György Péter

Harcát megharcolta, futását megfutotta. Péter mindig futott. Futott tanítani, futott a könyvtárba, futott találkozni, futott tárgyalni, s mindenekelőtt futott a gondolatai után, amelyeket alig ért utol a billentyűivel.

György Péter: esztéta. Ez a meghatározás, amely végzettségére utalt, hozzáragadt a nevéhez, de mondhatjuk, hogy csak jobb híján. Ő ugyanis tudományágak és szakterületek közötti átjárók, folyosók, közlekedők utazója volt, az interdiszciplinaritás vándora. Ha ezt valaki komolyan veszi, akkor egész életében tanulnia kell. S Péter nemcsak nagy tanár volt, hanem nagy tanuló is – mindkettőben fáradhatatlan.

Majd harminc könyvének feldolgozása egyelőre túl nagy feladat ahhoz, hogy felvázolhassam (felvázolhassa bárki) szellemi életrajzát. Ezt majd tanítványainak kell elbeszélnie. De megjelölhetek néhány pontot, amelyekre ennek a narratívának biztosan ki kell térnie.

A művészettörténészre, aki Pataki Gábor társaságában megírta az Európai Iskola és a belőlük kivált absztraktok történetét. Ezeknek a művészeknek a háború után három szabad év jutott, és az évtizedekig körülöttük lebegő titokzatos aura.

A művészetkritikusra, aki az avantgarde-ra összpontosított, de szeme volt minden más progresszív irányra is. György Péter ott volt, tudósított, értékelt. S szeme nem állt meg az országhatáron. Hogy csak egy nevet említsek, az egyik legnagyobb élő képzőművészre, a dél-afrikai William Kentridge-re ő hívta fel a magyar közönség figyelmét (hálával gondolok rá, hogy az enyémet is), ő propagálta, ő értelmezte.

A múzeum tudósára és kutatójára, aki végtelen elméleti kincsesbányát talált ebben az intéz­mény­ben. Kevésbé azokra a kincsekre gondolok, amelyeket őriznek a múzeumok, mintsem azokra, amelyek időről időre gyűjtésük, bemutatásuk, ér­tel­mezésük módját megváltoztatják, az új esz­mék­re, amelyeknek György Péter egyszerre volt fa­lánk befogadója és kritikusa. Kritikusa, mert a mú­zeumot hatalmi intézménynek fogta föl. Számos archeológiai réteget tárt fel, amely az emlék(e­zés) muzealizálódott műveiben, intézményeiben, spon­tán képződményeiben megjelenik és vizsgál­ható. Palimpszeszt – írta néha –, de a palimpszeszt­nek megvannak a fizikai határai, mert a pergamen a sokadik lekaparás és újrahasznosítás után kilyukad és értelmezhetetlenné válik. Itt viszont bárhol kezdte és bármeddig bontotta ki az emlékezet rétegeit, végtelen feladat előtt állt, amelyet csak befejezni lehet, de nem bevégezni. Maga a kutatás sem állt meg a múzeumnál, hanem kiterjedt a tudás és a visszaidézés más institúcióira is, a könyvtárra és az archívumra.

Az emlékezés helyeinek vizsgálójára, a muzealizálódott emlékhelyek, kultikus helyek, tetthelyek elemzőjére. A holokauszt emlékezetének felderítőjére. Ez is az inter- és multidiszciplinaritás példája, hiszen ahhoz, hogy a hely szellemét föltárja, meg kellett tanulnia a történeti holokausztkutatás nagy irányait, az intencionalisták és a funkcionalisták diadochus-harcát, az egész hatalmas irodalmat.

A Rákosi- és a Kádár-korszak mentalitástörténetének, nyelvének analizálójára. A kánonon kívül rekedt írók, a minores feltámasztójára, hiszen néha éppen a kisebbek azok, akik elárulják egy korszak észjárásának, nyelvi rögzültségeinek titkait. Az Erdély- és Trianon-komplexum emlékezet- és térképzetének, mítoszának felfedőjére és feltérképezőjére.

Az újságírás és az új médiák, a kommunikációt és a művészetet közvetítő új intézmények, s nem utolsósorban új technológiák tanulmányozójára.

Mindezzel nem György Péter kíváncsiságának határaihoz jutottunk el, csak az én minimális kompetenciám határaiig. De talán ez az igazán csak futólag említett anyag is elég annak a kérdésnek a felvetésére, hogy mi volt az ő intenzív vizsgálódásának, szűnni nem akaró lobogó érdeklődésének, tudásszomjának módszere és műfaja.

