat. Portyáztak, fegyvert és harcosokat gyűjtöttek, sikeres támadásokat vezettek az elszigetelt kisebb katonai egységek, rendőrörsök, postahivatalok ellen.
Bármennyire reménytelen volt a Moncada ostroma, Castrónak attól kezdve legendája volt az országban. Amennyire népszerűtlen volt a diktatúra, annyira népszerű volt a hős vezér, aki úgy küzdött a hatalmasok ellen, mint annak idején Kuba bálványa, José Marti a spanyol gyarmatosítók ellen. Senki nem láthatta ekkor benne a leendő diktátort. Ellenben mindenki látta a jelenlévő diktátort, akinek hétéves uralma alatt nagyjából húszezer embert öltek meg, még sokkal többet kínoztak meg, vetettek börtönbe. Az ország gondjai nem enyhültek, Batista leginkább a külhoni befektetők, legkevésbé a belföldi ágrólszakadtak kegyét kereste, legszilárdabb támogatói pedig a gengszterbandák voltak.
Castrót nem kötötték, nem is köthették össze Moszkvával vagy bármely kommunisták uralta diktatúrával. Nem volt ekkor ezekkel semmilyen kapcsolata. A magyarországi sajtó például tudomást sem vett Castróról 1957 tavaszáig. A Moncada ostromáról egy betűt nem írtak a magyarországi lapokban. Batista diktatúrája sem volt téma. Magyarországról nézve Kuba kicsi, távoli, érdektelen ország volt 1959-ig.
1958 tavaszától elérték az ország népét a felkelők rádióadásai. Több csoportjuk harcolt már ekkor a diktátor ellen, köztük élesen antikommunista irányultságúak is. A gerillaharcmodorral lassanként szétzilálták a diktátor hadseregét.
A felkelők megsemmisítését célzó nagyobb szabású hadműveletek 1958 folyamán kudarcba fulladtak. A bűnözők csoportjain és az amerikai üzletembereken kívül már szinte senki nem állt Batista mögött. Az Egyesült Államok kormánya fegyverembargót vezetett be, ami tovább nehezítette Batista helyzetét. 1958 utolsó napjaiban a felkelők döntő győzelmeket arattak. Batista 1959. január elsején Dominikába menekült.
Castrónak ekkor sikerült először címlapra kerülnie Magyarországon. A Népszabadság január 3-án adta hírül, hogy a felkelők győzelmet arattak, és Castro aznap fog bevonulni Havannába. Ez csak öt nappal később, január 8-án történt meg.
A Népszabadság január 17-én ismerteti Castro nyilatkozatát, amelyben kijelentette:
Nem vagyok kommunista. Mindenkit kommunistának neveznek, aki nem adja el magát az amerikaiaknak…
Sokak szemében szerte a világon Castro volt Dávid, aki legyőzte Góliátot, vagyis – az USA „bábján” keresztül magát az Egyesült Államokat. Ő volt az autentikus antikapitalista, antiimperialista vezető, aki valóban a nép támogatásával győzött, és Kuba volt az az ország, amelyben nem egy megszálló idegen hadsereg, nem nagyhatalmi egyezményekben rögzített befolyási övezetek hozták létre a szocializmust, amelyre nem kényszerítették rá a szovjet modellt.
Castro volt a remény, hogy lehet más a szocializmus. Ez a remény éltette az 1956-os forradalmat is Magyarországon.
Csak hát ’56-ért nem, de Kubáért lehetett nyilvánosan lelkesedni Magyarországon 1959-től.
Már akkor is, amikor még akasztottak, még börtönben volt mindenki, aki ’56 miatt ült.
Hát még ha tudták volna, amit akkor Magyarországon még csak a politikusok legfelső köreiben tudhattak, hogy Castro és társai rokonszenvvel nyilatkoztak az ’56-os magyar forradalomról. Raul Roa, aki 1959-től 18 éven át Castro külügyminisztere volt, 1959-es kötetében méltatja a magyar forradalmat, és annak eltiprása kapcsán „szovjet becstelenségről és pusztításról ír”.
Három év alatt eldőlt, hogy Kubában sem lehet más a szocializmus.
