Élet és Irodalom,

LXVII. évfolyam, 8. szám, 2023. február 24.

RAINER M. JÁNOS

„A kutató, ha van annyira boldog természetű, mint Éva, magában a kutatási folyamatban nyeri el méltó jutalmát. – Hogyan válik a történész, ha történész, elfogulatlanná? Milyen fejlődési stádiumokon megy át? Nemigen tudom. Éván ezt egyáltalán nem lehet látni. Életformája az, hogy történész, igen korán így alakult, és ő boldog volt vele” – ezt írta Spiró György a Standeisky Éva korábbi, kerek születésnapjára készült köszöntő kötet első oldalára. Azóta öt év telt csak el, az életmű körvonalai bizonyára határozottabban kivehetők, de igazság szerint akkor is világosan láthatók voltak. A makacs és kitartó búvárlat, az életformává vált keresés, a méltányosság és megértés mindenféle analízisben és ítéletben, valamint a derű – mindezek telitalálatok az egykori egyetemi évfolyamtárs jellemzéséből. Standeisky Éva műveiben ezek a fogalmak kötőanyagok, amelyek biztosítják az építmény szilárd tartósságát. Ránéz az ember műre és szerzőre, elolvas találomra csak néhány bekezdést, a helyenként szabadvers­szerű, egyformán rövid mondatokból időnként kiváló értelmező következtetésekkel – s valahogy rögtön ez a benyomása támad.

Aligha tudnék ehhez hozzátenni bármit. Inkább azon gondolkodtam, mi van, van-e valami, ami talán nem ennyire magától értetődően hatja át az embert és szövegeit. Szövegeket, amik ugyanilyen világosan kirajzolják szerzőjük érdeklődési területét, szóljanak akár írókról mint politikai szereplőkről; politikai szereplőkről, akik írók szövegeivel mint politikaiakkal foglalkoznak; intézményekről, amelyekben írók és politikusok egyaránt mozogtak; akár írókról mint írókról, értelmiségiekről mint értelmiségiekről, vagy éppen az értelmiségiekről és a népről. Éva életútja és nagy témái látszólag egységesek ugyan, de azért ellenállnak az egységesítő besorolásoknak. Hogy csak két dolgot említsek: a pályáját az MSZMP KB Párttörténeti Intézetében kezdő és ott már – és ennek ellenére – hírnevet szerző történész 1991-ben az akkor induló 1956-os Intézetben folytatta. A két intézményt finoman szólva is meglehetős távolság választotta el az adott pillanatban, például egy történelmi korszakváltás két oldala. Standeisky Éva ezt a mai, de akkori szemmel is áthidalhatatlannak tűnő távolságot derűs nyugalommal, természetesen lépte meg. A szellem emberei és az uralmat gyakorlók közötti viszonyokat tanulmányozta itt és ott, egy sort sem kellett visszavonnia és megbánnia például abból, amit a Magyar Kommunista Párt 1945–48 közötti irodalompolitikájáról írt.

A kilencvenes években természetes módon folytatódott mindez két nagy könyvben (Az írók és a hatalom 1956–1963, Gúzsba kötve). Az antiszemitizmus háború utáni vagy ötvenhatos megjelenési formáinak elemzése, az 1945-ös demokráciadiskurzus részletes és pontos leírása vagy Kassák Lajos változatos életútjának, lázadó személyiségének faggatása megannyi logikus elágazásnak tűnt és tűnik ezen az egyenes úton. Ám a kétezres évek végére Standeisky Éva olyan könyvvel rukkolt elő, amire szinte senki sem számított, s meglepte még azon keveseket is, akik közelebbről figyelhettük munkálkodását. A Népuralom ötvenhatban főszereplői éppenséggel nem intellektuelek, hanem nagyon is hétköznapi emberek a társadalmi tér mindenféle pontjáról. Cselekedeteik, érzelmeik és reményeik ábrázolásával Standeisky a magyar forradalom addig páratlanul gazdag, sajátos tablóképét rajzolta ki. A döntően elismerő, helyenként lenyűgözött visszhangba persze éles ellenvetések vegyültek – biztos jeleként annak, hogy fontos mű született.

Történészi módszeren és a forrásokhoz való közelítésen túl, azt hiszem, van még egy talán legalább ennyire fontos kötőanyaga ennek a munkásságnak. Ezt érzem Standeisky Éva tucatnyi könyve és több száz tanulmánya, esszéje mélyen fekvő, legfontosabb tartalmának. Ez az ő igaz témája: a remény. Főszereplői, legyenek azok írók vagy sem, reménykedő emberek: a második világháború előtti évtizedekben az igazságtalan társadalmi és politikai viszonyok gyökeres megváltozásában reménykedtek, 1945-ben demokratikus intézményekben, játékszabályokban és procedúrákban. Az azt követő időkben a szellem és az alkotás szabadságában, meg abban, hogy hasznára lesznek a népnek, amelyről demokráciát neveztek el. 1956-ban a népuralom eljöttében bíztak, a levert forradalom után abban, hogy talán mégsem volt hiábavaló a remény, hogy ha az alkotás és a szó nem is lehet szabad, de legalább kis szabadságok adatnak. Éva is reménykedett, sokunkkal együtt, az 1956-os Intézet reményteljes, aztán viharosra fordult története során mindebben együtt és külön-külön. És bizony az ő reményei sem mindenben váltak valóra. Magam sem váltottam be mindig azokat „főnökeként” – milyen furcsa és kicsit nevetséges is ezt a szót leírni vele kapcsolatban, mikor a közös beszélgetések és munkák sokkal inkább összefűztek, mint bárminő intézményes kapcsolat. De nem váltottam be, amiért nem kis szégyenkezéssel kértem és kérek tőle bocsánatot, itt is; ő tudja, mi és miért történt, én meg bízom benne, hogy megbocsátott. Ez elmúlt, intézményekkel és szerepekkel együtt. Standeisky Éva azonban ama bizonyos buldog­makacssággal folytatta és folytatja azóta is a szabadságremények leírását, amit Spiró György oly találóan jellemzett személyisége alapvonásaként. Mi pedig, kissé megfogyatkozott szellemi közege, számítunk továbbra is rá és műveire. Amikor a szokásos születésnapi jókívánságok között elsősorban a belső derű megőrzését kívánom Standeisky Évának, hozzátéve, hogy írjon tovább – vagy készítsen képeket akár –, önző vagyok, mint mindannyian. Arra gondolok, amit adhat: reményt a remény további történeteivel.