hvg.hu, 2026. március 2.
RÉVÉSZ SÁNDOR
A százötven éve, 1876. március másodikán született Eugenio Pacelli, a pápaság történetének legvitatottabb személyisége. Egyesek szerint segített a náciknak hatalomra jutni, mások pedig minden totalitárius hatalom következetes ellenségét és a nagy zsidómentőt látják benne. Több mint hat évtizede feszülnek egymásnak a pápával kapcsolatos legellentétesebb vélemények. Hívei már rég szentté avatták volna, kritikusai szerint a tiszteletreméltó minősítést sem érdemli meg.
Eugenio Pacelli gazdag arisztokrata család gyermekeként született Rómában, 150 évvel ezelőtt. Nagyapja pénzügyminiszterként és belügyi államtitkárként szolgálta a pápákat a 19. század derekán. Négyéves koráig tartották őt a szülői házban. Akkor a francia apácák kezére adták a gyermeket, tízéves korában pedig bekerült a jezsuiták római kollégiumába. Nyilván eleve papi pályára szánták.
Kiváló eredménnyel végezte az iskoláit. Amikor gyenge fizikuma és betegségei miatt kimaradt a papnövendékek legrégebbi és legpatinásabb szemináriumából, az Almo Collegio Capranicából, befolyásos családja kijárta, hogy otthon készülhessen fel a hivatására.
Tanulmányait a Gregoriana Pápai Egyetemen folytatta, és állami egyetemen is hallgatott filozófiát, jogot, történelmet, irodalmat.1899-ben avatták pappá a sokoldalúan és alaposan kiművelt, tehetséges és ambiciózus ifjút, aki nemsokára a teológiai és jogi doktorátust szerzett.
Nem sokáig lelkipásztorkodott gyerekkora kedves római templomában. Az Apostoli Szentszék egyik legbefolyásosabb politikusa, diplomatája, a későbbi államtitkár, Pietro Gasparri érsek az alig két éve felavatott papot 1901-ben beprotezsálta a Szentszékhez, a pápai apparátushoz.
Amikor 1914-ben X. Piusz halála után XV. Benedek elfoglalta Szent Péter trónusát, Gasparri bíboros lett és államtitkár. Vele együtt a protezsáltja is feltört. A Különleges Egyházi Ügyek Kongregációjának titkára lett, majd 1917-ben, az első világháború kellős közepén elküldték őt az Olaszországgal harcoló Németországba pápai nunciusnak. Oda már püspökként érkezett meg.
Tizenkét évet töltött el Németországban a pápa követeként. Az ország nagy barátja lett, széleskörű kapcsolatrendszert alakított ki. Később is előszeretettel választott németeket munkatársainak.
A háború idején számos humanitárius akciót vezetett. Mindenekelőtt a Németországban fogva tartott olasz és más hadifoglyok érdekében tevékenykedett. A háború utáni Bajor Szabadállam, majd a Bajor Tanácsköztársaság zűrzavarát apokaliptikus képekkel festette le a jelentéseiben, amelyekben a szokásos antiszemita toposzokkal jellemezte a forradalmi elemeket. A zsidókat tekintette a bolsevik forradalom fő felelőseinek, akiknek legfőbb céljuk a keresztény civilizáció lerombolása. Konkordátumot kötött több német tartománnyal és elérte a nunciatúra áthelyezését Münchenből Berlinbe.
1929-ben Gasparri nyugdíjba vonult és Pacellit jelölte ki utódjául. Ő lett – immáron bíborosként – az államtitkár, a Vatikán külügyminisztere. Ekkor már XI. Piusz volt a pápa, a leendő XII. Piusz pedig az ő jobbkeze.
A pápa sok bizalmas, kényes feladatot bízott rá. Számos alkalommal küldte őt maga helyett a Vatikán reprezentánsaként. 1938-ban is ő képviselte a pápát a budapesti Eucharisztikus Világkongresszuson.
