Magyar Narancs, 2023/394. szám, 2023. szeptember 27.

Barotányi Zoltán

Rainer M. János történész

A magyar értelmiség színe-java évtizedeken át próbálkozott az elhibázottnak tűnő szocialista kísérlet újratervezésével, hol állami megbízásból, hol magánszorgalomból. Új könyvében egykor fontosnak tűnő gondolatkísérleteket idéz fel a jelenleg már csak informálisan létező 1956-os Intézet vezetője.



Magyar Narancs: Beszélgetésünk apropója új könyve (Újratervezés. Szocializmus Magyarországon a 20. században, Osiris Ki­adó), amely a szocializmusnak nevezett berendezkedéssel kapcsolatos hazai, főleg értelmiségi diskurzusok, viták elemzését kínálja. A témaválasztás abból a szempontból is izgalmas, hogy a baloldali gondolatok manapság eleve marginálisak, sem az uralkodó politikai irányzat, sem annak potenciális ellenzéke nem ebben gondolkodik. És ahogyan a könyvéből is kiderül, ez nagyjából a ’80-as évek végétől így van. A politikai és intellektuális ellenszél dacára miért foglalkoztatta mégis e téma?

Rainer M. János: Két okból vállalkoztam arra, hogy megírjam ezt a könyvet. Az egyik pont ez: hogy mindennek dacára foglalkozni kell vele. Én is úgy láttam, hogy ma nagyon kevés időszerűtlenebb gondolat van ennél.

A másik ok viszont komolyabb: mindig is ez állt a figyelmem ­középpontjában. Több mint négy évtizede a szocialistának nevezett rendszer foglalkoztat.

A mostani vállalkozás annyiban más, hogy ez egy eszmetörténeti vizsgálat – kicsit untam már a politika világát. Ez a könyvem egy gondolat, a szocializmus víziójának a története. Megírása közben tudatosan el akartam szakadni a politika reálfolyamataitól. Életem fele abban a rendszerben zajlott, abban a nyelvi térben nőttem fel, érdekelt tehát, hogy kik, mikor, hogyan gondolták el a szocializmust. A címben szereplő újratervezés fogalma részben a népszerű GPS-alapú navigációs eszközök kapcsán született. Az egyik ilyen termék reklámjában olvastam, hogy sok egyéb mellett mit tud a készülék. Letéréskor újratervezés: igen. Így volt a katalógusban. Ettől függetlenül két munkatársam is ezt a fogalmat javasolta a 2018-as évkönyvünk témájául – ez nagyon tetszett.

Mekkora kihívás volt összeszedni a több évtizednyi újratervezési kísérleteket?

Részben ismertem az erről szóló szövegeket. Ezeket olvasva és újraolvasva feltűnt: összegző elképzelés ritkán született. Ami arról szólt volna, hogy mégis, milyen a szocializmus, milyen lesz, ahová úgymond elérkezünk. Kérlelhetetlen történelmi szükségszerűség – ezt még nekünk így tanították. De hogy fog ez kinézni? Miért van az, hogy egy eszmerendszer, amely egy teleologikus történet végpontjaként vagy ahhoz közeli állomásként tételezi magát, ennyire töredékes vízióval rendelkezik? Ez szerintem nagyon érdekes. Tudatosan keresve azokat, akik mégis rendelkeztek ilyen elképzelésekkel, meglepő módon azt találtam, hogy ők túlnyomórészt a fennálló rezsimmel szemben fogalmazták meg a maguk vízióját. Hozzá kell tenni, én a magyar újratervezőket elemeztem, részben a kapacitásom és tudásom korlátai miatt, részben pedig azért, mert úgy éreztem, ez a történet érdekel igazán, ahogyan talán az olvasókat is.

Utólag azt szokás mondani, a létező szocializmus nem is volt szocializmus, legfeljebb annak egy rontott, torz verziója, amihez képest azért lehet valami igazi is.

