Fogságból visszatekintve - Nagy Imre 1956-ról

Mindeddig töredékes ismereteink voltak arról, hogyan tekintett vissza Nagy Imre az 1956-os forradalomra; abban saját szerepére, mi módon értékelte azt? Csekély értékű volt például Berecz János emlékezetes könyvének egyetlen mondata, melyben idézte Nagy Imre romániai száműzetésében írott, feltehetően e témával is foglalkozó terjedelmesebb írásának részletét; hasonlóképpen használhatatlan volt az un. Fehér könyv V. kötetének torzítása. Ezeken kívül visszaemlékezések álltak rendelkezésre. Új források bevonása nélkül a kérdést felvetni sem látszott érdemesnek. A Nagy Imre- per iratainak levéltári őrizetbe kerülésével s egyes dokumentumai közlésével viszont mód nyílt erre — még akkor is, ha a kérdésre válaszoló legfontosabb dokumentumot, az említett „Emlékek, gondolatok” című kéziratot az eddigiekben nem volt lehetséges tanulmányozni.

Egy második kérdés is válaszra vár: milyen lehetőségeket nyújt, milyen kutatási távalatokat vázol ez a különlegesen fontos új forrás? Kissé népszerűbben: hoz-e valamilyen szenzációs fordulatot majd a Nagy Imre-per anyaga 1956 kutatásában, amelynek egyébként — ma már szerencsére — nincsen szüksége a szenzációjellegből adódó külső késztetésekre?

Aligha meglepő, hogy az elsőként említett kérdés — a történtek értékelése, Nagy Imrét — és persze a jugoszláv követségre menekült társait is — a szó szoros értelmében az első percektől kezdve foglalkoztatta. Ennek első írásos nyoma egy november 4-én vagy az azt követő napokban keletkezett vázlat Nagy Imre kézírásával, ugyanabban a noteszban, amelybe ugyanő 4-én egy nyilatkozat szövegét írta be. (E nyilatkozat — a 4-i sokkállapot hatása alatt — lemondását helyezte kilátásba, s valamiféle politikai kibontakozás alapelveit tartalmazta — de nem vonta vissza a megelőző napok fontos politikai döntéseit.) A vázlat kifejezései („Mi volt a gyengeség, miben nyilvánult meg, mi volt az oka? — A jobboldali, az ellenforradalom tényleges veszélye. — A magyar fejlődés a szocialista demokratizmus sajátos útja. — A marxizmus–leninizmust gazdagító új harci tapasztalatokkal a magyar események alapján — Tömegmozgalom és fegyveres harc. — A mi harcunk, a felkelés tapasztalatainak nemzetközi jelentősége.” stb.) egy, a későbbiekben is megfigyelhető jelenségre mutatnak: Nagy Imre eltávolodását attól a kifejezésrendszertől, amelyet nagyjából 1956. október 30-tól használt. Távolodása által szakított azzal a „marxista—leninista” frazeológiával, amely persze nála egyáltalán nem stiláris kérdést, hanem egész gondolkodásának meghatározó vonását jelentette. Ez előlegezte azt is, hogy részéről minden további elemzés e megújult fogalmi és nyelvi rendszerben történik majd — ugyanabban, amit Nagy Imre 1955–56-ban írott tanulmányaiban használt.

Az elemzés szándéka ekkor természetesen abból a helyzetből fakadt, amelyben Nagy Imre a jugoszláv követségen volt: saját politikai álláspontja, a november 4-ére adandó válasz kialakításának szükségességéből. Emiatt nyilvánvalóan lehetetlen volt a vázlat pontjainak bővebb kidolgozása. Ugyanakkor a követségen tartózkodók, köztük Nagy Imre, megérezvén a későbbieket, egy másik munkába is belefogtak: az események, talán tények rögzítésébe. Ezeket kezdetben Losonczy Géza nemrégen ismeretessé vélt feljegyzéseiben írta le. Az október 22– 27. közötti eseményvázlatban Nagy Imre közreműködése is bizonyosan kimutatható, hiszen az október 23-ról 24-re virradó éjszaka történéseit a pártközpontban, illetve a Corvin köz elleni támadás leállításának körülményeit október 23-án hajnalban csak az ő elbeszélése alapján vethette papírra Losonczy.