1935-től Pacelli bíboros lett a camerlengo, a bíboros kamarás, aki használhatja a pápa dolgozószobáját és lakosztályát, aki megállapítja a pápa halálát, lehúzza ujjáról a halászgyűrűt, előkészíti és összehívja a pápaválasztó konklávét.
Pacelli államtitkári működésének leglényegesebb és legtöbbet vitatott eseménye a konkordátum megkötése volt az éppen Hitler hatalma alá került Németországgal 1933-ban. A Pacelli által letárgyalt és aláírt Reichskonkordat az egyik álláspont szerint nem jelentette a nemzetiszocializmus jóváhagyását, csupán a német katolikusok jogainak, a katolikus iskoláknak, intézményeknek a védelmét szolgálta az egyházellenes nézeteket hirdető nemzetiszocializmus hatalomra jutása után, és ezt a konkordátumot a német katolikusok is erősen szorgalmazták a püspöki karral az élükön.
Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa egy katolikus középiskola tanulójaként tapasztalta meg és írta meg élete végén az emlékirataiban, milyen sűrűn sértették meg Hitler alatt a konkordátumot. Felszámolták a vallási oktatást az iskolákban, koncepciós perek sorát indították papok ellen valutacsempészés, fiatal fiúk megrontása és egyéb vádakkal. Folyt a keresztények ellen is irányuló vad Ószövetség-ellenes propaganda a médiában. A Szentszék tiltakozásait pedig figyelmen kívül hagyták.
Sokan úgy vélik, hogy a Reichskonkordat kiszolgáltatta Hitlernek a német egyházat. Ez tartott vissza sok papot attól, hogy fellépjen a nemzetiszocialista ideológia ellen és az üldözöttek védelmében. John Cornwell, akit eredetileg azért engedtek közel a Vatikán titkos irataihoz, hogy a XII. Piusz elleni „rágalmakat” megcáfolja, az iratok ismeretében éppen ezeket a „rágalmakat” igazolta. Ő könyve címében Hitler pápájának nevezi XII. Piuszt, és azt írja a konkordátumról, hogy az a német egyházat depolitizálta és hozzájárult a nemzetiszocialista hatalom kiteljesítéséhez.
A konkordátum megkötésén kívül Pacelli nuncius azzal is elősegítette Hitler hatalmának kiteljesítését, hogy hozzájárult az utolsó demokratikus párt, a politikai katolicizmus pártja, a Német Centrumpárt feloszlatásához.
A konkordátum érv volt a pápa számára a nácik elleni nyilvános és explicit fellépés ellen is, mivel ezt Hitler a konkordátum megsértésének tekinthette volna, és erre hivatkozva még erőteljesebben üldözte volna a katolikusokat, végképp megsemmisítette volna a konkordátumban biztosított jogaikat.
Mindazonáltal ezt a konkordátumot mégiscsak – az utódjával ellentétben a nácik elleni határozott fellépés emberének tekintett – XI. Piusz idejében kötötték meg, ő volt ennek az első számú felelőse. Hitlernek sokszorosan fel kellett rúgnia a Vatikánnal kötött egyezményt ahhoz, hogy XI. Piusz 1937-ben kiadja a fajelméletet és a nemzetiszocialista „újpogányságot” elítélő német nyelvű körlevelét, a Mit brennender Sorgét, amelyet a német titkosszolgálat nagy kudarcaként becsempésztek Németországba, és virágvasárnap felolvastak minden katolikus templomban.
Pacelli kiemelkedett az esetleges utódok közül. XI. Piusz is őt tekintette elhivatott utódjának, és szinte egyöntetű volt a támogatása a bíborosok körében is. 1939. március 2-án, a 20. század legrövidebb konklávéján választották őt pápává.