A cukornádültetvények államosítása után az USA nem vett többé kubai cukrot. A szegénységben élő ország szinte egyetlen exportcikke a cukor volt. Moszkva jelentkezett megmentőnek: megszületett a nagyszabású cukorszerződés a Szovjetunióval. Az USA leállította a kőolajszállítást. A Szovjetunió hozta az olaját. Azt a Kubában működő amerikai olajvállalatok nem voltak hajlandók finomítani. Azokat is államosították.
1961 elején az USA megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Kubával. Áprilisban már bombázták Havannát. Két nappal később a Disznó-öbölben kikötött 1300 kubai emigráns, hogy amerikai támogatással megdöntse Castróék hatalmát, csúfos kudarcot vallottak.
1962 februárjában az Egyesült Államok kereskedelmi embargót rendelt el Kuba ellen. Castro Moszkva támogatását kérte az amerikaiakkal szemben. Moszkva rakétákat telepített a sziget körül. Castro a telepítést olyan megállapodáshoz kötötte volna, amelyben a Szovjetunió biztosítja Kuba teljes szuverenitását. A Szovjetunió nem írt alá semmilyen megállapodást, csak telepített. Azután az atomháborúval fenyegető kubai rakétaválságot feloldó kompromisszumot is Castro mellőzésével kötötték meg.
Világossá vált, hogy Castro Kubája kizárólag szovjet függőségben létezhet, és a hatvanas évek közepére ki is alakult Kubában a szabályos szovjet típusú egypártrendszer. Castro átminősítette magát kommunistának.
A remény és a látszat azonban még kitartott néhány évig. Az első éveket meghatározta a Batista-diktatúra alóli felszabadulás eufóriája. A szegényparasztság helyzete megváltozott. Rohamosan fejlődött a közoktatás, az egészségügy. A gondokat, az alacsony életszínvonalat, a hiányt, a jegyrendszert még a múlt örökségének lehetett tekinteni.
Fidel Castro páratlanul megnyerő, lehengerlő személyiség volt. Jóképű, közvetlen, energikus, szenvedélyes. Kiváló, szavakész debatter. Kész volt beszélgetni, vitatkozni mindenkivel, mindenről. Folyvást improvizált, imádta meglepni vendégeit, vendéglátóit. Nemcsak otthon száguldozott dzsipjével és röpködött helikopterével, hanem olykor vendéglátói sofőrjét is eltolta a kormánytól. Kosarazott, baseballozott, pingpongozott, búvárkodott. A jezsuiták alaposan kiművelték. Rengeteget olvasott, mindenre emlékezett. Sok dologhoz értett annyira, hogy csak a szakemberek tudták, ha tudni merték, hogy nem igazán ért hozzá. Legendákat meséltek szexuális étvágyáról. Nem tudjuk, mennyi igaz abból, amit szeretői számáról mondanak. Annyi bizonyos, hogy miután 1955-ben, szabadon bocsájtása után elvált első feleségétől, aki szembefordult elítélt férjével a Moncada-per után és a gyereküket Mexikóba vitte, egyszerre két szeretője szült Castrónak gyereket. Összesen kilenc gyermeke volt.
Röviden: páratlan vonzerővel, karizmával rendelkezett. Nem volt könnyű kiábrándulni belőle.
Castróért és Kubájáért ellentétes irányokból lehetett lelkesedni Magyarországon (is). Egyrészt, mint írtuk, az alternatív, nem bürokratikus, nem elidegenedett, az ’56-os forradalom törekvéseinek megfelelő szocializmus igézetében. Másrészt Kádár baloldali, szektás ellenzéke is Kubára vetette vigyázó szemét, ahol nem tesznek engedményeket a piacnak, nem engedik feléledni a kispolgári, kiskapitalista, kisvállalkozói világot, ahol nem mondanak le a forradalom exportjáról. Nekik természetesen az 1970-es évek Castrója is megfelelt, sőt az a Castro felelt meg nekik igazán, amely expedíciós csapatokat küldött „a szocialista forradalom védelmére” Angolába és Etiópiába.