Lényegében a történet kezdetétől, de főleg Sztálin halála után nagyon sokan mondták, hogy a szovjet típusú rendszert teljes tévedés szocializmusnak nevezni. Mert nem az, sőt kompromittálja az eredeti szocialista gondolatot. Ez egy lehetséges ­álláspont, nem tagadom. Egyszerűen praktikus okokból fogadom el azt, hogy márpedig ez a szocializmus. Először is a rendszer magát szocializmusnak nevezte. Más kísérletek, amelyek a társadalmi igazságosság normatív korrekciós rendszereinek bevezetésére törekedtek – talán éppen azért, nehogy összetévesszék velük a ­létező szocialista kísérleteket –, óvakodtak magukat szocializmusnak nevezni. Beszéltek szociális piacgazdaságról, jóléti államról, mindenféle korrekciós rendszerekről. Nem tudok róla, hogy Svédországban, Nyugat-Németországban, Ausztriában mindezt szocializmusnak hívták volna, és a célképzetek között sem szerepel a szocializmus elérése, pláne nem forradalmi úton.

Ez az archetípus, amihez képest a könyvben szereplő magyar értelmiségiek kifejtik a maguk újratervezett verzióit?

A könyvben megkülönböztetem a szocializmus ideáltípusát, vagyis Marx elképzelését, amelyet többen próbáltak rekonstruálni. Ennek nemcsak a marxi életmű szabott határt, hanem a marxi gondolkodás maga. Marx nem volt tervező, az utópiát kigúnyolta, mint annyi minden mást. A kapitalista rendszer kritikáját kívánta nyújtani, és úgy gondolta, a többi majd ebből következik. Akadnak ebben ellentmondások, de egy ekkora életműben hogy az ördögbe ne lennének ilyenek. Van-e vajon az emberiség történelmének egy determinált végcélja, ami felé szükségszerűen halad, vagy az emberi aktivitás mozdíthatja ezt elő, például a proletariátus politikai mozgalma? Hogy is van ez? Egy olyan elképesztően bonyolult rendszer, mint a modern társadalom, amit már Marx is látott a 19. században, hogyan ábrázolható szociológiailag egy duális szerkezetben? Nyilvánvaló, hogy sehogy! Ez egy filozófiai absztrakció a burzsoával és a proletárral, mely kategóriákba majd’ minden belefut. Mégis, ebből vezették le a szocializmus ideáltípusát, s a 19. és 20. század fordulóján megdöbbentően sok ember úgy gondolta, ez egy világos útmutatás arra, hogy mit kell tenni, ha meg akarjuk haladni a kapitalizmust. E szándéknak az első világháború katasztrófája óriási nyomatékot adott. Íme, vérben és mocsokban omlik össze a tőkés rendszer, tehát a világtörténelem nagy fordulata nem a közeli jövő, hanem egyenesen a jelen – és rendelkezésre áll egy mesterterv. Csakhogy nem állt rendelkezésre, a szocializmus archetípusa pedig a szovjet típusú rendszer lett. Ami Oroszországban, de nem az 1917-et követő években alakult ki, mert az – a hadikommunizmus – tarthatatlannak és folytathatatlannak bizonyult. Az archetípust tíz évvel később Sztálin alakította ki. És az innen kezdve meghatározó maradt, akkor is, amikor Sztálin már rég nem élt. Az újratervezés az archetípust akarta megváltoztatni, és ennek több irányzata is kialakult. Az egyik nagy irány a szocializmus „ideáltípusához” nyúlt volna vissza, az abból leszármaztatott „valódi szocializmus” tervrajzát szerette volna megalkotni. A másik, éppen ellenkezőleg, azt mondta: ha ez már így alakult, vissza kell lépni valamelyest, és meg kell próbálni a kapitalizmus megoldásait beoltani az archetípusba. Főleg a gazdasági újratervezők gondolták ezt.

Ebből a szempontból is izgalmas látni, miként gondolkodtak a főszereplők, a résztvevők, vezetők 1956-ban, a forradalom kiterjesztett ideje alatt, ami – ahogyan a könyvében kifejti – nem ért véget a szovjet katonai beavatkozással. Az ötvenhatosok tényleg valamifajta baloldali, szocialisztikus irányba vitték volna az országot?

