hvg.hu, 2026. augusztus 8.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Mata Harit, a híres táncosnőt életében is, halálában is titokzatos legendák kísérték. A kalandos és polgári szemmel nézve fölöttébb erkölcstelen életet élő, bájait nem rejtegető, kegyeivel nem fukarkodó táncosnő lábai előtt hevert Európa. Származására nézve volt jávai, indiai, japán, zsidó, maláj – a legendákban és a sajtóban. Igazából csakis holland volt, esetleg fríz. A Nagy Háború idején elfogadott pénzt bárkitől és fecsegett bárkinek, de biztosan – ezt 25 éve bíróság is kimondta – nem követett el olyan súlyú bűnt, amiért egy legkevésbé sem jogállami eljárás után agyonlőtték.
1876. augusztus 7-én, Hollandiában, a Leeuwarden nevű fríz városban született Margaretha Geertruida Zelle néven. A családban Grietjének szólították. Kalapkereskedő volt az apja. Jól ment nekik. Grietje és testvérei mindent megkaptak, amit egy módos családban megkaphattak. Előkelő iskolába járatták őket.
Ám 1889-ben, amikor Grietje kamaszodni kezdett, az olajüzletben spekuláló papa tönkrement. Szülei elváltak, anyukája hamarosan, 1891-ben meghalt. Apja újra nősült. Grietjét anyai nagyanyja vette magához, majd egyik nagybátyjánál, egyben keresztapjánál helyezték el. Leidenben tanult óvónőnek. Az iskolaigazgató hevesen rányomult, mire keresztapja kivette az iskolából. Hamarosan megszökött tőle, és egy másik nagybátyjához menekült Hágába.
Rudolf MacLeod, a harmincas évei végén járó holland katonatiszt megunta az agglegényéletet és házassági hirdetést adott fel Nieuws van den Dag című lapban, amelyre a 18 éves, ide-oda hányódó leány lelkesen válaszolt. Megismerkedett a nyalka katonatiszttel, elszédítette az egyenruha, a sok kitüntetés, a katonatiszt hódító fellépése, és hamarosan hozzáment feleségül.
Amikor 1895 júliusában egybekeltek, valószínűleg még csak ők tudtak a gyermekről, aki 1896 januárjában megszületett és a Norman nevet kapta. A házasság a társadalom felsőbb rétegébe emelte az ifjú arát. MacLeodot visszavezényelték a holland Kelet-Indiákra (a mai Indonéziába). 1897-ben érkezett a család Jáva szigetére Toempoeng városába. 1898-ban itt született meg Norman lánytestvére, Luisa Jeanne.
A családi boldogság nem tartott sokáig. A férj ivott, mint a kefekötő, verte a feleségét, a gyerekeit, ágyast is tartott, ami bevett szokás volt a gyarmatokon.
Amikor MacLeodot átvezényelték Medanba, Szumátra fővárosába, a felesége a gyerekekkel Jáván maradt még egy ideig, és az ottani könyvvizsgáló családjával élt. Ekkortájt írta Hollandiában élő barátainak, hogy felvette a Mata Hari nevet, amely helyi nyelven a nap szemét jelenti.
Vilma, Hollandia királynője 1898-ban nagykorú lett és az ennek örömére rendezett előadáson MacLeodné főszerepet játszott. Ekkortól gondolhatott arra, hogy akár a színpadon is megállná a helyét.
Az asszony és a gyerekek végül MacLeod sürgetésére csatlakoztak a Szumátrára átvezényelt családfőhöz, de a helyzet nem javult, itt a főbérlővel alakult ki konfliktus, a katona ugyanis alázta annak hozzátartozóit. Mire a főbérlő bosszúból mérget csempészett a pár gyerekeinek levesébe. Luisa Jeanne életet megmentette a gyors orvosi beavatkozást, de Norman meghalt. A főbérlő maga vallotta be a mérgezést néhány héttel később, amikor kolerában haldoklott.
