Magyar Narancs, 2026/17. szám, 2026. április 22.
RAINER M. JÁNOS
Vége van! De minek is?
Történetírók alighanem hosszan elvitatkoznak majd egyszer azon, mi is a helye ennek a tizenhat évnek Magyarország, a kelet-közép-európai régió vagy akár a kontinens történetében. Tudós politológusok, szemleírók, influenszerek és mások már sok mindent elmondtak és még többet elmondanak majd magáról az eseményről. Mindenki latolgatja a következő lépéseket, reménykedik, kétkedik, s akad, aki gyorsan fanyalogni kezd. Én maradnék a nagyon közeli múltnál, és a történetírás kategóriáit próbálom alkalmazni rá.
*
Mi múlt el, minek van vége? Orbán-korszak, Orbán-rendszer, NER (ami szintén rendszernek mondta magát), Fidesz-éra – mi volt ez?!
A modern társadalmi berendezkedéseket általában a politikai rendszer jellegével, a tulajdonlás alapszerkezeteivel (magán, állami, kollektív) és a koordináció módjával (hogy meghatározóan piaci-e vagy bürokratikus) szokás leírni. Ilyen tekintetben az elmúlt tizenhat év nem volt sem új, sem más. A rendszer az 1989 és 2000 között kiépült modern kapitalista piacgazdaság volt és maradt. Helyi színekben, akár torzulásokban nagyon sok belefér e tágas fogalomba.
A rendszert sokszor és indokoltan azonosítja a közbeszéd a politika rendszerével. Működése során a Fidesz kormányzása a tekintélyuralmi kormányzás, az autokrácia minden jegyét felmutatta. Léteztek ugyan a demokratikus intézmények, de garanciák nélkül. Nem elvek, hanem diszkrecionális személyi döntések (a vezér kénye és kedve) szerint működtek. Politikai ellenfeleit az autokrácia súlytalanná tette. A nyilvánosságot gátlás nélkül manipulálta. Úgy tűnt, hogy ez a „rendszer” békés úton leválthatatlan.
Csakhogy Orbán demokratikus felhatalmazással került hatalomra. És bár mindent megtett azért, hogy a demokrácia intézményrendszerét is a maga képére formálja, most mégis demokratikus eszközökkel tessékelik ki a hatalomból. Vagyis Orbánnak, bármennyire is szerette volna, nincs és nem is volt politikai rendszere sem.
A korszak személyekről való elnevezése szokásszerű nálunk, de más nemzeteknél is. Mindenekelőtt a hossza az, ami korszakot korszakká tesz. Orbánnak e tekintetben jelentős vetélytársai vannak: a reformkor 23, a Ferenc József-i „aranykor” boldog békeideje 47, a Horthy-kor 24, a Kádár-korszak 33 (ha szűkebben vesszük, mondjuk 1962-től, akkor is 27) éven át tartott. Tizenhat év mindegyiknél kevesebb. Ellene vethető, hogy a modernitás után sokkal gyorsabbnak érzékelt időben e tizenhat minden egyes éve kétszer-háromszor olyan hosszúnak tűnt, mint a 20. században, hogy a korábbiról ne is beszéljünk. Lehetséges, hogy a közbeszéd kiköt majd az Orbán-korszaknál. Végül is a Rákosi- még ennyit sem tartott, mégis korszak lett (bár a kortársakkal együtt ez a megnevezés is valószínűleg eltűnik).
Elemző szemlélettel a korszakot azonban nem szokták kizárólag a kortársi érzékelésre építeni. Korszak az, amelyben kialakulnak eredeti, nagy, sajátos rendszerek, amelyek aztán hosszabb távon (egy korszakon át) érvényesek, s később is reprezentánsok maradnak. A kontinuum tudatát a kultúra adja, a szó legtágabb értelmezésében. Nagy alkotások (épületektől regényeken át zeneművekig) és kulturális tömegfogyasztás, magatartások és attitűdök, világérzékelés és az érzések struktúrája. Ha így nézünk vissza, akkor az Orbán- (egyelőre) a legkevésbé sem érdemli meg a korszak nevet.