Paradox módon a szocializmus gondolata 1956-ban még nagyon befolyásos szellemi áramlat volt. Eléggé egy irányba húztak ezek az elképzelések: már a forradalom előtt, Sztálin halála után lezajlottak az első nyilvános viták arról, hogy a központosított tervgazdaság nem működőképes. Már akkor elhangzottak azok az alapjavaslatok, amelyek önálló, valamiféle szabályozott piacon versenyző szereplőkkel számoltak (ez még mindig állami pálya lett volna), és előkerült a demokrácia meg a nyilvánosság kérdése. De a szocializmus szellemi hegemóniáját alig kérdőjelezték meg, és ekkor még a többpártrendszer követelése sem kerülhetett elő.

A forradalom alatt nyilvánosságra került tervezetek jellegzetes harmadikutas víziót körvonalaztak. A tervgazdaság megszüntetését sem követelték komolyan, továbbra is fennmaradt volna a köztulajdon primátusa. Nem volt cél a tőkés magántulajdon, és maximálisan érvényesíteni kívánták az elképzelt állam által biztosított szociális egyenlőséget. Mindezt viszont már egy többpárti, tehát egy plurális demokrácia keretei között. Ennek a nem túl koherens víziónak senki nem mondott ellent, még az olyan konzervatívok sem, mint Mindszenty József – az ő egyetlen politikai megnyilatkozása is egybevágott ezzel. Ami egyébként nem olyan nagy csoda, hiszen a katolikus egyház és általában a politikai kereszténység elgondolásai között a keresztényszocializmus több évtizedre visszamenő, nagyon is tekintélyes irányzat volt.

Amit ehhez 1956 hozzátett, bár persze kidolgozatlan maradt, az a tulajdon kérdését érintette. A forradalmi napokban egy összbudapesti munkástanácsi értekezlet megfogalmazta a maga követeléseit, amelyek közül az első, ritka kivételként, nem a szovjet csapatok kivonása volt, hanem egy egyszerű deklaráció: az üzem a munkásoké. Ezen az állami tulajdon, a tőke csoporttulajdonba adását értették, azt, hogy egy adott csoport a tulajdonos…

…akik éppen ott dolgoznak.

Amivel persze, vágjuk rá ma, kezdődnek is a problémák.

A dolgozók választott képviselői gyakorolják a tulajdonosi jogokat, döntenek például a tőkeemelésről vagy a vagyon eladásáról, a menedzsment foglalkoztatásáról. Ugyanakkor a szociális gondoskodásnak is ugyanez a szervezet, a munkástanács a letéteményese, amely tehát egyszerre munkáltató és szakszervezet, ami már egy nagyon kényes ellentmondás. De mondhatjuk, ez még áthidalható: a munkások egyrészt megválasztják a saját tulajdonosi szervezetüket, majd választanak egy szakszervezetet. Kicsit tudathasadásos állapotban megpróbálnak tulajdonosként és érdekvédőként fellépni. A forradalom napjaiban ez lehetségesnek tűnt. Érdekes, hogy 1987-ben a demokratikus ellenzék Társadalmi szerződés című dokumentumában is ott kísértett egy hasonló gondolat. Már eljutottak oda, hogy az állami tulajdon mellett szabad teret kell adni a magántulajdonnak, ugyanakkor a szervezet irányítását a magántulajdonú vállalatoknál is a munkástanács kezébe adták volna, ami szinte feloldhatatlan ellentmondás volt.

Nekem is újszerű volt, ahogyan újraolvasta a demokratikus ellenzék 1987-es dokumentumát, amely alkotmányba foglalta volna a párt szerepét – így legalább számonkérhető, szabályozott lett volna a szerepe, a felelőssége. De hát az egypártrendszerrel mint erős politikai képződménnyel még ’87-ben is számolni kellett.