A két világháború között a katolikus egyház vezetésében az a nézet uralkodott, amely a kommunizmusban, a nemzetiszocializmusban és a liberális demokráciában egyaránt Isten- és egyházellenes erőt látott. A szekularizáció valamennyi formájában az Istentől való elfordulást látta. Az egyházakat üldöző totalitárius diktatúrákban teljes joggal, a vallásszabadságot védő, de világnézetileg semleges liberális demokráciákban részben joggal. XII. Piuszhoz is a Portugáliában és Spanyolországban létrejött, a katolikus egyházra támaszkodó diktatúrák álltak a legközelebb.
Franco tábornok csapatai XII. Piusz megválasztása után 26 nappal vonultak be Madridba. A pápa táviratot küldött Franco tábornoknak, amelyben hálát adott az Istennek „a katolikus Spanyolország győzelméért”. A pápa a Vatikáni Rádión keresztül szólt a spanyol néphez, és kiemelte Franco tábornok „igen nemes, keresztény érzelmeit”. Salazar portugáliai rezsimjét is üdvözölte 1942-ben egy portugál nyelvű rádióüzenetben.
XII. Pius a maga kormányzói gyakorlatát is az abszolutisztikus uralom felé mozdította el. Sokkal inkább egyeduralkodóként viselkedett, mint elődei és utódai. Nem támaszkodott tanácsadókra, bizalmasokra, a püspökök véleményét nem kérte ki, a nemzeti egyházakat igyekezett minél inkább alárendelni a Vatikánnak. Próbált mindent, amit lehetett, az ellenőrzése alatt tartani. Szigorúan ellenőrizte a vatikáni sajtót. Nincs nyoma annak, hogy a demokrácia bármely formáját pártolta volna.
Nem kétséges, hogy a béke pártján állt, a háborút pedig a legnagyobb rossznak tartotta, ami az emberiséget érheti. Lengyelországot is arra bátorította, hogy egyezzen ki valamiképp Hitlerrel, tegyen engedményeket a háború elkerülése végett. Nem volt sok ideje rá, hogy a béke érdekében tevékenykedjen, mert a megválasztása után fél évvel kitört a világháború.
A háború éveiben igen jó sajtója volt a Németország oldalán álló Magyarországon. 1943 júliusában, az első Rómát ért bombatámadás után egy lerombolt templom romjainál imádkozott, és kijelentette, hogy ha megismétlődik a támadás, akkor maga is oda költözik, ahol elérhetik őt a bombák. Ezt végül nem tette meg, de Jaross Andor (1944-ben a deportálást irányító belügyminiszter) lapja, a Nemzetőr 1943. július 23-án így írt: „Istenem, mekkora különbség a védtelen kegyhelyeket bombázó amerikai sportfiúk és a templom romjainál imádkozó pápa között. Istenem, mennyivel emberibb, hősibb, lelkünk legszebb indulataihoz mennyivel közelebb áll XII. Pius, aki elhatározta, hogy ha ismétlődik ez a támadás, akkor maga is oda költözik, ahol elérhetik őt az amerikai bombák, mint az az amerikai szellem, amelyik a közel sztratoszférai magasság biztonságából dobálja le bombáit a szent városra. XII. Pius személyes nagyságának varázsát felejthetetlenül őrizzük szívünkben a Budapesti Eucharisztikus Világkongresszus idejéből, a kegyetlen támadás után azonban minden szava és minden cselekedete a krisztusi ideált nemcsak hirdető, de azt gyakorlatilag is élő szent, keresztény vezetőt állítja elénk.”
Amikor a német légierő Varsót, Londont, Coventryt, Rotterdamot, Belgrádot stb. bombázta, a pápa nem tiltakozott.