„Vázlata” bővebb kidolgozására Nagy Imrének csak romániai elszigeteltségében nyílt lehetősége, amiképpen más írásokra is: Ilyen az önéletrajzi vázlat, amely mondat közben maradt félbe, s emiatt talán az utolsó ottani írása; további levelek a magyar és a román párt vezetésének, Hruscsovnak, Titónak. A több mint hatszáz oldalas kézirat legalább két változatban maradt fenn: az első változat egy részét ugyanis Nagy Imre, mint azt egyik 1957 nyári kihallgatása során leszögezte, megsemmisítette. „Szerencsére” a belügyi szervek — ezt Nagy Imre kihallgatójának, Ferencsik Józsefrendőr ezredesnek 1957. szeptember 6-i feljegyzéséből tudjuk — ennek a változatnak a birtokába jutottak: magyarán kilopták Nagy Imre szállásáról és lemásolták. A végső változathoz Nagy Imre záradékot fűzött, amely szerint „az ott felsorolt nézetekkel, szempontokkal, fejtegetésekkel nagyon sok tekintetben nem értek egyet, azt nem tartom alkalmasnak arra, hogy marxista–leninista elemzés alapja legyen.” Idézett kijelentését Nagy Imre budapesti fogsága idején tette, s valószínűleg az eredeti záradék megfogalmazása idején Romániában is nagyjából tisztában volt azzal, mi történik vele. Törekvése tehát arra irányult, hogy az ellene irányuló támadás felületét csökkentse. Éppen ezért snagovi kéziratát a záradék ellenére sem alaptalan autentikus politikai végrendeletének tekinteni: remélhetőleg ez a végső üzenet mihamarabb szakszerű közlésben kap nyilvánosságot.

1957. április 14-i hazahozatalát követően ismét módja volt véleményét kifejteni a forradalomról, de azt már csak az akkori súlyos körülmények s az azokra válaszként adott magatartása kettős meghatározottságában tehette.

1958. április 15-i első kihallgatása alkalmából Nagy Imrét felszólították, hogy nevezze meg politikai barátait, majd hamarosan rátértek az október 23-át közvetlenül megelőző megbeszélésekre, különös figyelemmel a Losonczy Géza lakásán 23-án délelőtt lefolyt találkozásra. Noha sem ekkor, sem később nem közölték Nagy Imrével, hogy milyen gyanú alapján tartóztatták le, feltehetően nyomban érzékelte, hogy a kommunista reformerek ellenzéki csoportját a hatalom megragadására szövetkező összeesküvésnek kívánják beállítani, az élen vele. Ezért a következő naptól kezdve hat héten keresztül egyetlen kérdésre sem válaszolt, és a jegyzőkönyveket nem írta alá, kijelentette, hogy ügyét „illetékes pártfórumok előtt elvileg és politikailag” kívánja tisztázni, „bűnöket nem követett el, hibákat esetleg igen”, továbbá utalt arra, hogy a fogva tartók ismerik egészségi állapotát, amely a fogság körülményei között „egyenlő a halállal”. Az illetékes pártfórum előtti tisztázás alapját a következőképpen fogalmazta meg: „Közismert dolog, hogy a marxizmuson belül vannak különféle irányzatok, az enyém is, amelyeket — helyesen — a történelmi helyzet, a konkrét események figyelembevételével állítottam össze, és meg vagyok győződve, hogy ez helyes. Ilyen véleményem szerint a sztálinizmus is, amely ellen harcolok. Tehát én a konkrét cselekmények, a történelmi körülmények tükrében kívánom politikai és elvi nézeteimet kifejteni megfelelő fórumok előtt.”