1987-ben a történelmi optimizmus nem terjedt még ki arra, hogy alapvetően megváltozzon a politikai szerkezet is. Gorbacsov ugyan két éve hatalmon volt, de nem lehetett látni a jövőt, és ilyen gyors összeomlásra senki nem számított. A Társadalmi szerződés bevezetője fontos megállapításokat tartalmaz, például, hogy Kádárnak távoznia kell. Ezt le lehetett írni, de azt is beleírták a szövegbe, hogy a szovjet típusú politikai rendszer egyelőre nem meghaladható a világpolitikai realitások miatt, azaz a politikai szerkezet plurális, demokratikus átalakítását nem tartják kivitelezhetőnek. Egy kvázi alkotmányosítást azonban igen, azaz hogy az egypárt jogosítványait bizonyos területekre korlátozzák, és azt alkotmány szabályozza. Mert ez egyrészt megnyugtatja a birodalmat, másrészt egyaránt védi az egyént és a társadalmat.

Én ezt akkor reális célnak tartottam; ma már persze felhorgad az ember, hiszen utólag tudjuk, csak két év volt hátra. De akkor ezt nem tudhattuk. Az igazi újratervező gondolat a Társadalmi szerződésben az, hogy ismét legyen magántulajdon. Ezt megváltoztathatónak tartották, mert tulajdonképpen piacgazdaságot akartak, sőt a magán-tőketulajdont is lehetővé tették volna. A szocializmus szó a dokumentumban nem szerepel, ekkor kezd eltűnni. A régi elképzelések és illúziók emléke azonban nagyon erős volt.

Ezért vettem be a könyvbe a Társadalmi szerződést, amely már nem is igazi újratervezés, hanem valami újnak a tervezése. Ez 1985/1986 fordulóján lépett az újratervezés helyébe, a reformközgazdászok Fordulat és reform című vitairatával: ebben már hozzá akartak nyúlni az állami tulajdonhoz és felvetették a politikai szerkezet reformját.

1956 kapcsán behozza Kovrig Bélát, akinek volt egy úttörő szociológiai kutatása Amerikában az odakerült ’56-os résztvevők körében, egy afféle politikai attitűdvizsgálat. Abból kiderült, hogy ezek az emberek nagyon erősen baloldaliak voltak. Ez viszont alapjaiban ellentmond annak a képnek, amit a mai emlékezetpolitikában erőltetnek, hogy tudniillik 1956 egy keresztény, konzervatív szabadságharc volt.

Kovrig korabeli felmérése 2016-ig teljesen ismeretlen maradt, éppen ezért utólag reveláció­ként hatott. Igaz, azt sokan sokszor leírták korábban is, hogy az 1956 napjaiban napvilágot látott tervezetek erőteljesen baloldali tendenciájúak voltak. Befolyásolta ezeket a szocializmus, el is fogadtak bizonyos szovjet típusú megoldásokat. De mindig hozzá lehetett tenni, hogy igen, de mennyire befolyásolta a fogalmazóikat az akkori közbeszéd nyelvezete; meg hogy a nyilvánosságot paradox módon „forradalmi óvatosság” jellemezte, mert nem akarták hergelni a Szovjetuniót, és így tovább. Igazán meggyőző bizonyíték arra, hogyan is gondolkodtak, sokáig nem volt. Kovrig pedig „előállt” egy mai mércével is megdöbbentően széles körű vizsgálattal – a minta, amelyet feldolgozott, többezres volt. Manapság egy ezres mintán már az egész magyar társadalmat le lehet képezni, és bár nyilván módszertanilag nem lehet összehasonlítani az akkori meg a mai felméréseket, ez mindenképpen hatalmas merítés. Az emigráció körülményei között ezekre az emberekre már nem hatott korlátozóan az a nyelvi közeg, amely az ötvenes évek Magyarországán uralkodott. Ellenkezőleg, azt tapasztalhatták nap mint nap, hogy megszabadultak ettől, hogy az egy teljesen más világ, aminek fényében akár át is értelmezhették volna ’56-os gondolataikat. Mégis az jött ki, hogy a nemzeti tartalom mellett a baloldali, sőt, mondhatni szocialista gondolkodás volt a legmeghatározóbb a törekvéseikben. Számomra Kovrig könyve nagyon inspiráló volt. A mai emlékezetpolitika törekvése az, hogy ezt az időszakot átértelmezze: hogy az egész magyar társadalom rejtőzködött, elfedte teljes értékrendszerét, ami tulajdonképpen azonos volt a Horthy-korszak uralkodó nyilvános diskurzusával, amely eredendően konzervatív, keresztény és etnonacionalista. Ez az emlékezetpolitikai konstrukció azonban hamis. Már a két világháború közötti korszakra sem igaz, mert például a háború alatti mérvadó magyar sajtóban élénk vita zajlott arról, hogy milyen lesz Magyarország a háború után. Lépten-nyomon szocializmusról volt szó, gyökeres reformokról, a középosztály és az értékek megújításáról. Igen, persze, volt konzervatív tábor, ez kétségtelen, de hát még a keresztény gondolkodók is, éppen Kovrig vezetésével, amikor összegyűltek Győrben, megpróbáltak egy szociális keresztény államvíziót kialakítani. Az emberek 1944 előtt is sokféleképpen gondolkodtak: jelentős volt a népi írók befolyása, akik az egész Horthy-rendszerrel szemben ellenzékben voltak, markáns baloldali ellenzéket alkottak. Volt, aki egyszerűen szocialistának vallotta magát, egy időben például Németh László is, aki messze a legbefolyásosabb volt közülük.

