Nagyság és gyarlóság

Szabó Miklós: Megkoronázott köztársaság. Szerkesztette Jankó Attila. Gondolat Kiadó, Budapest, 2023, 362 oldal, 5000 Ft

Az ötvenes években két huszonéves fiatal, akiket végzetesen izgatott a politika, a történészi pályát választotta, mert a politikai életből hosszú évtizedekre kizárta őket a kor. Antall József jelentéktelen történészből lett nem jó, de jelentős politikus, Szabó Miklós pedig jelentős történészből lett jó, de nem jelentős politikus.

Az ő történészi jelentősége és politikai jelentéktelensége összefügg. Ez derül ki Szabó Miklós írásainak „reprezentatív kötetéből” is, melyet a Gondolat közösségi finanszírozással adott most ki. A szerkesztő nem árulja el, mik voltak a válogatás szempontjai, de ezen nem akadunk fenn.

Szabó alapvető, nagy műve, a Magyarország története 7. kötetének 12. fejezete a dualizmus utolsó negyedszázadának politikai gondolkodásáról és kultúrájáról úgysem lehet benne egy ilyen kötetben. De benne vannak azok a már nyilvántartott ellenzékiként a Világosságban még (részben szerkesztőségi elhatárolódással) megjelentethetett korszakos tanulmányai az alternatívanélküliséget pretendáló ideológiamentességről, az állagőrző állapotideológiák és a rendszerkritikus program­ideológiák természetéről, hatalomtechnika és a politikai értékek összemosódásáról, az államalkotó nemzetet tételező nacionalizmusról, amelyek a mai olvasó számára megvilágító erővel kötik össze a Kádár-kort a jelennel.

1988-ban írta meg két nagy (ebben a kötetben összevont) tanulmányát a liberalizmusról, amikor a liberális alternatíva már feltűnt a horizonton, de a szerző még nem volt liberális, pláne nem liberális politikus. Ebben a helyzetben tudta ő olyan mélyen, politikusi megfontolásoktól szabadon feltárni a liberalizmus összefüggését a rendies hagyománnyal és fölöttébb bonyolult viszonyát a demokráciához.

1993-ban Szabó Miklós volt az utolsó demokrata, aki még írt a kormány által aljas módon kisajátított Magyar Nemzetbe. Aki akkor – a recenzenshez hasonlóan – elvből nem vette kézbe a lapot, most fedezheti fel, milyen zseniális és az Antall-kurzus elevenébe vágó cikkeket írt oda Szabó a jobboldal ellenségképeiről: 1918-ról, a szabadkőművességről és a kozmopolitizmusról. Óriási, a kutatási területétől távoli múltba is elérő, sokfelé ágazó tudásából emelte ki azokat a szálakat, amelyek ezen ellenségképekig elvezettek. Ugyanilyen lenyűgöző erudícióval írta meg a polgári engedetlenség történetéről és természetéről szóló cikkét a taxisblokád után pár nappal a Beszélőben.

Az állampárti diktatúra demokratikus ellenzékének meghatározó része a liberális kapitalista demokrácia híve lett, de korábban nem az volt. Szabó Miklós buharinista–nagyimrista volt. Az ’53–54-es új szakasz politikáját tekintette vállalhatónak, folytatandónak, a demokratikus, pluralista szocializmus lehetőségének. Nagy Imrébe belelátta a valódi politikai pluralizmus megvalósításának szándékát. Pedig ennek bizonyítékaként többet nem tudott felhozni, mint azt, hogy Nagy Imre egyéni tagsággal bíró Népfrontot, „kvázi pártot” képzelt el. Még 1987-ben az Eötvös Klubban is arról beszélt, hogy valamilyen tekintélyes intézmény, az Akadémia vagy az Írószövetség, „vagy esetleg egy folyóirat szerkesztősége” lehetne az a keret, amelyben a társadalom a politikai cselekvés valódi szubjektumaként léphetne fel. És ezt az igen szerény „demokratikus” alternatívát az a nagyon radikális ellenzéki vázolta fel, aki már 1983-ban azt fájlalta egy félig nyilvános beszélgetésen, hogy az USA nem volt elég agresszív a Szovjetunióval szemben a hidegháborúban, és sürgette Amerika erőteljesebb fegyverkezését.

Ellentmondásos személyiség volt. Olykor árnyalt és bölcs, olykor veszettül radikális. Egyik formájában sem alkalmas vezető politikai szerepre. Remek cikkben magyarázza, hogy egy kis országnak milyen csendes és diszkrét külpolitikát kell folytatnia, Szárszón viszont 1988-ban, Grósz kudarcos aradi látogatása után a Romániával való diplomáciai kapcsolatok azonnali megszakítását követeli. (Ez utóbbi nincs benne a kötetben, de akik ott voltunk, emlékezünk rá.)

Egyrészt koncepcióalkotó, jelentős gondolkodó. Máskor viszont pletykák lépcsőfokain lépdelő elszabadult spekulátor és gátlástalanul túláltalánosító „lényeglátó”. Aki nem habozik az egész társadalomra ráfogni 1991-ben, hogy egyáltalán nem akarta a rendszerváltást. Aki magáról „a” zsidó származású értelmiségről állítja, hogy a világháború után azonosult az új renddel. Aki a hasára ütve bemondja, hogy az 1945-ben a Kisgazdapártra szavazó 57 százalékból 2 százalék volt a valódi kisgazda-szimpatizáns, a többi mind horthysta szavazó. Aki leszögezi, hogy a Rákosi-korszakot nemcsak „mindenki” utálta, de az a „mindenki” biztos is volt benne, hogy rövid életű lesz. Aki – olykor beleesett a frappírozás csapdájába.

De ettől Szabó Miklós nem lesz kevesebb. Mert végül is minden gondolkodó annyit ér, amennyit a legnagyobb gondolatai érnek.