Kihallgatóinak természetesen nem állt szándékában az eljárást ilyen mederben folytatni, egészségi és lelki állapotával azonban nagyon is tisztában voltak. Ellenállasa láttán a „fagyasztás” módszeréhez nyúltak: hosszabb ideig nem hallgatták ki, és érzékeltették vele, hogy ügyét vallomásai nélkül is lezárhatják. 1957 május végére Nagy Imre, amint a jegyzőkönyvek lapjain látható, ekkori aláírásai és sajátkezű javításai, az írás szétesettsége mutatják, súlyos állapotba került. Számot vetve helyzetével, valószínűleg úgy döntött, hogy legalább a tények rögzítéséről nem mond le, és ettől kezdve alávetette magát a kihallgatásoknak. A rendőrhatóság illetékességét váltig nem ismerte el, és — mint arra több kihallgatása során, majd a bíróság előtt is utalt — védekezése egyes részeit nem foglalták írásba — emiatt továbbra sem volt hajlandó bővebben kifejteni akkori elvi-politikai véleményét. Sőt: amikor 1957 június végén, immár tucatnyi kihallgatás után először kínálták fel számára, hogy fejtse ki „mai” véleményét, egyes 1956-os döntéseiről, cselekedeteiről — vagyis egy bolsevik önkritika lehetőségét csillantották fel —, Nagy Imre ezt akkor és a későbbi sűrű unszolások alkalmával is a legélesebben elutasította. 1957 július elejétől pedig még az addigi ritka — alább idézendő — politikai véleménynyilvánításoktól is tartózkodott. Azokat a bíróság előtt akarta elmondani. Felborítva kissé az időrendet, itt kell megemlíteni, hogy erre a tárgyalásvezetés szándékkal nem hagyott lehetőséget: az 1958 februári tárgyalás csak a tényeket, illetve a vádakra adott cáfolatokat rögzítő kihallgatásokig jutott, júniusban pedig Vida Ferenc elnök minden esetben, amikor Nagy Imre a forradalmat értékelte, elemezte volna, megvonta tőle a szót. Egyetlen alkalommal sikerült Nagy Imrének a szó szoros értelmében, több botrányos szóváltást követően túlkiabálnia Vidát: akkor leszögezte, hogy politika platformját 1955–56-os írásai tartalmazzák, melyekben „a szocializmus magyarországi viszonyok között való megvalósítását szolgáló célkitűzéseket fejtettem ki”.

A rendőrhatóság célkitűzése láthatóan nem egyezett Nagy Imrének a tények felderítésére irányuló szándékával sem, s ez érinti a bevezetőben említett második kérdést, a periratok forrásértékét. Kísérlet sem történt az események teljes körű felderítésére, rögzítésére. Ellenkezőleg, néhány kiragadott esemény — a statárium kihirdetése és értelmezése, a kijárási tilalom feloldása, a Corvin elleni támadás leállítása — nos, ezek bizonyos vonatkozásainak beállítására fordították a vádlók legtöbb idejüket és energiájukat. Ugyanakkor igyekeztek a vádlottakat egymással szembefordítani, összezavarni, dezinformálni, s figyelembe véve az elszigeteltséget, a kihallgatások agresszív légkörét, nem is mindig sikertelenül. Közrejátszott ebben Nagy Imre erre nézve követett magatartása is, amelyről Donáth Ferenc és Vásárhelyi Miklós korábbi visszaemlékezéseit és közléseit az iratok igazolni látszanak: Nagy Imre tudniillik mindent tagadni igyekezett, amiből szervezkedési vádak fakadhattak, s emiatt mértéktelenül túlhangsúlyozta saját önállóságát és pártszerűségét, ugyanakkor a valóságoshoz képest is csökkentette a csoport szerepét és jelentőségét. (Csak adalékként: Nagy Imre, „elvbarátainak” nevezte Haraszti Sándort, Losonczy Gézát, Donáth Ferencet, Jánosi Ferencet, Vásárhelyi Miklóst, Szilágyi Józsefet és Újhelyi Szilárdot; „híveinek”, a „barátsághoz közel állónak” Hajdú Gyulát, Benjámin Lászlót, Zelk Zoltánt, Kónya Lajost; hívei másik csoportjába pedig a nézeteltérések hangoztatásával Déry Tibort, Gimes Miklóst, Fazekas Györgyöt, Lőcsei Pált, Mikó Jánost, Nagy Balázst, Surecz Józsefet, dr. Radó Györgyöt és Kuczka Pétert sorolta. Tanítványának és munkatársának, aki 1955-ös írásai létrehozásában is érdemben segített, Újhegyi Gyulát.)