1943. szeptember 3-án a német csapatok megszállták Rómát. A Nyilaskeresztes Párt sajtófőnökének, Fiala Ferencnek a lapjában ekkor ez jelent meg: „Az angolszász sajtó ismét felhördült, megújultak az ádáz gyűlölet hangjai, a támadások zsilipjei megnyíltak, és a rágalom az újság betűin keresztül a tengely felé fröccsent. Az egész műviharban csak egyetlen ember állt sziklaszilárdan és nyugodtan: XII. Pius pápa, aki, ha lenéz a vatikáni palota ablakából, az ott őrködő német katonában nem az ellenséget, hanem azt az embert látja, aki a háború vérgőzén keresztül is tisztán látja, hogy mit kell cselekednie, az egyház továbbra is háboríthatatlanul folytathatja funkcióját, a Vatikánnak egyetlen röge sem mozdulhat el anélkül, hogy a német katona fegyverébe ne ütközne.” (Összetartás, 1943. szeptember 24.)
Az Összetartás 1944. június 7-én arról is hírt adott, hogy a pápa a Szent Péter téren összegyűlt tömeg előtt köszönetet mondott a német csapatoknak azért, hogy a város kiürítésével megkímélték Rómát a pusztulástól.
A Claus von Stauffenberg által vezetett puccskísérlet meghiúsulása után XII. Piusz üdvözlő táviratot küldött a Führernek, amelyben sok szerencsét kíván neki abból az alkalomból, hogy szerencsésen megmenekült a gyilkos merénylettől. (Összetartás, 1944. július 23.)
XII. Piusz 1942 tavaszán már tudott zsidók tömeges deportálásáról és kiirtásáról. Az olasz csapatokat a keleti frontra kísérő lelkész, Pirro Scavizzi 1942 januárjában beszámolt a pápának a zsidóság elleni „súlyos attrocitásokról”, és egymillióra becsülte a kivégzések áldozatainak számát. (Századok, 2023/2.)
Az év folyamán több millió zsidót pusztítottak el. Sokan azt várták, hogy a pápa a karácsonyi rádióüzenetében tiltakozni fog a zsidók kiirtása ellen, és elítéli a Német Birodalmat. XII. Piusz ebben a beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy százezreket ítélnek halálra csupán nemzetiségük vagy származásuk miatt, de sem a zsidókat, sem a hitleri Németországot nem említette.
Mint láttuk, 1943 szeptemberében a pápa üdvözölte a Rómát megszálló német csapatokat. Az 1943. október 16-án végrehajtott nagy római razzia során 1015 zsidót fogtak el és deportáltak. Néhány kivétellel valamennyien elpusztultak. A pápa diplomáciai úton, államtitkárán keresztül kifejezte szomorúságát, amiért származásuk miatt üldöznek embereket, de hivatalosan, pláne nyilvánosan nem tiltakozott.
A Rómában élő 12 ezer zsidó nagy többsége túlélte a háborút. Igen jelentős részüket katolikus intézményekben bújtatták. Pár százan a Vatikánban rejtőztek. Több ezer zsidó talált menedéket katolikus intézményekben.
A pápa védelmezői azt állítják, hogy ebben a pápa kezdeményező szerepének, utasításainak döntő része volt. A pápa kritikusai azt hangsúlyozzák, hogy ezt dokumentumokkal nem lehet alátámasztani.
Arról is vita folyik, hogy milyen lehetőségei voltak a pápának a német megszállás alatt. Deák István hangsúlyozza, hogy a Vatikánnak semmilyen esélye nem volt az önálló létezésre. Az áramot, a gázt, a fűtőanyagot, a pénzt, az élelmiszert mind-mind kívülről kapta. Egy német blokád esetén a pápa és a Vatikán hivatalnokai, bíborosai éhen vesztek volna. Karsai László ezzel kapcsolatban a vatikáni dokumentumok felszabadítása után megrendezett római konferencián tartott előadásában megjegyzi, hogy bármilyen ilyesféle akció a pápa ellen, pláne a Vatikán kiéheztetése olyan világbotrányt okozott volna, amely sem Hitlernek, sem Mussolininek nem hiányzott.
