hvg.hu, 2026. február 25.
RÉVÉSZ SÁNDOR
1956. február 25-én hangzott el a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusának utolsó utáni napján a párt első emberének, Nyikita Szergejevics Hruscsovnak a párttaggyűlések ezrein kitárgyalt „titkos” beszéde. Ezzel zárták le a legmagasabb pártvezetőkig bezárólag mindenkit fenyegető, vérengző tömegterror időszakát a szovjet blokk történetében.
A szovjet társadalom szinte minden rétegének közös érdeke volt, hogy Sztálin 1953-as halála után ne folytatódjék az a tömegterror, amely a társadalmi hierarchia legaljától a legtetejéig mindenkit fenyegetett, és amely „fővesztés terhe mellett” emberek tízmillióit a legszörnyűbb bűnökben való részvételre kötelezett. A kommunista diktatúra konszolidált korszakát csak az előző korszak demonstratív, elszámoló lezárásával lehetett megnyitni. Ugyanakkor ez az elszámolás olyan elborzasztó vértengert tárt föl, amelyet mégsem lehetett a nyilvánosság előtt felvállalni anélkül, hogy az ne törte volna össze a szovjet rendszer legitimitását, és ne veszélyeztette volna a konszolidációt.
A konszolidáció feltétele tehát az volt, hogy ez az elszámolás meg is történjen és ne is történjen meg. Ez a paradoxon határozta meg a „titkos” beszéd történetét.
Akik a szovjet állampárt (Szovjetunió Kommunista Pártja – SZKP) élén álltak Sztálin halála után, valamennyien a sztálini terror véreskezű bűnrészesei voltak. A maguk posztján teljesíteniük kellett a letartóztatási és kivégzési tervszámokat. Hruscsov maga is teljesített, sőt túlteljesített ilyen terveket Ukrajna pártvezetőjeként.
A legmagasabb pártvezetők árulóként való megbélyegzésének és kivégzésének a gyakorlata nem Sztálin halálával, hanem Sztálin utolsó belügy- és állambiztonsági minisztereinek, Lavrentyij Berijának és Viktor Abakumovnak a likvidálásával szűnt meg. Ők még kellettek ahhoz, hogy a pártvezetők Sztálin bűntársait – önmaguk helyett is – felmutassák.
A tömegterror felszámolását finoman „a szocialista törvényesség megszilárdításának” nevezték.
A „szocialista törvényesség” hiányosságaiért Hruscsov a XX. kongresszuson megtartott nyilvános előadói beszédében Beriját és bandáját tette felelősé, akik ki akarták vonni „az államvédelmi szerveket a párt és a szovjethatalom ellenőrzése alól… a törvénytelenség és az önkény állapotát” akarták létrehozni ezekben a szervekben.
A nagyon is véreskezű Berija kezdeményezte először és leghatározottabban a „törvénytelenségek” felszámolását, az ártatlanul elítéltek rehabilitálását Sztálin halála után. A párt többi vezetője tőle tartott leginkább. Ő volt az alkalmas bűnbak, aki a bibliai bűnbakkal ellentétben a legkevésbé sem volt bűntelen.
A kongresszus nyilvános ülésén Sztálin hibáiról kevés szó esett. Rákosi Mátyás magyar pártvezért meg is lepte, hogy mennyire kevés.
A történészek sokáig úgy vélték, hogy csak a kongresszus napjaiban dőlt el, hogy a kongresszus nyilvános lezárása után Hruscsov zárt körben nem nyilvános beszédet is mond. A Szovjetunió bukása után előkerült dokumentumok azonban arról tanúskodnak, hogy már a kongresszust megelőző héten is arról folytak a heves viták a párt elnökségi ülésein, hogy a titkos beszédben mire térjenek ki és mire ne. A desztalinizációt visszafogni igyekvők, Vorosilov, Molotov szűkíteni, a másik oldalon Naumov, Mikojan és mások tágítani igyekeztek a beszéd tematikáját.
A szöveg első változata február 13-án, a kongresszus kezdete előtti napon már készen állt, de a kongresszus napjaiban még többen dolgoztak a szövegen. Leginkább Pjotr Poszpelov, akinek kulcsszerep volt a beszéd megszületésében.
1955 végén Hruscsov létrehozott egy bizottságot Poszpelov vezetésével a sztálini nagy terror kivizsgálására, különös tekintettel a „győztesek kongresszusán” résztvevő delegátusok sorsára. Az 1934-ben megtartott 17. pártkongresszust nevezték a győztesek kongresszusának, azokénak, akik legyőzték a párt belső ellenségeit. Ehhez képest a kongresszus 1966 delegátusából utóbb 1108-at, a központi bizottság 139 tagjából és póttagjából 98-at minősítettek ellenforradalmárnak, a nép ellenségének, és közülük 848-at ki is végeztek. A többiek közül sem került ki mindenki élve a Gulágról.
Pjotr Poszpelov rendíthetetlen sztálinistából lett Hruscsov híve és támogatója. Sztálin halála után az SZKP Központi Bizottságának titkára lett és őt állították főszerkesztőként a Pravda élére. Ő volt az ún. krátkij kursz, a szovjet kommunista párt rövid történetét tartalmazó alapbrosúra legfőbb szerzője.