A Kuba iránti lelkesedés reprezentatív magyarországi műve Csoóri Sándor Kubai naplója. A költő egy hétfős íródelegáció tagjaként utazott Kubába. Az utazást a rakétaválság, az amerikai blokád miatt kétszer elhalasztották: „Személyes kihívásnak vettem a Kuba felé forduló ágyúk pökhendiségét. /…/ Soha nem volt még annyira személyes ügyem a világ, mint akkor. A bőröm volt, mit fölsértettek, a szemem volt, melybe beleköptek, a gondolatom, az ösztönöm, a szabadságom, mit összeziláltak.”
A blokád feloldása után, 1962. december 16-án röpült el a delegáció Kubába. Csoóri naplóját 1963-64-ben hozta folytatásokban az Új Írás, 1965 végén adta ki a Magvető (itt az egész könyv elolvasható). Csoóri megállapította, hogy Kubában teljes szólás- és vallásszabadság van, nincsenek tabuk. Beveszi a kitelepített parasztok humánus átneveléséről szóló meséket. Üdvözli az okos és türelmes propagandát a vallás, az „istenhajszolás évszázadai” alatt „a csontokba lerakódott örökség” ellen.
Csoóri nem kritikátlan, nem kincstári képet ad. Ír a prostitúcióról, a kakasviadalokról, Castro és a kommunisták ambivalens viszonyáról, hiszen ekkor még Castro egy koalíciós kormány feje, még nem egészen kommunista, még nem az egypárt vezére.
Amikor Csoóri azt fejtegeti, hogy az arctalan, hivatalnokká váló politikus se jobb, mint a zsarnok, akkor nyilvánvalóan hazabeszél. A lényeg azonban a szenvedélyes, forró, emberszagú, délies Kuba szembeállítása az elidegenedett Európával. A Kubai napló érzéki könyv. Csoóri számára Kuba ezerarcú, kívánatos nő. A lírizáló próza helyett sokkal világosabban beszél erről Csoóri verse, a Búcsú Kubától:
„Nőid miatt és napsütésed miatt / hazaáruló lettem. / Vakmerőségedtől meg gyermek, / ki a Föld minden szabadságharcát / képzeletben már befejezte, / szétnyitott ingben jár, /s nem készül többé háborúra, /csak szerelemre.”
A „hazaáruló lettem” kifejezés egyértelmű: Kuba választása Magyarország helyett az életeszmények szintjén. Nemcsak Magyarország, hanem egész Európa helyett: „Tudtam, hogy a világméretű nyár örökre kitaszít / s vár rám Európa huszonnyolc fokos hidegével, / tízezer tonna kormával, / szemet-hígító ködével, / utcáival, melyek, mint a cseppkőbarlang alagútjai / sehova se vezetnek. // Várnak a kétezer éves művelt mosolyok, / a reklámozható elvek, / a csitító szavak, / hogy: nem szabad, / hogy nem lehet.”
Világos választás: Kuba – Európa egésze, kapitalista és szocialista fele helyett.
A nyugati világ „új baloldala” is lelkesedett Kubáért. Paul Hollander a Politikai zarándokok című könyvének Kubáról szóló fejezetében tömegével hozza az ezt tükröző idézeteket.
Susan Sontag is az elidegenedett, elszürkült, nyugati ember ellentétét látja Castro népében:
A kubaiak tudják, hogyan kell vidámnak lenni…. ismerik a természetesség és érzékiség minden csínját-bínját. Ők aztán nem a Gutenberg-galaxis egydimenziós, kiszikkadt teremtményei… És az élethez is egyre több az energiájuk, mert kifejtése új értelmet talál a közösségben.
Norman Mailer, Jean-Paul Sartre, Abbie Hofman és mások szemében Castro a szupermacsó. Hofman, az ellenkultúra egyik amerikai apostola így látta őt: „Újév napján Fidel egy Havannába bedübörgő tank tetején ül… A lányok virágot szórnak a tankra, majd odaszaladnak, hogy pajkosan megcibálják Castro fekete szakállát. Fidel harsányan nevet és megcsipkedi néhány leány tomporát… A tank megáll a város főterén. Fidel ledobja a puskáját a földre, és vigyázzba vágja magát. Mintegy hatalmas, merevedő fallosz. S amikor már felmagasodott és szálegyenesen áll, a tömeg is hirtelen átalakul.” Kvázi szexuális kapcsolat jön létre Castro és a nép között. (Nb. Castro újév napján még messze volt Havannától).