A pápa attól is tarthatott, hogy a nyílt kiállás még ronthat is az üldözöttek helyzetén, és természetesen befolyásolta őt az a tény, hogy a legnyíltabban és legelszántabban keresztényellenes diktatúra, a Szovjetunió volt Németország ellenfele, és attól tartott, egyáltalán nem ok nélkül, hogy a szovjet által elfoglalt területeken üldözni fogják az egyházát és híveit.
Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a Vatikánnak, a hozzá közelálló spanyol és portugál katolikus diktatúrákhoz hasonlóan deklarálnia kellett a semlegességét a háborúban.
XII. Piusz pápa boldoggá, majd szentté avatásán évtizedek óta sokan buzgólkodnak. Az ő törekvéseiket alátámasztó művek a pápát a legnagyobb zsidómentőnek tüntetik föl. Michael Hesemann könyvét A pápa, aki szembeszállt Hitlerrel címmel jelentették meg magyarul 2023-ban. A Magyar Kurir 2011. január 27-én ezt írta: „XII. Piusz pápa vezetésével a katolikus egyház egymillió zsidót mentett meg, ami több, mint amennyit más nemzetközi szervezeteknek együtt sikerült.”
Másutt valamivel kisebb számot emlegetnek, de a lényeg ugyanaz. A megmentett zsidók közé beleszámítják például a 130-150 ezer budapesti zsidót is, akik azért menekültek volna meg, mert Horthy Miklós XII. Pius 1944. június 25-i táviratának hatására felfüggesztette a fővárosi zsidóság deportálását. A református Horthyra alighanem sokkal erősebben hatott az amerikai elnök, a svéd király fellépése és mindenekelőtt a németek számára katasztrofálisan alakuló hadi helyzet, mint a pápa távirata. Ekkor már a vidéki zsidóságot, több mint 400 ezer embert deportáltak. Erről a pápának tudomása volt, de nem lépett fel. Amikor a pápa a táviratát elküldte, Róma már három hete felszabadult. XII. Piusz ezzel semmiféle rizikót nem vállalt, inkább jópontokat szerzett, bár nyilvánosan ezután sem, a Zsidó Világkongresszus kérésére sem tiltakozott nyilvánosan a zsidók millióinak elpusztítása ellen.
2024-ben, az ELTE holokausztról rendezett konferenciáján Karsai László beszámolt a különböző módokon megmentett fővárosi zsidók állítólagos számával kapcsolatos számításairól: „Ha valaki veszi magának a fáradtságot (én évekkel ezelőtt megtettem), és csak rövid ideig kutakodik a világhálón, és megnézi például a budapesti semleges diplomatákról, a cionista ellenállókról, vagy éppen a keresztény és keresztyén egyházak budapesti II. világháborús mentőtevékenységéről szóló megfelelő szócikkeket, megtudhatja, hogy Carl Lutz svájci alkonzul megmentett kb. 60 000 zsidót, Raoul Wallenberg svéd követségi titkár szintén kb. 60 000-et, a cionista ellenállók kb. 120 000-et, a keresztény egyházak kb. 140 000-et, a vatikáni, spanyol, portugál, el-salvadori stb. diplomaták és a Nemzetközi Vöröskereszt munkatársai pedig egyenként is ezrével, tízezrével mentettek meg zsidókat. Tehát a kb. 200 000 zsidó közül legalább 400 000-et megmentettek a hős és ravasz diplomaták… (Kézirat.)
Mindazonáltal tény, hogy katolikus intézmények különböző országokban jelentős mértékben kivették a részüket a zsidók, elsősorban persze az áttért zsidók mentéséből, és ezt semmi esetre sem a pápa szándéka ellenére tették.
