hvg.hu, 2026. június 19.
RÉVÉSZ SÁNDOR
1991. június 16-án hagyta el Magyarország területét az utolsó szovjet katonai egység, és június 19-én távozott az utolsó katona, a Magyarországon állomásoztatott szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnoka, Viktor Silov altábornagy. Minden jelentős politikai erő igyekezett hasznot húzni a szovjet csapatok távozásából, de igazából nem volt ebben semmi magyar érdem, és nem Orbán Viktor volt az első idehaza, aki a szovjet hadsereg azonnali kivonását követelte.
A Szovjetunió az 1980-as évek derekán feladta a hidegháborús fegyverkezési versenyt, mert annak folytatásához már nem volt ereje. Így le kellett mondania az addigi, az USA-éhoz hasonlónak tételezett nagyhatalmi státuszról is. Az 1985-ben meghirdetett peresztrojka (átépítés, átalakítás) a szovjet típusú pártállam, politikai-gazdasági modell megtagadását jelentette. Nem volt többé értelme annak fenntartásához ragaszkodni a csatlós országokban. Fenntarthatatlanná vált a Brezsnyev-doktrína, amely a Szovjetunió jogává és kötelességévé tette az állampárti diktatúrák fenntartását a befolyási övezetében. Nem volt miért vállalni a drága katonai jelenlétet.
Folyamatosan zajlottak a fegyverzetcsökkentési tárgyalások az Egyesült Államokkal. Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár már 1986-ban nagyszabású haderőcsökkentési terveket jelentett be, és jelezte a szocialista országok katonai blokkja, a Varsói Szerződés (VSZ) tagállamainak, hogy hadserege jelentős részét kivonja szövetségesei területéről.
Az afganisztáni háború kudarca 1985-re nyilvánvalóvá vált. Attól kezdve már csak az volt a kérdés, hogyan tud onnan kijönni a Szovjetunió a legkisebb politikai veszteséggel. A magyarországi sajtó 1986-tól rendszeresen foglalkozott a Szovjetunió kivonulási szándékával. A folyamat csak 1989 elején zárult le. A politika iránt érdeklődő magyarok hosszú éveken át olvashattak arról, hogy a szovjet hadsereg immár képtelen fönntartani szövetségesei hatalmát, és távoznia kell onnan, ahová csak néhány évvel azelőtt, 1979-ben vonult be, és megalázó tárgyalásokra kényszerült a lázadókkal.
Akinek volt valamilyen fogalma a szovjet gazdaság és költségvetés állapotáról, tudta, hogy a katonai kiadások példátlanul magas aránya fenntarthatatlan.
A Szovjetunió elemi érdeke volt tehát, hogy az immár semmilyen célt nem szolgáló közép-európai katonai jelenlétét felszámolja. Persze nem a magyarországi katonai kontingens volt a nagy tétel. Az itt állomásozó Déli Hadseregcsoport körülbelül 65 ezer főből állt. Lengyelországban nagyjából ugyanennyi szovjet katona szolgált. Csehszlovákiában az 1968-as bevonulás után durván kétszer ennyien maradtak. Az igazán nagy tétel az NDK területén hadrendben tartott 550 ezres sereg volt, sokkal komolyabb eszközállománnyal.
Nem volt tehát igazán komoly jelentősége annak, hogy ki, mikor vetette föl Magyarországon a szovjet csapatok távozásának kérdését.
1989. június 16-án, Nagy Imre és társai temetésén képviselőnk, Orbán Viktor elsőként követelte a szovjet csapatok haladéktalan kivonását hazánk területéről.
Ez a hazugság, amelyet most a Fidesz alább látható 1990-es választási hirdetéséből idézünk, beleégett a köztudatba.
Az első dokumentum, amelyben a szovjet csapatok távozásáról beszéltek, a Szabad Kezdeményezések Hálózata Ideiglenes Tanácsának Van kiút című nyilatkozata volt, amelyet 1988 májusában, több mint egy évvel Orbán nevezetes beszéde előtt fogadtak el: „Törekedni kell rá, hogy a hagyományos fegyverzetek kétoldalú korlátozásának folyamatában a szovjet csapatok elhagyják hazánkat…” (Demokrata, 1988/8.)
