hvg.hu, 2026. január 15.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Miután a német hadsereg Budapest ostromának végnapjaiban a Dunán átívelő összes fővárosi hidat felrobbantotta, még a gyalogosoknak is nagy kaland volt a közlekedés Buda és Pest között. Mindenki tudta, hogy a következő télen a jégzajlás az ideiglenes cölöphidakat, pontonhidakat is elviszi, és szétszakad a város, ha nem épül fel addigra rekordgyorsasággal egy állandó híd a városban, ahol drámai hiány volt mindenből, ami a hídépítéshez kell. Majdnem sikerült. Nyolcvan évvel ezelőtt, 1946. január 15-én, öt nappal azután, hogy a jég valóban szétszakította a várost, ráléphettek az első átkelők a Kossuth hídra.
Már évtizedekkel korábban is lehetett volna Budapestnek Kossuth hídja. Volt olyan javaslat 1894-ben, Kossuth halálának évében, hogy a Kossuth Lajos utca vonalába tervezett híd legyen Kossuth híd. De miután megölték a magyaroknak kedves királynét, Erzsébetet, az ő nevét kapta a híd. Később a Boráros téri hídnak szánták némelyek a Kossuth nevet, de amikor évtizedekkel később a Petőfi híd végre felépült, erre a javaslatra már senki sem emlékezett.
Kossuth így is egy róla elnevezett közterületnek köszönhette a hídját, illetve annak, hogy a Kossuth tér és a Batthyány tér között találták meg a városközpontban azt a helyet, ahol a legkeskenyebb a folyó és nem zavarják hídroncsok az építkezést.
Egy kisgazda és egy kommunista mérnök, Mistéth Endre és Hilvert Elek tervezték a hidat. Mistéth neves hídtervező volt. Hírnevét megalapozta a szolnoki merevítőgerendás ívhíd, amelynek nyílása a legnagyobb volt a korabeli Európában.
Eredetileg faszerkezetű hidat terveztek – fából még mindig több volt, mint acélból – de erről letettek, mert nagy fahíd építéséhez nem volt kellő tapasztalat, és nem is bíztak abban, hogy a facölöpök ellenállnak az akkoriban menetrendszerű dunai jégzajlásnak. Végül csak a két parti nyílást építették faszerkezettel, amelyeket nem fenyegetett a Duna jege, de 1954-ben azokat is lecserélték acélra.
400 méter hosszú, 11,5 méter széles, kilencnyílású hidat építettek fel nyolc hónap alatt. Egy-egy sáv állt a forgalom rendelkezésére, két oldalt 1,6 méter széles járda szolgálta a gyalogosokat. Nagyon kevés volt ez addig, amíg ez volt az egyetlen állandó híd a városban.
A Vörös Hadsereg az ostrom után átadta az ideiglenes katonai cölöp- és pontonhidakat a városnak, de ezekre csak a téli jégzajlásig lehetett számítani. Az ideiglenes hidak egyike, a legkevésbé sérült Ferenc József hídnál volt, amelyet pontonhíddal egészítettek ki. Volt egy másik, az Erzsébet híd mellett is, a Petőfi híd.
A Kossuth hídhoz felhasznált 850 tonna vasat döntő részben háborús törmelékekből, roncsokból, többek között a hidak roncsaiból szedték össze. A szakmunkásokat az ország minden részéből fogdosták össze. Csúcsidőben 1200-1300 ember dolgozott a hídon.
- május 16-án kezdték leverni az első cölöpöket. Nyolc hónap alatt épült fel a híd. Bár az átadásakor azzal büszkélkedtek, hogy 1946. január 31-e helyett már január közepére elkészültek, de igazából december 31-e volt az eredeti határidő. Ha azt tartják, akkor egyetlen napra sem maradt volna híd nélkül a város. Így viszont maradt, mert január 10-én a Ferenc József híd kiegészítését tartó dereglyéket Lágymányosig sodorta a jég.