Egy másik legendás amerikai aktivista, Angela Davis ilyennek látta Castrót: „Szinte minden utamba kerülő kubait kikérdeztem Fidelről, s így hamarosan meggyőződhettem, hogy nem látnak benne egyebet, mint egy rendkívül intelligens, kivételesen elkötelezett és véghetetlenül melegszívű emberi lényt, aki ráadásul nagy vezetői készséggel van megáldva. Ő is hibázott, voltak emberi tévedései, s az emberek nem utolsósorban éppen azért szeretik, mert nyíltan megvallja hibáit is.”
Ernesto Cardenal katolikus pap, a felszabadítás teológiájának képviselője, a nicaraguai szandinista kormány minisztere így szól kubai barátjához: „Ön azért ért egyet ezzel a rendszerrel, mert kommunista, én azért, mert evangéliuminak találom. Szerzetes vagyok: és hiszek a szegénységben. Remélem, sohasem fogja megrontani Önöket a jólét.” Ezt valóban garantálta Castro rendszere.
Simone de Beauvoir a férje, Sartre nevében is igyekezett elszámolni a Castro iránti egykori lelkesedésükkel:
Jó darabig egy országban láttuk szocialista reményeink megtestesülését – Kubában. Kuba azonban igen hamar megszűnt a szabadság földje lenni: üldözték a homoszexuálisokat, és a nonkonformizmus legcsekélyebb jele az öltözködésben már gyanakvást keltett. De az ember azért mégis könnyebben lélegzett Kubában, mint a Szovjetunióban.
Az 1968-as nagy nemzetközi kulturális kongresszus volt a Kubához fűződő illúziók utolsó nagy demonstrációja. Ezen a kongresszuson még nyílt, szabad és vad viták folytak. A résztvevők között ott volt a nyugati társadalomkritikus értelmiség krémje: Eric Hobsbawm, Hans Magnus Enzensberger, Susan Sontag, Herbert Read, stb. Lényegében ez volt a viszonylagos kubai szólásszabadság zárórendezvénye.
Az év augusztusában Castro lelkesen üdvözölte a Prágai Tavasz eltiprását, és világossá vált, hogy Castro is beáll Moszkva csatlósainak sorába. Ezután betiltották a művészeti életben a modernista törekvéseket. Bezárták a modern művészetek múzeumát. Tömegével tartóztatták le a hosszú hajú fiatalokat.
Kegyetlen hajszát indítottak a homoszexuálisok ellen. Castro kijelentette, hogy „a homoszexuálisokat nem szabad olyan pozíciókba engednünk, ahol befolyást gyakorolhatnak a fiatalokra”. A melegeket gyenge jellemű embereknek minősítették, akik erkölcstelen dolgokat művelnek. Sok meleg férfi került a kényszermunkások közé.
Létrehozták a Forradalomvédő Bizottságok sűrű hálózatát. Ezek a helyi szervek ellenőrizték az emberek magánéletét, bekukucskáltak a hálószobákba, a rendőrség fülei és szemei ott voltak a magánlakásokban.
A munkakerülésről és parazitizmusról szóló törvény alapján már bárkit, bármikor le lehetett tartóztatni.
A mindenféle eszközre – rádióra, tévére, karórára, stb. – kiterjesztett jegyrendszer biztosította, hogy csak a rendszer követelményeinek megfelelően beszélő és cselekvő emberek juthassanak hozzá ezekhez a javakhoz, továbbá a jobb munkához, lakáshoz, egyetemi oktatáshoz.
Herberto Padilla költő letartóztatása, meghurcolása, önkritikára kényszerítése 1971-ben világméretű tiltakozó akciókat váltott ki. Ekkor már a demokratikus(abb) szocializmus hívei végképp kiábrándultak Castro Kubájából, és csak a diktatórikusabb szocializmus dogmatikus hívei csodálták továbbra is Kubát és diktátorát. A magyarországi sajtó Padilla ügyéről mélyen hallgatott.