Ez a tragédia végképp betett a házasságnak. MacLeod kilépett a hadseregből. Visszatértek Hollandiába. 1902-ben hivatalosan is elváltak, de a jogi procedúra 1906-ig elhúzódott. Folyt a harc a leány felügyeleti jogáért. Közben néhányszor mégis kibékültek, majd újra szétváltak. 1906-ban az anya elnyerte a leány felügyelet jogát, tartásdíjat ítéltek meg, amit az apa sohasem fizetett meg. Egyszer a leány az apát meglátogatva nála maradt. Mata Hari ebbe kénytelen volt belenyugodni. Azt már nem kellett megérnie, hogy leánya 1919-ben, 21 éves korában szifilisz következtében meghaljon.
A hányatott sorsú asszonynak kevés lehetősége volt rá, hogy a saját lábára álljon. Azzal a kevéssel kellett élnie. 1903-ban Párizsba megy. Műlovarnőként lép föl, és modellt áll művészeknek, hogy megéljen. A férje az aktmodellről készült fotókat is beveti a lánya elhelyezéséért folyó perben.
Táncosnő és kurtizán
1904-ben kezdődik – kissé túlkorosan – Mata Hari táncosnői karrierje.
A korszak varázsigéje az egzotikum. Mata Hari a Keletről jött, rituális, egyben a lehető legmerészebben erotikus táncosnőként adja el magát. Megszövi a maga legendáját keleti származásáról és arról, hogy bajadérnak (indiai templomi táncosnőnek) nevelték. Ezt a legendát azután folyamatosan bővíti, színezi, variálja a sajtó.
Ebben az időben egy kőgazdag gyáros, Émile Guimet szeretője. Az élvonalbeli táncosnő és a luxusprostituált szerepköre összekapcsolódik. Az ázsiai művészetek Guimet által alapított múzeumában arat emlékezetes sikert.
A magyar sajtó nyomban hírt ad Párizs új szenzációjáról:
„A párizsi Guimet múzeumban a napokban elsőrendű látványosságban volt része a közönségnek, melynek soraiban kiváló államférfiak, diplomaták, tudósok és művészek is megjelentek. Egy Mac Leod nevű hölgy, aki Indiában mint Mata-Hari bajadér szerepel s egész lelkével beleélte már magát a misztikus hindu világnézetbe, lenge kosztümben, mely csak épen a legkényesebb részeket takarta, ellejtette a bajadérok táncait. Akik ott voltak, azt mondják, hogy ennél a látványnál érdekesebbet, izgalmasabbat, elragadóbbat soha nem élveztek s talán nem is fognak élvezni.
Mata-Hari nagy, szép és finom megjelenés. Jáva szigetének a szülötte magában foglalja a föld minden tüzét, bűbáját, magnetikus hatását. A fényes közönség előtt a szerelem szimbolizmusát és a szent papnők táncait kellett bemutatnia. /…/ …a Siva trónjánál mint a pusztulás géniusza jelenik meg, a halál és megsemmisülés képében, amely egyúttal a születés kezdete is. /…/ Aztán megragadja a lándzsát, a hegyét méreggel bevonja s az isten felé nyújtja áldás végett. Siva azonban hajthatatlan. Erre Mata-Hari eldobja a fegyvert, leszaggatja magáról a fátyolt, a lepelt, darabjait a vázák felé szórja, majd meztelenül ide-oda tévelyeg a homályban, míg végre leroskad a földre. Ilyen mutatványa legalább még öt volt a bájos bajadérnak.
Mata-Hari nemcsak a lábaival, a karjaival, a szemeivel, az ajkával, a karminpiros körmeivel játszik, hanem az egész testével, minden izmával, felülmúlhatatlan művészetet fejtve ki. A párizsiak már sok hatásos táncot láttak, de olyan megkapót, szédítőt, természeteset és mesterit, mint a Mata-Harié volt, még soha.” (Pesti Hírlap, 1905. ápr. 8.)
Sok aktfotó készült róla. Számos előadásán csak felékszerezett melltartót viselt, más semmit. Minden mást igen, de a kebleit előadásokon nem mutogatta.