Orbán Viktort éppenséggel ennek alapján valóban számontarthatnánk az elsők között, hiszen abban az ideiglenes tanácsban, amely ezt a dokumentumot kibocsátotta, ő is benne volt – ötvenedmagával. Többek közt Demszky Gáborral, Göncz Árpáddal, Iványi Gáborral, Kőszeg Ferenccel, Solt Ottiliával, Vásárhelyi Miklóssal, Benda Kálmánnal, Kenedi Jánossal, Kis Jánossal, Magyar Bálinttal, Kövér Lászlóval, Tamás Gáspár Miklóssal, Mészöly Miklóssal.
A szovjet csapatok távozása a demokratikus ellenzék magától értetődő törekvése volt.
Az sem igaz, hogy Orbán Viktor követelte volna, pláne haladéktalanul a szovjet csapatok kivonását. Orbán Viktor ezt mondta:
Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.
Orbán tehát a szabad választások, a kormányváltás utánra tette a tárgyalások megkezdését. A teljes csapatkivonásról szóló megállapodást azonban már a szabad választások előtt megkötötte az utolsó pártállami kormány. A részleges csapatkivonásról szóló megállapodás pedig már jóval korábban megszületett. Az orosz csapatok részleges kivonása ennek alapján már két hónappal Orbán beszéde előtt megkezdődött, s Magyarországot ez az esemény a világpolitika érdeklődésének középpontjába helyezte 1989 áprilisában.
A Hősök terén sem Orbán Viktor beszélt először a szovjet csapatok kivonásáról, hanem Rácz Sándor, aki arra kérte a világ valamennyi becsületes emberét, hogy közösen segítsék hozzá a Szovjetuniót: minél hamarabb kivonhassa csapatait Magyarországról. (Népszabadság, 1989. június 17.)
Németh Miklós akkori miniszterelnök a visszaemlékezéseiben azt állította, hogy ő már 1989 márciusának elején megegyezett titokban Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárral a teljes kivonulásról, de erről persze Orbán Viktor sem tudhatott, és nem is vehetünk rá mérget, hogy ez így történt, mert dokumentum nincs róla. Az első szovjet irat, amely a teljes csapatkivonás szándékát rögzíti, 1989 októberéből való.
Nem vitás, hogy Orbán Viktor beszéde feltűnést keltett és vihart aratott. Az MSZMP szervezetein, Németh Miklós miniszterelnökön, Horn Gyula külügyminiszteren és számos baloldali szervezeten kívül ellenzékiek is bírálták a vehemens szónoklatot. Legélesebben Vígh Károly történész, az Ellenzéki Kerekasztal alapítói közé tartozó Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság elnöke. A rendezvény ’56-os szervezőinek némelyike is kifejezte nemtetszését. Ez azonban nem kifejezetten a csapatkivonásra vonatkozó passzusnak, hanem a beszéd egész hangvételének, a temetésen megjelent pártállami vezetők „letámadásának” szólt.
Az utolsó pártállami kormány rohamtempóban igyekezett letárgyalni a teljes csapatkivonást a szovjet kormánnyal, hogy az állampárt jogutódja, az MSZP ennek érdemével léphessen föl az 1990-es választásokon. Az ellenzéki pártokat igen kellemetlenül érintette, hogy az illegitim pártállami kormány érte el helyettük a teljes csapatkivonást. Dohogtak is.
Németh Miklós 1990. január 13-án jelentette be, hogy megállapodtak a szovjet csapatok kivonásáról.
Két hónap alatt lezavarták az ezzel kapcsolatos tárgyalásokat. A két külügyminiszter, Eduard Sevardnadze és Horn Gyula 1990. március 10-én zárta le a megbeszéléseket Moszkvában, két héttel a választások első fordulója előtt. A szovjet fél eredetileg 1991 augusztusáig kívánta végrehajtani a csapatkivonást. A magyar fél elérte, hogy ez 1991. június 30-ig megtörténjék.