A következőkben néhány fontosabb kérdésben ismertetem Nagy Imre állásfoglalását, amelyek a kihallgatások során, s fentebb vázolt körülmények között születtek. Hangsúlyozni kell azt is, hogy ezeket ő maga véglegesnek aligha tekintette — a történelem alakult úgy, hogy időben e kérdésekről ezek az utolsó szavai.

A forradalom kitörése kapcsán általában az eseményekről és okairól 1957. június 15-i kihallgatásán a következőket mondotta:

„… a parlament előtt lezajlott nagygyűlés tapasztalatai alapján úgy láttam, hogy az ott összegyűlt tömeg túlnyomó nagy része nem a népi demokrácia ellen, nem a proletárdiktatúra ellen, nem az eddig elért szocialista vívmányaink ellen irányuló elkeseredésből ment ki az utcára, hanem a múlt vezetésének súlyos hibái és bűnei keserítették el, hajtották ki az utcára, és az a merev ellenállás, amely a párt vezetése részéről, a párt és a kormány politikájának megváltoztatására és a vezetés személyi összetételére vonatkozó törekvésekkel szemben megnyilvánult. Úgy láttam, hogy ez a tömeg a szocializmushoz hű, és ha azok a törekvések, amelyek benne éltek, a párt vezetése és a kormány részéről megvalósításra találtak volna, ha huzavona helyett gyors intézkedések történnek, nem került volna sor a később bekövetkezett tragikus harcokra. — Ezt a tömeget vagy ennek a tömegnek nagy részét tehát a múlt hibáiból fakadt elkeseredés hajtotta a fegyveres harc felé, és az a meglátásom, hogy a fegyveres harcokban tehát nem ellenforradalmárok, hanem kétségbeesésbe hajtott tömegek vettek részt. Ezek ellen — az volt a véleményem — nem statáriális intézkedéseket kell tenni.” 1957. június 19-én ismét visszatért felfogásának alakulására: „…nálam a nemzeti forradalom koncepciója fokozatosan alakult ki és bizonyos tekintetben eltért attól a koncepciótól, mely később a pártban érvényre jutott (…) Négy tételből kiindulva, már október 24-én arra a következtetésre jutottam, hogy ami 23-án kezdődött, az demokratikus tömegmozgalom. A négy tétel a következő: az október 23-án kirobbant tömegmozgalom, amely mutatta a nép elégedetlenségét; a párt vezetésével szembeni politikai bizalmatlanság, amely szembefordult a néppel és a párttagsággal s fegyveresen lépett fel a tömegekkel szemben; továbbá a jogos nemzeti sérelmek, amelyeket az október 30-i szovjet deklaráció is lerögzít; végül a szovjet csapatok beavatkozása az eseményekbe, amely felfokozta a nemzeti sérelmet és harcra mozgósította a tömeget.”

Június 25-én a kihallgatók — mint annyiszor — a különféle „ellenforradalmi cselekményekről” kérdezték Nagy Imre véleményét: tudott-e azokról? Meg kell említeni, hogy a terrorcselekményeket Nagy Imre mindenkor elítélte, a kihallgatásokon, sőt a koalíción kívüli pártok megalakulását és céljait gyakran reakciósnak nevezte. Általános helyzetmegítélését egyetlen alkalommal rögzítette:

„Arról, hogy az októberi események során ellenforradalmi cselekmények is történtek, én különböző megnyilatkozásaim során beszéltem. Ezt a veszélyt láttam. Azt, hogy az októberi események alatt ellenforradalmi cselekmények is történtek, nem tartottam döntő tényezőnek az események jellegének értékelése szempontjából. Az volt a véleményem, hogy egy ilyen nagy forradalmi esemény során ilyen fellépések elkerülhetetlenek. (…) Az októberi események megítélésénél én akkor abból indultam ki, hogy az eseményekben döntő szerepet a munkásosztály játszott, amely nem is a maga sajátos osztályköveteléseivel lépett fel, hanem „össznemzeti” követelésekkel. Azt láttam akkor, hogy az eseményekben jelentős számban vettek részt a párt tagjai, akik vezető szerepet töltöttek be az események alatt.”