Miután az amerikai csapatok bevonultak Rómába, a pápa természetesen kiállt a győztesek mellett. 1944 karácsonyán már a szövetséges erőket méltatta rádióbeszédében. 1945 júliusában kijelentette, hogy „Európa nem felejtheti el azt a segítséget, amelyet Amerika nyújtott Európának.” (Népszava, 1945. július 6.) A nürnbergi perrel is egyetértett azzal, hogy a halálos ítéletek végrehajtását – a katolikus egyháznak a halálbüntetést elítélő álláspontjával összhangban – ellenzi.
__XII. Piusz volt az első pápa, aki tudatosan és bőségesen használta a tömegkommunikációs eszközöket egyháza erősítése, a hívek közösségeinek megerősítése végett. Tevékenységét a világháború után az antikommunizmusa határozta meg. Ezt indokolta is a kommunizmus elvi és gyakorlati vallásellenessége. Az olaszországi és franciaországi választások előtt fellépett a keresztény pártok mellett, Olaszországban a monarchia mellett is. (Az utóbbi esetben sikertelenül.)
Ezek alapján nem meglepő, hogy a szovjet blokk sajtójában XII. Piusz a patás ördögök közé került.
Már Sztálin is Hitler pápájának nevezte őt.
A Szabad Nép 1949. július 27-én a Vatikán és a fasizmus cím alatt tájékoztatja az olvasót arról, hogy XII. Pius segítette elő nuncius korában Hitler hatalomra jutását, és a Vatikán igyekezett minél szorosabb kapcsolatot fenntartani Hitlerrel.
1958. október 9-én halt meg hosszú betegség után.
A személye és tevékenysége körüli viták 1963-ban lángoltak fel, amikor Nyugat-Berlinben bemutatták Rolf Hochhut drámáját, A helytartót, amely egyrészt világsiker lett, másrészt botrányok, tüntetések kísérték a bemutatóit. A darab alapkoncepciója, hogy a pápának, aki mindvégig tudott arról, ami a zsidókkal történik, határozott fellépésével, a Reichskonkordat felmondásával lett volna lehetősége közbelépni, így személyes felelőssége van abban, hogy Európa zsidóságának nagy részét kiirtották.
A vita immár több mint hat évtizede folyik. A katolikus egyház azóta is rágalmaknak minősíti a XII. Piuszt érő kritikákat. A helytartó nyomában kirobbant vita hatására a Vatikánban megbíztak jezsuita tudósokat, hogy adjanak közre egy terjedelmes válogatást a Vatikán irataiból. Az 1965 és 1981 között megjelent Actes et documents című 11 kötetes forrásműből sok dokumentum hiányzik, amely alátámasztaná a pápával kapcsolatos vádakat. 2020-ban megnyitották a vatikáni levéltárak addig lezárt részlegeit is a kutatók előtt.
Azóta XII. Piusz apologétáinak sokkal nehezebb, a kritikusainak sokkal könnyebb dolguk van.
A pápa boldoggá, majd szentté avatásának előkészítését már az 1990-es években megkezdték, de a folyamatot hosszú időre le is állították. Csak annyi történt, hogy 2009-ben XVI. Benedek, a német pápa tiszteletreméltónak nyilvánította XII. Piuszt, ami a boldoggá nyilvánítás felé vezető lépésnek számít.
A pápa híveinek tábora az utóbbi években nyilvánosságra került dokumentumok hatására csökkent, de ez a magyar kormánypárti sajtóban nem tükröződik. A megyei lapokban 2023 tavaszán végigfuttattak egy cikket, amelyben a szovjet lejáratási gyakorlat részeként említik XII. Piusz „megrágalmazását”. (Észak-Magyarország, 2023. március 21.)
Az utóbbi években az Ukrajnát semminek tekintő „pacifista” politika igazolására idézik XII. Piusz „örökké érvényes mondatát”: „Semmi sem vész el a békével; de a háborúval minden elvész.” (Kelet-Magyarország, 2024. augusztus 19. és Magyar Nemzet, 2025. június 19.)