A tárgyalásokra meghívták az ellenzéki pártok képviselőit is. Barát József, a Magyar Rádió moszkvai tudósítója készített interjút a jelen volt ellenzékiekkel. Az SZDSZ-t képviselő Demszky Gábor így foglalta össze a véleményét:
„Tíz nappal vagyunk a választások előtt, tehát ezt a lépést propagandisztikus okok is indokolják. A magyar kormány időzavarba került: külpolitikai irányvonalát az elmúlt két hónapban változtatta meg, elsősorban a csehszlovákiai események és a csehszlovák-szovjet tárgyalások hatására. /…/ Az aggodalmunk ezzel kapcsolatban az, hogy a szerződés feltételei – például a csapatkivonás ütemezése – talán a sietséget is tükrözik. Nem vagyunk bizonyosak abban, hogy kedvezőbb feltételek nem érhetők-e el, nem hozható-e közelebbre a végső kivonás napja.”
Kósa Lajos a Fidesz nevében így nyilatkozott: „…a szerződés aláírásakor nem leszünk jelen. Ez egyértelműen bizonyítja, hogy el kívánjuk kerülni azt a legitimáló erőt, amelyet a jelenlétünk a szerződés megkötésekor biztosítana esetleg a magyar kormány számára. /…/ Meglepett minket a Szocialista Párt kormányának gyorsasága, hiszen Horn Gyula külügyminiszter a nyáron még azt nyilatkozta, hogy a szovjet csapatok kivonásának kérdése – s annak felvetése – időszerűtlen, és bárdolatlanságot tükröz a politikai pártok részéről.”
Raffay Ernő, az MDF képviselője kifejezte aggodalmát: „…a ma aláírandó egyezmény szerint 1991. június végéig kell kimenniük a csapatoknak Magyarországról. Ez egy és negyed év. A Szovjetunióban ez alatt az egy és negyed év alatt igen nagy változások lehetnek. Csak egyet vetek fel: mi van akkor, ha Gorbacsov megbukik, ha mondjuk a balos erők elsöprik? És mi van akkor, ha ezeknek a balos erőknek ott van még egy vagy másfél hadosztályuk – tehát nagyon komoly, jól felszerelt haderejük – Magyarországon?” (168 óra, 1990. március 13.)
A „balos erők” valóban megpróbálták egy puccsal elsöpörni Gorbacsovot 1991 augusztusában, de akkor már befejeződött a csapatkivonás, és a puccsisták is kudarcot vallottak.
A szovjet csapatok kivonulásáról szóló megállapodás aláírása után az MDF rögvest teleszórta az országot a „Tovarisi konyec!” (Elvtársak – vége!) feliratú választási plakátjaival.
A rövid idő alatt népszerűtlenné vált Antall-kormány belpolitikai sikerek híján igyekezett külpolitikai eredményeket felmutatni. Ezek a sikerek azonban sokkal inkább a nemzetközi viszonyok megváltozásának voltak köszönhetők, semmint a kormánynak. Antall József miniszterelnök szavai szerint:
Ez a három dolog: a VSZ feloszlatása, a KGST megszüntetése és a szovjet csapatok kivonása három olyan történelmi eredmény, amiért, úgy érzem, érdemes volt élni.
(Magyar Fórum, Olimpiai különszám, 1982. május).
Antall a Varsói Szerződés feloszlatásában és a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) megszüntetésében is mértéktelenül eltúlozta a maga és kormánya szerepét, de itt most csak a szovjet csapatok kivonásával foglalkozunk (ld. Révész Sándor: Antall József távolról, 125-128.o.)
Antall megpróbálta azt a látszatot kelteni, hogy az ő kormányának a kiállása kellett ahhoz, hogy a csapatkivonás végbemenjen. Az MDF kereszténydemokrata körének kecskeméti fórumán arról beszélt, hogy „az emberek még előtte egy hónappal sem hitték el, hogy a szovjetek kivonulnak”. A nép-nemzeti körök találkozóján 1993 januárjában azt állította, hogy az oroszok „két hónappal a kivonulás előtt fenyegettek meg, hogy nem vonulnak ki”, ha Magyarország nem fizet az itt maradó ingatlanokért.
Antall ez utóbbi állítását semmilyen dokumentum nem támasztja alá, és a kivonulás befejezése előtt két hónappal már nemigen volt mivel fenyegetni, miután akkorra csapatok 80 százalékát és az arzenál 75 százalékát kivonták Magyarországról.
