Gyurcsány, az ideáltipikus

Az ideáltipikus magyar politikus (úgy) tudja, hogy amit tenni kell, azzal nem lehet választást nyerni. Mert a választó nem tudja, mi a helyes. A politikus viszont azt is tudja, hogy mi a helyes, meg azt is, hogy a választónak mi tetszik, meg azt is, hogy ez a kettő távol áll egymástól.

Amit tenni kellett, kell és kellett volna a rendszerváltás óta, az rövid távon nem olyan kellemes, hosszabb távot pedig nem fog be sem a választó előrelátása, sem a választó emlékezete.

Amit tenni kellett, kell és kellett volna: takarékos államot üzemeltetni, rendbe rakni az államháztartást, csökkenteni az államadósságot, az állami osztogatást a rászorultság mértékéhez szabni, az egyenlőtlenség távlatos mérséklésének szolgálatába állítani, a jobb helyzetben lévő, tehát erősebb és befolyásosabb rétegeket lefejteni az állam csecséről. Úgy szabályozni a gazdaságot, a tulajdonviszonyokat, a versenyhelyzeteket, hogy a jobb teljesítmény, a nagyobb hatékonyság érvényesüljön. Megreformálni az alacsony hatékonyságú közszolgáltatásokat, az egészségügyet, az iskolát, a nyugdíjrendszert.

Voltak természetesen politikusok, akik ezt nem tudták, vagy nem akarták tudni. Vagy nem érdekelte őket a közjó, csak a saját hatalmi és anyagi érdekük vagy a közjótól függetlenített „nemzeti” ideájuk. Ők gyalázták a racionális irányt neoliberalizmusként, ami egészen mást jelent. Olyan libertáriánus gazdasági szabályozatlanságot, szociális érzéketlenséget, amelyben a gazdasági erőviszonyok korlátlanul, monopolizáló és pusztító módon működnek. Most nem ezekkel a politikusokkal foglalkozunk Gyurcsány Ferenc lelépése nyomán, mert ő nem ezek közé tartozott.

1990-ben az a párt győzött, amely „könnyebb álmot ígért”. Rabár Ferenc és Kupa Mihály megpróbálta tenni, amit kell, begyűrték őket.

1994-ben Horn Gyula azzal az ígérethalmazzal kampányolt, amellyel nyerni lehetett. Párttársa, Békesi László hangfogóval képviselte a racionalitást. Ekkor még volt két liberális párt, az SZDSZ és a Fidesz, amelyeknek programja a keserű gazdaságpolitikai realitást tükrözte.

Horn megnyerte a választást, aztán Bokros Lajos tette, amit kell.

A Fidesz pálfordult. Brutálisan támadta, amit addig követelt. Nyerte a következő választást, aztán vitte tovább Bokrost, gyalázva a Bokros-csomag eredményeit, majd osztogatásba kezdett, hogy hatalmon maradjon.

Ekkor jött Gyurcsány Ferenc, aki olyan populista, irracionális ígéretekre építette fel Medgyessy Péter kampányát, amelyről maga is tudta, hogy tarthatatlan. Medgyessy azonban próbálta tartani a rossz irányt, és ebbe belebukott.

Gyurcsány feltört, mint a talajvíz. Őszöd óta ismert, mennyire tudta, mit kellene tennie, és mennyire nem azt tette. Ha tett valamit, akkor az ellenkezőjét. Áfacsökkentéssel és a bornírt árkommandózással.

Elérte a maga pirruszi győzelmét, és elmondta az őszödi beszédet, amelynek valóban történelmi jelentősége van. A maga brutalitásában rámutatott arra a szakadékra, ami a választási érdek és a közérdek között van. Ebben a tekintetben lehetett ezt igazságbeszédnek minősíteni, de a hazugságról szóló beszéd volt, amelyet a hazugság elkövetője mondott el zárt teremben, azok előtt, akik, ki tudatosan, ki tudattalanul, a cinkostársai voltak.

Ezzel a választás előtti másfél éves önbénítással és a hazugságról szóló igazságbeszéddel Gyurcsány az irracionalitással kampányoló racionális politikus ideáltípusa lett. Így fogja őt elhelyezni a korban a történelemtudomány.

Az egyetlen miniszterelnök, aki úgy tette, amit kellett, hogy előtte és utána nem képviselte az ellenkezőjét, Bajnai Gordon volt, akinek nem kellett sem az előző, sem a következő választást megnyernie. Akik őt e feladat alól fölmentették, 2010-ben akkorát buktak, hogy velük együtt az alkotmány és az alkotmányos rend is megbukott.

Az igazság pillanatát 2010 után eltolta a konjunktúra és a Brüsszelben fakadó bő pénzfolyam.

Mire az igazság pillanata eljött, nem maradt olyan számottevő párt, amely racionális gazdaságpolitikát állítana szembe azzal, amit az Orbán-rezsim másfél évtizede művel.

Gyurcsány politizálásának és pártjának mint az ellenzék vezető erejének az lett volna a létjoga, hogy az antiszociális és irracionális újraelosztással és gazdaságpolitikával szemben ellentartson. Annak alternatíváját hirdesse. Az „őszödi” szellemben. Nem ezt tette. Az ellenzék nem ennek a gazdaságpolitikának az ellenzéke lett, hanem erre licitált rá.

A rálicitálás pedig csak a Tisza Pártnak jött be,  ezzel Gyurcsány és a DK létjoga végleg el is múlt. A Tisza Párt a rálicitálásban is felsőbb szintre lépett. Ennek csúcspontja a „nemzet hangja” című populista néphülyítés volt a 9 százalékos szja-val, a milliós nyugdíjakkal rendelkezőknek is kiosztott nagy összegű SZÉP-kártyával, az áfa-szédelgéssel…

Magyar Péter sok mindent mondott arról, hogy miért pálfordult ki a Fideszből, de annak nyoma sincs, hogy a Fidesz gazdaságpolitikájából és a perverz újraelosztásból ábrándult volna ki.

Márpedig a józan polgártársaink közül, akik tőle remélik, mert már csak tőle remélhetik, és senki mástól, hogy Orbán Viktor önkényuralmának véget vet, sokan nyilván azt feltételezik, hogy ő is egy Gyurcsány-típusú politikusnak bizonyul majd, és nem azt akarja tenni a hatalom birtokában, amivel azt el akarja nyerni.

De mi ennek a feltételezésnek az alapja?