Castro színes személyisége azonban még ezután is hatott a politikailag kevésbé tájékozott emberekre. Ez derült ki Castro 1972-es magyarországi látogatásakor is, amelynek történetét részletesen megírta Udvardi Péter (Múltunk, 2015/4.).
A magyar állampárt számára nem Castro pártja volt a legkedvesebb testvérpárt.
Kádár emlékezett még Castro álláspontjára 1956-tal kapcsolatban, amelyet Kuba vezetője nem tagadott meg, csupán nem hangoztatott. Nem tetszett a magyar pártvezetőknek a sajátos nemzeti vonások kihangsúlyozása, a régebbi kommunisták háttérbe szorítása, megregulázása, a forradalom exportja.
Kádár legfőbb baja azonban az volt, hogy az ő dogmatikus, reformellenes ellenzéke látott követendő és erősítő példát Kubában.
Azt sem felejtette el a magyar pártvezér, ahogy az „emberarcú”, „demokratikus” szocializmus értelmiségi, újbaloldali hívei ajnározták még pár évvel azelőtt is Castrót. Kádár mindig a középutat kereste, Castro pedig azokat ösztönözte, akik erre vagy arra le akarták húzni Magyarországot erről a középútról.
A magyar pártvezetők tartottak Castro improvizációitól. Már attól frászt kaptak, amikor a kubai vezetők jelezték, hogy az előre egyeztetett időponthoz képest lehet egy-két napos csúszás. Castro bulgáriai, romániai látogatásáról riasztó hírek jöttek: a vendég fölborítja a protokollt, átírja az előre egyeztetett programokat, belegázol a búzatáblába, átveszi az őt szállító autó volánját, repülőgépet akar vezetni, kínos kérdéseket tesz föl a tárgyalópartnereinek, stb.
Kádár az MSZMP Politikai Bizottságának a látogatás részleteiről döntő ülésén sorolta fenntartásait, aggályait. Túlzottnak tartotta a repülőtéri fogadtatás méretét, külsőségeit, a tárgyalócsoport létszámát. Megkérdezte, van-e rá példa, hogy Castro valahol nem kapott állami kitüntetést, mert ha van, akkor nálunk se kapjon. (Kapott.)
Castro igazolta Kádár félelmeit. A megérkezését követő protokolláris üdvözlés után rögvest átlépett a biztonsági kordonon, a Magyarországon tanuló, dolgozó honfitársaihoz sietett és hosszan társalgott velük, miközben glédában állt és feszengett az egész magyar pártvezetés. Később – egy ottani villanyszerelő emlékei szerint – a balatonaligai pártüdülőből szökött el egy Pannónia motorkerékpárral és felkereste a balatonkenesei Honvéd Üdülőben azokat, akikkel ott előző nap összebarátkozott.
A közös közlemény összeállítása sem ment simán. A kubai delegáció nem fogadta el a békés egymás mellett élésről szóló részt, azzal, hogy ők igenis támogatni fognak minden fegyveres harcot, amelyet a kapitalizmus, az imperializmus felszámolásáért vívnak. A magyar fél viszont nem fogadta el azt a passzust, amely szorgalmazta az imperialista kulturális behatolás elleni küzdelmet, illetve a művészeti élet szigorú igazodását írta elő a szocializmus építéséhez, a szocializmus sajátosságaihoz. Ezek nem is kerültek bele a közös közleménybe.
Az „utca emberei” körében azonban Castrónak nagy sikere volt. Sokkal lelkesebben és önkéntesebben integettek neki, mint más testvérpártok vezetőinek. Sokan igyekeztek a közelébe férkőzni, barátkozni vele.
Castro életének további évtizedei sokkal kevésbé érdekesek. A kubai párt tovább haladt a pártállami diktatúra útján. A szovjet blokk összeomlása után úgy tartotta fenn az állampárti rendszert, hogy csökkenő életszínvonal mellett föladta a tartózkodást a „kapitalizmust újratermelő” kispolgári, kisvállalkozói, piaci elemektől. A káposzta sem maradt meg, a kecske is éhen maradt.
Immár a dogmatikus kommunisták rokonszenvére sem számíthat Kuba.