A magyar és szovjet anyagi követelésekről a megállapodás aláírása után nyomban megkezdődtek a tárgyalások, és az itt maradó épületekre vonatkozó szovjet igényeket a Németh-kormány nevében Annus Antal tábornok visszautasította. A szovjet tárgyalódelegáció vezetője, Matvej Burlakov tábornok az Izvesztyijában még 1990 júliusában nyilatkozta, hogy leállíthatják a csapatkivonást, ha a magyar fél nem fizet az épületekért, de ezt az állítását gyorsan vissza is szívta.
A csapatkivonás a terveknek megfelelően haladt és a határidő előtt két héttel be is fejeződött.
Június 13-án Viktor Silov búcsúlátogatást tett Antall Józsefnél és Göncz Árpád köztársasági elnöknél. A Népszabadság másnap azzal a címmel jelent meg, hogy „Magyarország visszanyerte teljes szuverenitását”. A címoldalon közölték Göncz Árpád köztársasági elnök beszédét, miszerint jelentős ez a mai nap. Mind a mi hazánk, mind azönök hazája, számára, és joggal állíthatom — Európa számára is.
Ekkor azonban még Magyarországon volt néhány szovjet egység.
Az utolsó, 55 vagonból álló szerelvény június 16-án 23 óra 40-perckor hagyta el Magyarországot Záhonynál. Három nappal később, délután háromkor a záhonyi közúti Tisza-hídon távozott Viktor Silov altábornagy, miután a hídon elbúcsúzott Annus Antal tábornoktól, akit még a Németh-kormány bízott meg magyar részről a csapatkivonás megszervezésével.
Az 1989-es részleges csapatkivonás után még 49 700 szovjet katona állomásozott Magyarországon. A családtagokkal és polgári alkalmazottakkal együtt százezer ember hagyta el Magyarországot. A katonák és a haditechnikai eszközök elszállításához 35 ezer vasúti kocsi kellett. A Wikipédia szerint „27 146 különféle gép- és harcjárművet kellett kivonni, köztük 860 darab harckocsit (T–72, T–64B), 600 db önjáró löveget, mintegy 1500 gyalogsági páncélozott harcjárművet, 196 db önjáró harcászati-hadműveleti rakétarendszert (Luna–M, 8K14). Ezen felül 230 ezer tonna lőszert és 100 ezer tonna üzemanyagot, valamint további 230 ezer tonnányi egyéb anyagot vitt magával a Déli Hadseregcsoport, beleértve a lebontott laktanyák épületeinek elemeit.” A MÁV bevétele elérte az egymilliárd akkori forintot. Két bázist alakítottak ki, ahol a szovjet széles nyomtávú vasút miatt átrakodták a szállítmányt ottani kocsikba.
A magyar kormány segítségével értékesítettek 260 szerelvénynek megfelelő üzemanyagot, lőszert, technikai eszközt. Arra nincs adat, hogy a katonák feketén mennyi mindent adogattak el a lakosságnak.
Silov tábornok távozása másnapján már vissza is tért, hogy folytassa a tárgyalásokat a tartozásokról és követelésekről. A helyzet áttekinthetetlen volt. A szovjet csapatok által használt objektumok egy részét a magyar állam bocsátotta a szovjet haderő rendelkezésére, más részét magyar pénzből, harmadik részét orosz pénzből építették.
A szovjetek természetesen soha nem fizettek az épületekért bérleti díjat. Az állagmegóvással sem sokat törődtek, ellenben hatalmas környezeti károkat okoztak. Az orosz tárgyalók mindehhez képest irreális árat kértek az itt maradt épületekért, viszont a magyarok által megállapított környezeti károk tizedét sem ismerték el. Ha a szovjet fél megjelölt egy magas összeget az objektumokért, akkor a magyar megjelölt egy jó magas összeget a környezetben és a műemlékekben okozott károk kiegyenlítésére. Reális értékeket nem lehetett megállapítani.
A teljes kivonulás után a tárgyalásokat meg-megakasztották a történelmi események. A már említett Gorbacsov elleni sikertelen puccs, a Szovjetunió felbomlása, az utódállamok egy részét magába foglaló Független Államok Közösségének megalakulása. Végül megszületett a nullszaldós megállapodás. Mindkét fél lemondott a követeléseiről. 1992 novemberében, majdnem másfél évvel a teljes kivonulás után Borisz Jelcin orosz elnök budapesti látogatásán aláírták a megállapodást.
Ezzel zárult le a szovjet csapatok 47 évig tartó ideiglenes magyarországi tartózkodásának története.