Hruscsov titkos beszédének fő forrása a Poszpelov-bizottság jelentése volt, de ez a bizottság csak az 1939-ig történteket vizsgálta. Hruscsov és támogatói azonban Sztálinnak a világháború során elkövetett hibáiról, egész népeknek a háború utáni deportálásáról, a megtorló akciókról, a Jugoszláviával való viszony megrontásáról is szólni akartak.
Némelyek szerint Hruscsov föl is vetette, hogy Poszpelov tarthatná a beszédet, de ez azért nem valószínű.
A kongresszus hivatalos lezárása után, február 24-én este értesítették a küldötteket, hogy másnap lesz egy zárt ülés a Kreml nagytermében, amelyre külön belépőkártyákat adnak ki. Újságírók, vendégek és a testvérpártok delegátusai nem lehetnek jelen. A küldötteken kívül 100 korábbi, rehabilitált párttagot hívtak meg, akik nem sokkal korábban szabadultak a büntetőtáborokból.
Nyikolaj Bulganyin miniszterelnök elnökölt. Egy bevezető mondat után átadta a szót Hruscsovnak, aki négy órán át olvasta fel a „Személyi kultuszról és annak következményeiről” szóló beszédét a döbbent hallgatóság előtt.
Néhányan rosszul is lettek, és ki kellett őket vezetni a teremből. Hozzászólásra, kérdésekre nem volt lehetőség. Gyorsírók nem voltak jelen, jegyzőkönyv nem készült.
Aznap este a külföldi kommunista pártok képviselői megkapták a beszéd szövegét azzal, hogy azt szigorúan államtitokként kell kezelni, és azt nem vihették magukkal haza. Rákosi Mátyás diktálta a fordítást, samesza, Szalai Béla jegyzetelt. Ezzel a jegyzettel érkezett haza a magyar delegáció, ezt vitatták meg a politikai bizottság, majd a központi bizottság következő ülésein.
Hruscsov beszéde az egyéniség kultuszát elítélő Marx- és Lenin-idézetekkel kezdődött. A folytatásban ismertette Lenin „végrendeletét”, amelyben Sztálin jelleméről lesújtóan nyilatkozott, és azt javasolta, hogy távolítsák el őt a párt éléről.
Ezután részletesen ismertette a tömeges megtorlásokat, a „győztesek kongresszusán” résztvevő küldöttek lemészárlását, a pártvezetők ellen lefolytatott kirakatpereket, az NKVD „túlkapásait”, a leleplezendő és likvidálandó ellenségek mennyiségére vonatkozó tervszámokat.
Leszögezte, hogy Sztálin semmibe vette a kollektív vezetés lenini elvét. Beszélt az agrárpolitikában elkövetett hibákról. Sztálin katonai baklövéseiről a második világháború előtt és alatt. Elutasította a sztálini kultúrpolitikát, a szocialista realizmus sztálini-zsdanovi felfogását.
Nem beszélt a balti államok és Lengyelország területén végrehajtott deportálásokról, tömeggyilkosságokról, Lengyelország Hitlerrel egyeztetett lerohanásáról, a Német Birodalommal kötött paktumról, a katyni mészárlásról, a kuláktalanítás és a szövetkezetesítés nyomában kitört éhínség több millió áldozatáról és egyáltalán a sztálini terror nem kommunista, nem párttag áldozatairól.
Nem volt szó a mexikói emigrációjában megöletett Lev Trockijjal kapcsolatos pártálláspont módosításáról, sem a korábbi magas rangú pártvezető, az 1938-ban koncepciós perben elítélt, majd kivégzett Nyikolaj Buharin rehabilitálásáról.
Hruscsov szavai szerint a személyi kultusz romboló hatásának első áldozata maga Sztálin volt, aki Lenin dicsőséges harcostársából egy paranoiás ember lett, aki könnyen került „pártunk veszett ellenségének”, Berijának és bandájának a hatása alá.
Így lett Berija a főfelelős, az igazi rossz szellem a befolyása alá sodródott Sztálin mögött (a beszéd több aspektusáról és elemzéseiről ebben a cikkünkben írtunk).
A beszéd szövegét március elején megkapták a párt magasabb rangú alkalmazottai. Az államtitok minősítést visszavonták. Ezután már csak a „nem publikálás céljára” minősítést viselte a beszéd szövege.
A központi bizottság elrendelte, hogy Hruscsov beszédét ismertessék és vitassák meg a párt és a Komszomol valamennyi alapszervezetében. Így végül is a Szovjetunióban több mint 25 millió ember közvetlenül értesült a beszéd tartalmáról, és egyáltalán arról, hogy volt ilyen beszéd.
Lengyelország sztálinista vezetője, Boleslaw Bierut Moszkvában megbetegedett, és tüdőgyulladásban, valamint szívelégtelenségben meghalt három héttel a kongresszus után, állítólag nem függetlenül a beszéd rá gyakorolt letaglózó hatásáról.