Stílust teremtett. Európa számos országát bejárta és meghódította. Egyiptomba is eljutott. 1908-ban bukkantak fel első utánzói. 1910-ben már rengeteg Mata Hari-imitátor működött. Ekkor egy évig a milanói La Scala vendégművésze volt.
1912 után a karrierje lehanyatlott. Megpróbált újítani a műsorán, de ez már nem nagyon sikerült. Harmincas évei második felében már kiöregedőben volt a szakmából. Néhány kilót is felszedett magára.
A kritikusok művészi értéket nem képviselő, olcsó exhibicionizmusnak tekintették a produkcióit.
Mata Hari 1915. március 13-án lépett fel utoljára.
Kémgyanús kurtizán
A Nagy Háború előtti években Párizs és Berlin között ingázott. A háború kitörésével ez lehetetlenné vált. A legmagasabb körökben mozgó kurtizánként kapcsolatban állt magasrangú katonatisztekkel, politikusokkal, befolyásos emberekkel különböző országokban, amelyek 1914-től háborúban álltak egymással. Gyakorta mutatkozott magasrangú német tisztekkel, diplomatákkal is, franciákkal nemkülönben.
Ő maga a semleges Hollandia állampolgára volt, aki szabadon utazhatott mindenfelé, bár Franciaországból Hollandiába és vissza csak Spanyolországon és Anglián keresztül juthatott el úgy, hogy elkerülje a frontot. Magától értetődik, hogy veszélyes vagy éppen jól felhasználható csábítóként tekintettek rá a front mindkét oldalán. Ez lett a veszte. Mindkét oldalról igyekeztek őt beszervezni, lefizetni, és nem az az ember volt, aki pénzszerzési lehetőségeket visszautasít.
1916 tavaszán igen heves viszonyba keveredett Vadim Maszlov századossal, aki az orosz expedíciós erők kötelékében harcolt a franciák oldalán. Élete szerelmének nevezte a 40 éves asszony a 23 éves daliás kapitányt. (Még mindig kisebb volt a korkülönbség köztük, mint egykor a férje javára.)
A franciák balsikerű Nivelle-offenzívájában a százados megsebesült és elvesztette a bal szemét. Egy fronthoz közeli kórházban ápolták. A francia katonai hírszerzés emberei azzal a feltétellel engedték meg Mata Harinak, hogy meglátogassa Maszlovot, ha a nő kémkedik nekik.
A háború előtt Mata Hari néhányszor táncolt a német koronaherceg, Vilmos előtt. Ő II. Vilmos császár fia volt, aki tábornokként vezette a róla lenevezett 5. német hadsereget. A francia kémszolgálat egymillió frankot ígért Mata Harinak, ha sikerül elcsábítania a koronaherceget és információkat szerezni tőle. Ezt a Vilmos fiút, a trónörököst azonban csak a német propaganda állította be jelentős hadvezérnek. Igazából egy mulatozó, italozó playboy volt, aki csak névleg vezette az 5. hadsereget, és nemigen rendelkezett olyan fontos információkkal, mint amilyeneket a francia hírszerzők megszerezni reméltek Mata Harin keresztül.
1916 végén Mata Hari Madridban találkozott Arnold Kalle német katonai attaséval, és felajánlotta neki, hogy értékes információkkal szolgál a franciákról, ha összehozzák őt Vilmos koronaherceggel.
Sosem fogjuk megtudni, hogy Mata Hari azért tette ezt az ajánlatot, hogy mindkét oldalról megfizessék őt, vagy csak azért, hogy a franciák megbízását teljesítse, elcsábítva a német trónörököst.
Kalle rádióüzenetet küldött Berlinbe, miszerint a H-21-es ügynökük, akit az életrajza alapján könnyű volt Mata Harival azonosítani, nagyon hasznos információkkal szolgált. Az üzenetet Kalle olyan kóddal küldte, amelyről a németek már tudták, hogy a franciák feltörték. Walter Nicolai német hírszerző ezredes úgy döntött, hogy kiszolgáltatják Mata Harit a franciáknak, mert csak párizsi pletykákról értesültek tőle francia politikusok és tábornokok szexuális életéről, semmi használhatóval nem szolgált.