A legnagyobb hajtás, a legveszélyesebb rohammunka a legfagyosabb napokra jutott. Ebben az időszakban Gerő Ernő közlekedési miniszter naponta kapta a jelentéseket a munka állásáról. A lapok is naponta tudósítottak a munkálatokról.
Márai Sándor ezt jegyezte fel a naplójába: „Jégzajlás. A szükség-hidakat elvitte a jég. Buda és Pest elszakadt. Az új, állandó Kossuth híd természetesen nem készült el a jégzajlás idejére, nyáron piszmogtak rajta és körülötte, s most elkéstek. A milliós város partközi forgalmát két rozzant csavargőzös bonyolítja le. A beszállásnál vad jelenetek. A tízfokos hidegben órák hosszat várnak az emberek, míg a hajóra jutnak.”
Azért pár nappal később, amikor a gyalogosok már használhatták a hidat, nagyobb megbecsüléssel ír Márai a hídépítésről, noha a hídra való följutásra is kellett annyit várni, mint pár nappal korábban a csavargőzösre: „Fagyos szélben két órán át várakozom, amíg a Kossuth hídra léphetek. Január tizenhét, déli egynegyed kettő. A hídon még dolgoznak, de már ezer és ezer ember hömpölyög a keskeny gyalogjárón a másik part felé. /…/ Mégis, nyolc hónap alatt felépítettek vasból és betonból egy hidat. Száz év munkáját rombolta össze pillanatok alatt, esztendő előtt néhány gonosztevő. Lehetetlen munkaviszonyok közepette építettek egy új hidat, s Buda megint város, lehet terveket csinálni, lehet élni itt. Igen nagy dolog ez. Ritkán éreztem olyan közvetlenül a történelem jeges lélegzetét, mint e pillanatban, amikor áthaladtam az ostrom után az első állandó budapesti hídon.”
A január 15-ére elkészült híd megragadta még a mindennel és mindenkivel szemben hiperkritikus Márait is, aki ekkor már visszavonult a közírói tevékenységtől, és meg is támadták őt a sajtóban azért, hogy a Kossuth híd diadalmas fölépítéséről egy szava sincs a nép számára.
A hidat január 20-án adták át hatalmas ünnepség keretében. Jelen volt a köztársasági elnök, a fél kormány, a nemzetgyűlés elnöke, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság valamennyi szovjet és nyugati vezetője, a főváros vezetői, jó sok diplomata és rengeteg ember. A hidat szépen feldíszítették nemzeti és vörös lobogókkal. A középső nyílás tartószerkezetén hatalmas felirat hirdette: „Éljen Gerő Ernő, a hídépítő miniszter!”
A Szabad Nép (1946. január 22.) címlapi tudósításának alcímében ez szerepelt: „Gerő elvtárs, a híd első munkása.” A tudósítás érzékeltette, miként emelkedik a kisgazda köztársasági elnök fölé a kommunista közlekedési miniszter: A Tildy Zoltán elnök „… beszédet követő tapsvihar valóságos tapsorkánná erősödik, amikor Gerő Ernő elvtárs közlekedési miniszter jelenik meg az emelvény előterében. Percekig hangzik ütemesen a kiáltás: „Éljen Gerő, a hídverő!” Majd. „Éljen Rákosi!” „Rákosi és Gerő, mögöttük az erő!” Gerő Ernő így beszélt: „A nemzet sem feledkezett meg a Kossuth hídról és építőiről. Különösen az utolsó hetekben, a legnagyobb nehézségek idején, amikor dermesztő hidegben, fagyban és jégzajlásban kellett megkétszerezni, megháromszorozni a munkaütemet, megmozdult a társadalom, elsősorban a dolgozók társadalma és a Kossuth híd építőinek segítségére sietett. A Szakszervezeti Tanács nagyszerű kezdeményezésre hatalmas tömegek enyhítették a hídépítők problémáit és erkölcsi támogatásukkal is elősegítették a várva várt Duna-híd befejezését. Ebben a mozgalomban kifejeződött az egész magyar demokratikus társadalom testvéri szolidaritása. Nem feledkezhetünk mag a Vörös Hadsereg nagyszerű műszaki egységeinek segítségéről sem. /…./ látszólag csupán technikai feladat volt, a valóságban azonban a demokrácia mérkőzött itt a reakcióval…”
Az erre az alkalomra elterjesztett jelszó: „Éljen Gerő, a hídverő” a kommunista párt második emberének állandó kísérője lett. Mindenhol ezzel kellett őt fogadni, üdvözölni a koalíciós korszak végéig.