Nincs mód itt a fentebbi idézetek tüzetesebb elemzésére, csupán egyetlen mozzanatra kívánok rámutatni. Arra a szorongató dilemmára. amely elé a „marxista–leninista”, s mint ilyen, a proletárforradalom–ellenforradalom sémáiban gondolkodó elemzőt ez az eszerint szinte értelmezhetetlen jelenség állítja. Hogyan tudja összeegyeztetni azonosulását, döntéseinek vállalását — mert Nagy Imre az egész eljárás során egyetlen döntését nem vonta vissza, legfeljebb arra utalt, hogy nem egyedül hozta azokat — egy élet gondolkodásbeli meghatározottságaival, az elemző elme ilyetén fegyelmével? Feltehető, hogy Nagy Imrét saját tragikus helyzetén túl leginkább az kínozta, hogy e kérdésre nem talált választ. Igyekezett elzárkózni a belső konfliktusokat keltő lehetőségek elől. Ezt mutatja az a kihallgatás-részlet, amely a Varsói Szerződés felbontásával foglalkozott. Nagy Imre a tényeket rögzítve elmondotta, hogyan zajlottak a november 1-i kabinetülések, mi munkált a döntés hátterében: az említett „nemzeti sérelmek”, a szovjet kormánynyilatkozat kompromisszumkészsége — ezt a szöveget október 31-én délután Andropovval együtt „tanulmányozta át” —, s főleg az, hogy a tárgyalások ellenére újabb bevonulásokról érkeztek hírek. Utalt arra, hogy a Budapesten tartózkodó lengyel pártküldöttség tájékoztatta a magyar vezetést arról, hogy a LEMP októberi plénuma idején „szovjet szervek a Varsói Szerződés alapján Lengyelországban tartózkodó szovjet csapatokat a lengyelországi belügyekbe való beavatkozásra akartak felhasználni.” Következzen egy részlet az említett, 1957. július 1-i jegyzőkönyvből:

„Kérdés: Mi volt az ön véleménye a Varsói Szerződésről? Minek minősítette azt a szocialista országok védelme szempontjából?

Válasz: A Varsói Szerződés kérdéskomplexumának politikai értékelésébe, ezzel kapcsolatos véleményem kifejtésébe nem kívánok most bocsátkozni.

Kérdés: Az akkori véleményét sem kívánja kifejteni a szerződéssel kapcsolatban?

Válasz: Az akkori véleményemről annyit kívánok mondani, hogy annak felbontása az én miniszterelnökségem ideje alatt történt, és azzal annak idején magam is egyetértettem.

Kérdés: A kérdésre nem adott világos választ! Hajlandó egyértelműen válaszolni a kérdésre?

Válasz: Az a véleményem, hogy a válaszom nagyon világos és egyértelmű. A Varsói Szerződést nem tekintettem egyedüli és alapvető tényezőnek a szocialista tábor védelme szempontjából. Egyebet a kérdéssel kapcsolatban nem tudok mondani.”

Hogy erről, s általában az 1956-os forradalom kérdésköréről mi volt Nagy Imre véleménye akkor, amikor átgondolására viszonylagos rendszerességgel utoljára volt módja, kiderül majd, ha snagovi feljegyzései napvilágot látnak. Úgy vélem, ő maga haláláig sem érezte úgy, hogy a számára megnyugtató végleges válasz birtokába jutott, önmagát egy nemzeti demokratikus forradalom? mozgalom? felkelés? — végül is nem minősítette az „eseményeket” — felelős politikusának és kommunista elemzőjének tartotta. Kommunistának, és a fenti adalékok is aláhúzzák, hogy e tény nem mellőzhető Nagy Imre történeti szerepének megítélésében. Legvégső üzenetében azonban világosan jelezte, hogy a határ számára nem átléphetetlen: akkor, amikor a bíróság előtt az utolsó szó jogán sorsát a magyar nemzet kezébe tette le, s amikor az ítélet kihirdetése után — a nemzetközi munkásosztály mellett — a magyar népet nevezte meg, mint amely egyszer majd felmenti a súlyos vádak alól.