Kalle rádióüzenete alapján a franciák, ahogy a németek remélték, le is tartóztatták Mata Harit Párizsban egy szállodában a Champs Elysées-n 1917. február 13-án.
Július 24-én halálra ítélték, október 15-én kivégezték.
Franciaország a Nievelle-offenzíva kudarca után pocsék állapotban volt. Kimerült a háborúban, szinte az összeomlás szélén állt. Óriási szükség volt egy bűnbakra, akire a kudarcot rá lehetett kenni. Mata Harit azzal vádolták, hogy az ő árulása miatt halt meg ötvenezer francia katona és érte tetemes anyagi veszteség az országot és annak haderejét. A vádak hatalmas publicitást kaptak a francia sajtóban.
A tárgyalás a legkevésbé sem volt fair.
Az egyik leghíresebb párizsi ügyvéd, Édouard Clunet védte a vádlottat, de őt minden eszköztől megfosztották. A vád tanúitól nem kérdezhetett, többségük meg sem jelent a tárgyalóteremben, arra hivatkozva, hogy nem teheti, mert hírszerző. A bizonyítékként szolgáló dokumentumokat is elzárták az ügyvéd és a vádlott előtt azzal, hogy azok államtitkokat tartalmaznak.
Azt kommunikálták a hatalom emberei, azt híresztelték az újságcikkek, hogy Mata Hari beismerte a bűneit. Holott nem ismert be semmit, legfeljebb azt, hogy egy német diplomatától, régebbi szeretőjétől valóban kapott 20 ezer frankot, de nem információért, hanem a tőle elvitt értékekért.
Mata Hari éppen azt bizonygatta a bíróság előtt, hogy a szíve mindig is Franciaországért dobogott, és soha nem árulta volna el a franciákat:
Szajha? Igen! De áruló soha!
– így beszélt a bíróság előtt. Akkor tört össze igazán, amikor kiderült, hogy „élete szerelme”, Maszlov is ellene vallott. Évekkel később kiderült, hogy a rovására írt kémtevékenységek egy részét a német mesterkémnő, Elsbeth Schragmüller hajtotta végre.
Bevonulás a történelembe
A történészek egy része ártatlannak véli Mata Harit, más része nem vitatja, hogy kettős ügynök volt, de még az utóbbiak is egészen periferiálisnak értékelik a tevékenységét, amely semmiképp nem indokolhatott halálbüntetést.
Az egymással hadban álló országokban természetesen homlokegyenest ellenkező értékelést adtak a perről. A központi hatalmak sajtója az igazságszolgáltatás szégyeneként írt róla, a kivégzést pedig aljas gyilkosságnak nevezte.
Így írt a központi hatalmak által elfoglalt Belgrádban megjelenő Belgrádi Hírek 1917. október 12-én:
„A mérhetetlen hiúsággal telített francia egy általa megindított diplomáciai vagy katonai akció meghiúsultát másnak, mint árulásnak nem hajlandó tulajdonítani, s igy Mata Hari is a franciák e jellembeli tulajdonságának az áldozata. Emlékezzünk csak vissza ez alkalommal miss Cavell esetére, akit a német hatóságok Belgiumban kémkedésen értek. A pert ellene is megindították, de nem a nyilvánosság kizárásával, hanem egy szigorúan nyílt eljárás kapcsán úgy, hogy a törvényszéki tárgyalás menetéről, úgy ellenségeink, mint a semlegesek is tiszta képet alkothattak maguknak.
Itt a vádlottnő végül még beismerő vallomást is tett a terhelő tanúbizonyítékok hatása alatt. Őt jog és törvény alapján ítélték halálra! De minő zsivalyt csapott akkor az entente sajtója, mely miss Cavellt mártírként ünnepelte és zápormódra zúdította ránk mocskolódásait. Mata Hari kivégzését azonban ugyanaz a sajtó teljesen jogosnak fogja találni, bár bűnössége nem áll minden kétséget kizáróan a világ szeme előtt, hiszen azt a legnagyobb titokzatossággal szőtték össze.”