A híd tervezőinek a nevét sem említették. Illetve a Világ 1946. január 19-én mégis. Így: „A híd, amely Hilvert Elek hídépítő tervező tervei szerint készült…”
Mistéth Endre tervezői érdemeiről csak a kisgazda sajtó és a kis példányszámú szaklapok emlékeztek meg. A Szabad Népben csak akkor említették őt, amikor a főváros kisgazda polgármestere kitüntette Mistéthet. Akkor is így: „Miért nem kapott Szabadság-díjat a Kossuth-híd kommunista társtervezője? A főváros Szabadság-díjainak odaítélése körül furcsa dolgok történtek. Az egyik díjat Kővágó József polgármester Mistéth Endre iparügyi államtitkárnak juttatta a Kossuth-híd tervezéséért. A Kossuth hidat azonban Mistéth nem egyedül tervezte, hanem Hilvert Elek elvtárs, hídépítő mérnökkel együtt. A megbízást a terveik elkészítésére Hilvert és Mistéth közösen kapták.” (Szabad Nép, 1946. március 9.)
Mistéth alapvető érdemeit, alkotómunkáját már akkor elhallgatták, amikor még egyáltalán nem volt kegyvesztett. Államtitkárként működött, és az ő tervei alapján építették ekkor a Mancit, az 1946 tavaszán átadott pontonhidat a lerombolt Margit híd mellett. Az állandó hidak újjáépítésének tervezésében is részt vett. 1946 második felében még újjáépítési miniszter is volt néhány hónapig, mígnem a Magyar Közösség perbe őt is belerágalmazták és hosszú időre bebörtönözték.
Amikor már a magyarországi mérnöktársadalom megbecsült, élvonalbeli tagja volt és hírneves egyetemi tanár a Kádár-korszakban, akkor se nagyon emlegették őt a Kossuth híd alkotójaként.
A Kossuth hidat „ideiglenes állandó” hídnak szánták, vagyis olyannak, ami állandó hídként működhet, de azért nem olyan erős, mint amazok, és csak addig kell kitartania, amíg az állandó hidak fel nem épülnek.
Hogy a megszokott hidaknál gyengébb, kisebb teherbírású hídra ne zúduljon rá egyszerre az egyetlen hídra szoruló hatalmas fővárosi forgalom, szigorú előírásokat határoztak meg. A hídon csak 10 km/h sebességgel szabad közlekedni, és 20 méter követési távolságot kell tartani. Ez utóbbi nyilván nem azért, mert 10 km/h-nál ennyi lenne reálisan a féktávolság, hanem azért, hogy ne legyen túl sok jármű egyszerre a hídon.
A kisgazda Kossuth népe (1946. január 29.) írt a híd használatával kapcsolatos problémákról: „Tekintettel arra, hogy a Kossuth-híd másodrendű teherbírású híd és még bizonyos befejező munkálatok is folyamatban vannak, a közlekedésügyi minisztérium a járművekre nézve sebesség- és térközkorlátozó rendeleteket adott ki. Sajnos, ezeket a korlátozó rendeleteket — a rendőrség minden erőfeszítése ellenére — sem tartják be a járművek. A 20 méter térköz helyett állandóan egymásra torlódva, zsúfoltan haladnak a hídon, sőt sokszor megelőzik is egymást, s a megengedett 10 kilométeres sebesség helyett is, különösen, ha szabad a pálya, jóval nagyobb sebességgel haladnak. Miután a híd szerkezete könnyű, könnyen lengésbe jön, és a vágtató lovak, a szaladó embertömegek s a gyorsan haladó gépkocsik, valamint a súlyos teherkocsik nagy megterhelést jelentenek a hídnak. A közlekedésügyi minisztérium nyomatékossá felkéri a közönséget, hogy az előírásokat saját érdekében tartsa be, mert különben kénytelen lesz erélyesebb eszközöket igénybe venni, esetleg a teherforgalmát leállítani.”