Pedig kétségtelenül törekedtek új kultúra, sőt Gramsci legjobb posztmodern tanítványaiként kulturális hegemónia létrehozására. Nem sikerült, s ez a kudarc nem 2026. április 12-én éjjel következett be. Már sokkal korábban nyilvánvalóvá vált. Korszakot fémjelző nagy művek nem születtek. Állami beavatkozás nagy méretű replikákat (budai vár) és funkcionális dobozokat (stadionok, amelyek közül a leggroteszkebb, de egyben az egyetlen kivétel, amely valamit próbálgatott: a felcsúti, szemben a házzal…) létrehozhat. Nagy műveket – úgy tűnik – még mindig a fennálló kritikai szemlélete szül, az állam bizonyosan nem. Az orbáni elit annak idején a vékony magyar poszthatvannyolcas értelmiségi ellenállás-kultúra örökösének tűnt. De kiderült, nem örökség, nem kultúra, nem elvek tartják össze, csak a hatalom éhsége. Amikor uralmi hegemón lett, viselkedéskultúrájában a Horthy-korra már kiüresedett úri allűröket (mindenekelőtt az alul lévők megvetését) vegyítette a Kádár-kori tahóság emblémáival; vadászatot Wass Alberttel és saját jogon főzött kisüstivel, hogy a szemed káprázik tőle.
Az orbáni elit nem fejezett ki generációs életérzést; ha volt is ilyen az 1989-es huszonévesekben, megkopott, visszafordult fáradt protestbe, vagy követte az orbáni mintát. Nem szerzett tapasztalatot tömegmozgalmakról, mert 1989-ben nemigen volt valódi grass root mozgalom. Tömeg, hamarosan kiderült, annál inkább. Ha Orbánnak volt (van?) izmusa, az nem más, mint annak tudománya, ahogy a tömeggé vált társadalmat a végletekig perszonifikált politika manipulálja. Cipolla posztmodern skilljei, hozzáadva a versenyben mindig győztes legendáját. Aki ráadásul a legokosabb magyar, mert hagymázas fantáziáiban kicselezi a fenyegető világ- vagy Nyugat-végét, és utat mutat (Keletre) a túlélőknek. Az orbánizmus az az önhit, hogy az államot megtestesítő ego az egók hierarchiája tetején állva mindent maga felé képes hajlítani: kapitalizmust, politikai rendszert, még akár kultúrát is. Hogy a rezsim rendszerré, korszakká válhat, az akarat diadalaként.
Amikor egy új generációs tömegmozgalom csírái megjelentek 2020-ban a Színház- és Filmművészeti Egyetem védőivel, majd 2022-ben a tanáraik mellett tüntető, sztrájkoló tinédzserekkel, a hatalom védte hosszúnadrágjukba kövült orbánok csak legyintettek. Puha erőszak és/vagy pénz, rágalmak és/vagy hazugságok máskor is beváltak. Ezt viszont benézték, de alaposan. A tiniket a Covid bezártsága véglegesen egyesítette a digitális tér hálózatos kultúrájában, amely groteszk fényben láttatta Orbánt. Leleplezte a csalásokat, rapben és YouTube-videókban adott nekik hangot és képet, a bulik spontán szavalókórusait, a fent lévő pöffeszkedők egészséges kiröhögését. 2026-ra ezek a fiatalok választók lettek. Politikai cselekvésre váltottak, és hatalmas gyomrost vittek be az orbánizmusnak. Olyan többlettömegerőt adtak az elégedetleneknek, ami a jelek szerint lebírhatatlannak bizonyult. Hogy a posztmodern lázadás generációja kultúrateremtővé válik-e, ami netán az orbánizmust is felszámolja, még kérdés. De első lépése megtörtént.