Élet és Irodalom,
LXVI. évfolyam, 29. szám, 2022. július 22.
RAINER M. JÁNOS
Kenedi Jánoshoz nem illik ez a hetvenötös szám. Hihetetlen és idegen, kényelmetlenül emlékeztet az idő múlására, ezért szinte valószínűtlen a szám. Kenedi ’68, Kenedi ’77, Kenedi ’88, sőt ’89 – ezek sokkal inkább ille(né)nek hozzá: fontos évszámok, fontos fordulópontok, fontos akciók, amikor a kenedik (mikor melyik) hozzátettek valami lényegeset az időhöz, melyet éppen éltünk. Csakhogy ezúttal nem a történelmi időről és a benne mozgó emberekről, az ő kedvenc terepéről, búvárlata tárgyáról és saját, e körüli mozgásairól van szó. Elmúlt időről, hetvenöt évről, az ő hetvenöt évéről – de ebben a forró hónapban, ebben a júliusban sem jut eszembe Kenediről sem a napsugaras öregkor, sem a megtett, ebbe a hetvenötösbe zárt eddigi életút, sem semmi ilyesmi.
Hanem leginkább egy tavaszi nap és Kenedi János sohasem bezárt ajtajú lakása jut eszembe, a padlástér, ahol 1990 tavaszán (Kenedi ’90) Varga László barátunkkal hármasban arról beszélgettünk, egy még jóformán nem is létező intézet (amit akkor még Nagy Imre Intézetnek hívtunk egymás közt, később ez lett az 1956-os Intézet) hogyan ne legyen intézmény. Hogyan lehetséges egy kutatóintézet, ami nem intézmény, viszont nagyon is aktív, és mindenekelőtt látható, sőt átlátható? Továbbá szerfelett jelen van – de egyetlen módon, a teljesítményével. És máris oda fordultunk, amit ennél a roppant fontos organizatórikus problémánál sokkal jobban szerettünk: mit kellene kutatni, miről kellene írni, tanulmányt, könyvet, összeállítani forráskiadványt, készíteni interjút és így tovább. A szervezési problémára, úgy hittük, a házigazdánk maga a válasz. Ott ülünk a gerendák között, ott ül Kenedi, beszélgetünk – ennyi kell hozzá. Nincs iroda, telefonok, titkárnő pálmafával, irattár, munkaviszony, jelenléti ív, csak feladatok, melyek megoldhatók, melyek között lebegünk, s amire idő, hely – a lakás a maga konkrétságában – és szereplők felette alkalmasak voltak.
Nos, azután nem egészen így alakult. Ha valamit sikerült ebből a rendszerváltó, anarchista lebegésből megőrizni (talán igen, remélem), azt jelentős részben Kenedi Jánosnak köszönhettük (itt a jó alkalom, post festa: köszönjük, Jancsi!).
De most már tényleg erről a hetvenöt évről is kell valamit mondani. Kenedi János esetében, mai szemmel fantasztikusan, szokatlanul hosszú idő ez. Manapság addig, amíg kialakul egy arc, három évtizednél is hosszabb idő telik el, a többi iskolaévek, előzmény. Pár évtizede is kellett vagy kettő és fél. A hatvanas évek eleji (!) teenager Kenedi János viszont már arc volt, írók, szerkesztők, zsurnaliszták, művészek társaságában forgolódó kedvenc, akinek „középiskola-kerülő” hányattatásai csak mellékes beszédtémát jelentettek. Hogy mindent olvasott, hogy egy évszázadra visszamenően minden fontos alkotót ismer, s hogy – esetleg – filmesztéta lesz, vagy kritikus (ha el nem viszi a rendőr), sokkal inkább. Nem vitte el, de mégsem az lett – hanem a hetvenes-nyolcvanas évek demokratikus ellenzékének arca, spiritus rectora Kis Jánossal és Bence Györggyel. Aki aztán a rendszerváltás éveiben szép lassan elhagyta az ellenzékből kinövő pártot, és a Nyilvánosság Klubban, majd a mégiscsak intézményfélévé változó 1956-os Intézetben tevékenykedett.
Kenedi olyan bürokratikus rendszerben nőtt fel, amelynek – legalábbis a hatvanas évek elejére – intézményesült jellemzőjévé vált az informalitás. Abban lehetett arcot felépíteni – ő pedig jól látta, hogy a kijárás csak látszat, mögötte kőkeményen, néha láthatatlanul ott áll az intézmény. Ezért-e, vagy egyszerűen alkati okokból, mindegy: életét tette az intézmények ellen. Legyen az középiskola, egyetem (ahová nem járt), munkahely (ahonnan egy-két év múlva kirúgták), párt (bármikor), hivatal, intézet, (titkos)szolgálat – Kenedi az ideális anarchizmus szelíd, de határozott távolságtartásával viszonyult hozzájuk. Ehhez képest elég sok mindent megszervezett – petíciókat (a nem-petíció időszakában), szamizdatot, periodikát, mozgalmat, kutatást, volt titkosszolgálatok dokumentumait feltáró bizottságokat. Sőt, még elnök is volt, kétszer is: egyszer a titkosrendőrség aktáiban, ahol ez volt célszemélyi neve, egyszer pedig a titkosrendőrség viselt dolgait vizsgáló bizottságok egyikének vezetőjeként. Amikor húsz év után ismét munkahelye lett, tudomásul vette, hogy az intézmény, de esze ágába sem jutott úgy viselkedni: mindenki magától értetődőnek tartotta, hogy soha nem jár be, nincs is szobája, íróasztala. Akkor jelent meg (de akkor felkészülten és rigorózus pontossággal), ha valami fontosról lehetett vitázni. Az utóbbi évtizedekben egy intézmény történeti, egyben demokratikus-kritikai tanulmányozásával foglalkozott, egyben eltitkolt történetek nyilvánosságra hozatalával, vagyis élete fő fonalait szőtte össze. Hogy e munkában mennyit ért el, korai még megítélni – szerintem döntött falakat, de ő biztosan elégedetlen az eredménnyel. Maradjon csak, ha ilyen; és maradjon, mert a demokratikus kritika fontosabb, mint valaha. Legyen tehát Kenedi ’89, minimum, ha kérhetem, mindenféle értelemben.