Mistéthet is megkérdezték ezekről a problémákról: „a közönség aggódik, hogy gyenge a híd és ezt az aggodalmat a forgalmi korlátozások csak alátámasztják. — Ezekre a korlátozásokra — felelte a tervező mérnökállamtitkár — csak addig lesz szükség, amíg felülvizsgálják a híd vas-szerkezetét. Végigröntgenezik a hegesztéseket és ahol a keményagyban, rohammunkával végzett hegesztés nem tökéletes, kijavítják a hibákat.”
Az eredeti tervek szerint a Kossuth híd csak rövid ideig maradt volna egyedül. Tavaszra ígérték az újjáépített és Szabadság névre átkeresztelt Ferenc József híd átadását, amellyel már a villamosforgalom is megindulhat a két városrész között. A Szabadság hidat azonban csak augusztus 20-án sikerült felavatni.
A Kossuth híd több műalkotás tárgya lett. Szentiványi Lajos: Kossuth-híd építése című képe, amelyre 1955-ben kapott megbízást, 1957-ben Kossuth-díjat hozott alkotója számára. 2008-ban a Rákosi-korszak reprezentatív festészetét bemutató Szocreál című kiállításon szerepelt Debrecenben.
Faludy György Kossuth-híd című verse a Népszava 75. születésnapját ünneplő számának címlapján jelent meg, a lehető legreprezentatívabb helyen 1947. január elsején.
Ez a vers azonban egyáltalán nem volt ünnepi. Ellenkezőleg. Borzalmas képet fest a leharcolt népről, mely ezen a bizonytalan átkelőhelyen tülekedik a jelenbe torlódó múlt és a ki tudja mikori távolba tolódó jövő között. Arany János: Hídavatásának öngyilkos tömegpszichózisára is utal a költő.
„Csak egyszer látná meg belső mezét / a víz tükrén e sok kölyök, banya / s a szólamoktól részeg férfinép! / Hidat avatni három nemzedék / a fakorlátról hogyan ugrana! // Aztán töprengek: negyven lesz-e, húsz, / vagy harminc év, mi ide népet hoz, / bölcset, mélyet, tisztest, mást, mint a bús / ütődött had, mely száz irányba húz, / s magához is gonosz. // És félelem — elbírja-e a híd, / a görgő horda lomha súlyait, / e rút híd, mely csillagporban lebeg, / s mit éjjelente munkáshad javít, / hogy szét ne essék a semmi felett. // Így szánom én az elveszett hadat, / mely menny s pokol közt nyugtot nem talál, / és így szánom magunkat s magamat, / kik dolgozunk és szavalunk vakon, / mint kínpadon, az üres színpadon.”
Ezért a verséért is megkapta Faludy a magáét.
A Kossuth hídról szóló legismertebb alkotás Háy Gyula színműve lett, Az élet hídja, amelyet az ötvenes évek sematizmusának iskoladrámájaként „méltatott” Molnár Gál Péter.
Ebben a műben minden típus megjelenik a maga ideáltipikus formájában. A reakciós szakmérnök, a kishitű defetista, a kommunista mérnök, az ingadozó, a fejlődőképes, a lánglelkű munkás, az utóbbihoz lassan hozzáfejlődő feleség stb. stb.
1951-ben parádés szereposztásban mutatta be a drámát Gellért Endre és Várkonyi Zoltán közös rendezésében a Nemzeti Színház. Ott volt a színpadon szinte minden sztár, aki élt és mozgott: Mészáros Ági, Pártos Erzsi, Rajczy Lajos, Bihari József, Gábor Miklós, Gózon Gyula, Ladányi Ferenc, Gobbi Hilda, Bánki Zsuzsa, Ferrari Violetta, Tompa Sándor és még a főiskolai hallgató Sinkovits Imre is kapott benne egy pici szerepet.