Az Est (1917. október 18.) a Berliner Post cikkét ismertette:
„Mata Hariról, a Franciaországban kivégzett németalföldi táncosnőről ezt írja a berlini Post: A francia háborús igazságszolgáltatásnak különösen sötét fejezete Mata Hari táncosnő kivégzése. A németalföldiek országuk legszebb asszonyának tartották. Franciaországból egyre jönnek róla újabb hírek Hollandiába, hogy egy kikosarazott hódolója keverte a kémkedés gyanújába. Bűnösségére egyáltalán nem volt elegendő bizonyíték. Mint a németalföldi Handelsblad című lap nemrégen jelentette, a táncosnő nyomatékosan kérte, hogy a főtárgyaláson jelen lehessen, ezt a kívánságát azonban elutasították. A halálos ítélet kihirdetésekor csak a védője volt jelen. Az entente országaiban és a közvetlen hatalma alatt lévő országokban természetesen senki sem meri kívánni ennek a sötét ügynek a tisztázását.”
Az ítélet és annak végrehajtása között majdnem három hónap telt el. A francia hatóságok valószínűleg számba vették azt a lehetőséget, hogy a táncosnőt kegyelemben részesítsék. A holland kormány is utasította párizsi követét, hogy mindent kövessen el ennek érdekében.
A magyar lapok már október elején azt írták, hogy az ítéletet végrehajtották. A Népszava (1917. október 3.) a Secolo párizsi jelentésére hivatkozott.
A lapok később arról számoltak be (Az Újság, 1917. október 21.), hogy a franciák tudatosan szivárogtatták ki a hamis hírt a kivégzésről, hogy lássák, milyen visszhangot kelt ez a semlegesek körében. Mivel a felháborodás nem mutatkozott erősnek, valóban kivégezték az elítéltet október 15-én a vincennes-i erőd udvarán.
Legendák terjedtek arról is, milyen hősiesen halt meg a táncosnő. Szépen kiöltözött a kivégzésre, kedvesen nézett a kivégző osztag katonáira, nem engedte bekötni a szemét.
Szőllősi Zsigmond így búcsúzott Mata Haritól:
„Hollandnak is van már elesettje, akinek szívét golyó nyitotta meg, hogy fiatal vére pirosra fesse az első őszi harmattól libabőrös földet. Holottan Mata Hari sohase viselt puskát a vállán, amely gömbölyű volt és hófehér, és a legpuhább és a legillatosabb aranypalást borította, ha a haját leeresztette. /…/ Óh, Parisban nagyon szeretik az ilyen halált, és olyan vad tüntetések ritkán kavarogtak a boulevardokon, mint amikor Briand úr, akkor az igazság minisztere, olyan törvényt tervezett, amely a kenyerétől fosztotta volna meg a derék mr. Deiblert, a párisi hóhért. Nem! Nem! Ezt Paris népe nem engedte! A hóhér pallosát nem szabad kivenni a bekötött szemű istennő kezéből, de azoknak, akik a székén ülnek törvényt élet és halál fölött, nemcsak a szemét szabad bekötni, hanem a fülét is be lehet tömni, hogy a vádlott szavát meg ne hallják.” (Az Újság, 1917. október 21.)
Mata Harit kivégzésének helyszínéhez közel, a vincennes-i erdőben temették el, a feje azonban bebalzsamozva a párizsi Anatómiai Múzeumba került, ahonnan valamikor eltűnt.
Egy párizsi öregúr, Léon Schirmann dokumentumok tömegén rágta át magát, hogy Mata Hari ártatlanságát bizonyítsa. 2001-ben a táncosnő szülővárosában működő Mata Hari Alapítvány az ő kutatásai alapján rehabilitációs kérelmet nyújtott be a francia igazságügyi minisztériumhoz. A minisztérium néhány hónapos vizsgálat után ártatlannak nyilvánította Mata Harit, mivel bizonyítottnak látta, hogy a táncosnő nem adott át használható, jelentőséggel bíró információkat a németeknek.