Ő másról sem gondolkozott a harmincas évek első felében, mint szocializmusról, persze a saját elképzelése szerint. A mai emlékezetpolitika görcsös igyekezete nem állja ki a történeti vizsgálatok próbáját. Egy modern társadalom sokkal sokszínűbb, mint hogy azt lehetne mondani, a magyar emberek általában így vagy úgy gondolkodtak. Sokkal bo­nyolultabb ez ma is, akármi is a látszat.

Ön az ’56-os Intézet vezetője, amely, egy korábbi interjúját idézve, immár úgy működik, ahogyan ezt hajdan elképzelte: nincs székház, nincsenek pálmafák, virtuálisan létezik a kutatóintézet mint tudós közösség. Ám a mostani állapotot a kényszer szülte.

Magam is elnéző mosollyal tekintek a harmincvalahány éves magamra, aki egykor meggyőződéses ellensége volt az intézményesülésnek. Most aztán itt van, ezt is megkaptam, habár ezt szívesen elengedtem volna. Tudomásul veszem, amennyire lehet, jó lélekkel, mert jelenleg úgysem tudok semmit tenni azért, hogy az intézmény helyreálljon. Az intézet először 2010-ben, aztán 2019-ben került a megszűnés szélére. Az első alkalommal még úgy láttam, el lehet menni akárkihez – na jó, majdnem mindenkihez. El is mentem. Az, hogy akkor nyolc évet még kaptunk az Országos Széchényi Könyvtár egyik osztálya­ként, végül is ezt igazolta. Mert szabadon lehetett akkor még dolgozni ott – ma aligha lehetne. Nyolc évvel később, 2019-ben már nem merült fel, hogy bárkihez is elmehessünk. Úgyhogy akkor előállt a virtuális intézet, az „intézet a magasban”. Tényleg nem több, mint egy baráti-szakmai közösség, és nincs se székház, se pálmafa, de nincsenek nagy projektek sem. Tulajdonképpen annyi van, amit összehoz az időnkénti közös gondolkodás: évente egyszer kiadunk egy évkönyvet, amelyben döntően mi szerepelünk, illetve be szoktam vonni a tanítványaimat, doktoranduszaimat is. És igyekszünk egyszer vagy kétszer megjelenni együtt egy konferencián. Az utóbbi négy évben ez sikerült, de hogy meddig tudjuk folytatni, azt nem tudom megmondani. Székház és pálmafa nélkül még elvagyunk, de egy könyv kiadásához, a legalább jelképes honoráriumok kifizetéséhez némi anyagi erőforrás is szükségeltetik. Ez manapság teljesen bizonytalan.