A Nemzeti Színház társulata kongresszusi felajánlásban vállalta, hogy a pártkongresszus tiszteletére bemutatja a darabot. Még be sem mutatta, amikor már „öt vidéki színház: Pécs, Szeged, Debrecen, Győr és Miskolc kérte el a Nemzeti Színháztól a héten Háy Gyula ’Az élet hídja’ című drámájának példányát.” (Színház és Mozi, 1951. január 21.)
A dráma csúcspontján 85 hegesztő érkezik a Ganz-gyárból, hogy élete kockáztatásával dolgozzon a hídon, melynek új tartóját veszélyezteti a jég. A munkáshős egyenesen Gerőt hívja a vészhelyzetben. A türelmét kérik, majd szól a telefon, Rákosi Mátyás beszél: „BÓDOG: Itt Bódog Mihály… Szabad — Szabadság — Igenis — értem, értem, értem, értem — (meglepve, örömmel) Még ma? (fokozódó örömmel) Az is? Köszönöm (csodálkozó arccal elmosolyodik). Most érkezett — értem — köszönöm, egészséges — igen, átadom — mindenkinek átadom — Nagyon szépen köszönöm, Rákosi elvtárs. Szabadság (leteszi a kagylót, de kezét rajta hagyja soká s mozdulatlanul áll, a többiek sűrűn köré gyűlnek). BÓDOG: Rákosi elvtárs elnézést kér, maga akart velünk beszélgetni, de az előbb sem ő, sem Gerő elvtárs nem jöhetett a telefonhoz, Vorosilov marsallal beszéltek a másik vonalon. ERZSI: (most érti meg) Te Rákosi elvtárssal beszéltél? Rákosival magával? BÓDOG: Igen. Vorosilov elvtárs Sztálin elvtárs parancsára még ma egy szovjet jégtörő hajót küld a híd védelmére.” (Világosság, 1951. január 18.)
A darabból 1955-ben filmet is rendezett Keleti Márton.
Így Gerőtől Rákosin át Sztálinig minden vezér a híd, a hegesztők, a főváros életének a megmentője lesz.
A hidat tíz éves időtartamra tervezték. Négy állandó híd (a Szabadság-, a Margit, a Lánchíd és a Petőfi híd) újjáépítése után már nélkülözhetővé vált. Az állaga is egyre romlott. Egy idő után nagyobb autóbuszok már nem hajthattak fel rá. Később már minden járművet letiltottak róla, csak gyalogos hídként működött. 1956. október 23-án a tüntetők tömegei haladtak át rajta a Kossuth térre.
Az ezredforduló környékén felmerült a gondolat, hogy gyaloghidat kellene létesíteni az egykori Kossuth híd helyén. Del Medico Imre a 168 órának írt levelében így támogatta meg ezt az ötletet: „Amíg ez a – szükségből épített – híd létezett, addig a Moszkva térről 10-15 perces sétával lehetett bejutni a Belvárosba. Rengetegen közlekedtek így, különösen nem hideg időben. Ez a híd a belvárosi hivatali és irodanegyed közelébe hozta nemcsak a Margit körút és a Felső-Víziváros területét, hanem nagyon megkönnyítette és meggyorsította a távolabbi észak-budai városrészekből a Moszkva térre érkezők közlekedését.” (168 óra, 2003. december 4.)
1960. március 17-én kezdtek hozzá a híd bontásához. A medertisztítással 1963-ban végeztek. A vasszerkezetet vidéki hidakhoz használták fel, és a szegedi Dóm téren is ebből készült a szabadtéri játékok nézőtere.
A hídhoz készült próbafúrások mutatták meg, hol lehet a metróvonalat átvezetni a Duna alatt úgy, hogy ne találkozzon az alagút a hőforrások vizével. Ezért járhat most a 2-es metró az egykori Kossuth híd vonalában a Kossuth tér és a Batthyány tér között.
A híd helyét az egykori pesti és budai hídfőnél emléktábla jelöli.