Az őt követő Edward Ochab a desztalinizálás, a bieruti örökség felszámolása jegyében mindent elkövetett, hogy minél több lengyel értesüljön a „titkos” beszédről. Több ezer példányban nyomtatták ki és terjesztették a beszédet, amelyet teljes egészében beolvastak a rádióban is. A varsói piacon 200 zlotyiért árulták a beszéd szövegét.
2006-ban a HVG interjút készített Viktor Grajewskivel, aki elmesélte, hogyan jutatta el a beszéd szövegét pár nappal annak elhangzása után az izraeli nagykövetségre, ahonnan aztán ismeretlen utakon nyilvánosságra került nyugaton.
A New York Times 1956. június 5-én közölte a teljes és hiteles angol nyelvű szöveget (itt, a Woodrow Wilson Nemzetközi Tudományos Központ oldalán is megtalálható). A Szabad Európa Rádió magyar adása márciusban ismertette a beszéd tartalmát, júniusban pedig a New York Times nyomán felolvasták a teljes szöveget. Magyarul nyomtatásban 1988-ban jelent meg a Kossuth Kiadónál, itt olvasható.)
A beszéd bibliapapírra nyomtatott magyar szövegét léggömbök ezreivel juttatták el Magyarországra a vasfüggöny fölött.
Magyarországon a desztalinizáció felemás módon, de már 1953-ban elkezdődött. 1954-ben már jöttek ki a fikciós perekben elítéltek a börtönből. A párttagok már túl voltak az első megdöbbenésen, hogy vezető elvtársaikat ártatlanul végezték ki, börtönözték be, kínozták meg. De a desztalinizáció folyamatát 1954 végén Moszkvából visszafordították. Rákosi teljhatalmát helyreállították. A XX. kongresszus és mindenekelőtt a Hruscsov beszéde viszont újabb fordulatot hozott.
Rákosi ezzel teljes mértékben tisztában volt. Hruscsov legnagyobb hibájának tekintette ezt a beszédet. A visszaemlékezéseiben írja: „Azonnal felmerültek a kételyek: helyes volt-e ezt így csinálni? Nem lett volna jobb, ha a proporciókat betartják, a fényt és árnyat, a hibákat és teljesítményeket a tényeknek megfelelően osztják el? Meggyőző-e az a magyarázat, amelyet az ilyen rendkívüli jelenség létrejöttére adtak? Nem merül-e fel az ellenségnél azonnal az az érv, hogy ilyesmi a kommunista párt-és államszervezet lényegéből fakad? /…/ Az ellenség nem sajnálta a fáradtságot kihasználni a XX. kongresszus ez anyagának terjesztéséhez… néhány héten belül csak az nem olvasta a teljes szöveget, aki erre lusta volt… Hányszor hallottam ezekben a hetekben az olyan kérdéseket: Ezek után kiben lehessen bízni? Hogyan eshetett meg ilyesmi? Szóval mégis az ellenségnek volt igaza, amikor Sztálint támadta? /…/ Minden opportunista és revizionista úgy érezte, hogy a XX. kongresszus őt igazolta, s ennek megfelelően aktivizálódott. Vonatkozott ez elsősorban azokra az írókra, akik Déry Tibort, Háy Gyulát és más, később az ellenforradalomban olyan vezető szerepet játszókat követték, a volt szociáldemokratákra, akiknek minden régi kételyük újra feléledt, a régi pártok maradványaira, s mindenkire, akit az elmúlt 11 esztendő alatt vélt vagy tényleges sérelem ért. /…/ Táplálta ezt a hangulatot az, hogy a többi népi demokratikus országból, elsősorban Lengyelországból, hasonló jelenségekről jött hír.” (Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 2. köt. 998., 1002., 1003.o.)
A „titkos” beszéd hatása valóban erősen benne volt a magyarországi és a lengyelországi 1956-os eseményekben, de Csehszlovákiában is volt hatása, sokkolta a csehszlovák pártvezetést is. Az írók, a szakszervezetek, az ifjúsági lapok folyamatosan napirenden tartották a „személyi kultusz” ügyét, és nyílt vitát sürgettek. Addig nem tapasztalt értelmi tiltakozások kezdődtek. A párt alapszervezeteiben éles felszólalások hangzottak el és májusban már 425 alapszervezet követelte rendkívüli kongresszus összehívását. Ott azonban a párt el tudta nyomni ezeket a lázongásokat. (L. Berkes Tamás tanulmányát, Múltunk, 2007/1.)
A beszéd a magyarországi sajtóban nem bukkant föl addig, amíg a pártállam bomlásnak nem indult. Szamizdat kiadásban 1984-ben jelentette meg Krassó György M. O. (Magyar Október) kiadója. Az első nyilvánosságban 1985-ben hallhattak először a beszédről. Marosán György említette a vele készült interjúban, hogy amikor 1956-ban kiengedték a börtönből, Rákosi a kezébe adta a „titkos beszédet”. Ezt az interjút ezzel az említéssel a Kortárs (1985/12) is közölte.
Hivatalosan 1988 novemberében, Kádár bukása után adta ki a Kossuth Kiadó a beszédet (itt olvasható). Moszkvában egy évvel később publikálták eredeti nyelven.