A módszer, akár a régészé vagy antropológusé, a terepmunka, az írott források mellett az oralitás, a szóbeli közlések feldolgozása. Emlékszem, egyszer elment Réz Pálhoz, hogy kifaggassa mint az irodalmi élet nagy idejének jeles tanúját. Réz, aki addig meglehetős szkepszissel figyelte Péter „csapongásait”, meglepődve számolt be nekem felkészültségéről, arról, milyen mélységben ismerte ama kisebb írók munkásságát, elment szülőhelyükre, firtatta helyi kultuszukat, s egy délután elég volt, hogy teljesen megváltoztassa véleményét róla. Neményi Marit, Péter feleségét viszont egy időben kicsit kétségbe ejtette, hogy külföldi útjaik csakis a koncentrációs táborokhoz vezettek, mert minél többet látnia kellett. Péter egyszer azt írta nekem, hogy járt a világ ötven-hatvan nagy múzeumában, és sokban nem is egyszer.

A műfaj az analitikus esettanulmány. Ebbe hatalmas – elsősorban kiállítás- és múzeum- – kritikusi teljesítménye is belefér. Sőt legszemélyesebb művei, apjáról és anyjáról szóló számadása is, amelyekben fel akarta tárni saját létének feltételeit. Az esettanulmány jellemzője kontextusgazdagsága és induktivitása. Minél gazdagabb a kontextus, annál egyedibb a vizsgálati tárgy, s az előzetes hipotéziseknél nagyobb szerepe van a konkrét megértésnek.

Bátorkodom ezt az induktív módszert átvinni Péter gyakorlati tevékenységének körére is, s ezt nevezném az ő pragmatizmusának. Ugyanis nem elégedett meg a tanítással és tanulással, a kutatással és a kritikával, a könyvek garmadájával, hanem a gyakorlati életben is közvetlenül hatni akart, és eredményeket elérni. Eseteket látott maga előtt, amelyeket – zárójelbe téve a közélet más körülményeit – megoldani, megvalósítani akart. Múzeumterveiről szólva úgy érvelt, hogy minden felhúzott épület túléli létrejötte kontextusát, s akkor derül ki, mit ér. Nem volt jellemző rá sem a bírvágy, sem az uralomvágy, de a befolyást, az ügyek hatékony felkarolását, projektek kitalálását és végigvitelét nagyon is ambicionálta. Azt majd a kor történészeinek kell feltárnia, hogy mi mindenben, a kultúra milyen ügyeiben volt benne a keze a rendszerváltás után, mi mindent kezdeményezett. Nemrég, a hetvenedik születésnap alkalmából Rényi András „színes eminenciásnak” nevezte; én most megkockáztatom a valóságos, belső és gyakran titkos tanácsos elnevezést, ahol a titok nem valami elfednivalót jelent, hanem a tanácsadó normális státuszát, aki nem akar előretolakodni.

Csak hevenyészve, amiről tudok, vagy aminek a tanúja voltam. Almási Miklóssal létrehozta az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékét, e nemben a másodikat az országban, és sokáig vezette, formálta a képzést, s képviselte, védte embereit, gyakran az egyetemi vezetéssel szemben. Nagy szerepe volt a kitűnő Mindentudás Egyeteme létrejöttében. Ő gründolta az Origót, amely ma nyíltan szurkol az orosz agresszornak, s a legzüllöttebb magyar sajtóorgánumok egyike lett a nagy tülekedésben, de voltak szép napjai is. Alighanem ő találta ki a máig igen színvonalas Múzeum-Café folyóiratot. Hallgattak rá, tanácsait megfogadták a Szépművészeti Múzeum vezetésében, az Élet és Irodalom szerkesztőségében, a Magvető Kiadóban, egykor a még létező kultuszminisztériumban vagy a Magyar Telekom/Matáv ormain. Kitalálta és megszervezte az egyetem világháborús halottainak a campus épületein végighúzódó bronz szalag-emlékművét. A Városligetbe Múzeum-szigetet álmodott, amelyből csak a gyönyörű Zene Háza és a vitatott Néprajzi Múzeum épült meg. Heves polémiákba bocsátkozott – amelyekben vagy igaza volt, vagy nem –, rontott vagy javított, de nem henyélt. Amikor a zöldfelületeket féltő ligetvédőket kiverték a ligetből, tiltakozott és kilépett a vitából.

E háttérmunka mellett, ahol esetről esetre járt el, voltak saját ügyei, amelyeket mindig, minden körülmények között felvállalt. A cigánykérdés és általában az emancipáció, az esélyegyenlőség ügye. A zsidókérdés és a diszkrimináció minden formájának elutasítása. A sajtószabadság.

Hatalmas életművének gyarapítása már nem volt várható tőle. Betegsége következtében – korán, nagyon korán – utolsó évében fokozatosan eltávolodott az élettől, levált a világról. De adja a Fennvaló, hogy ne tévedjek: úgy éreztem, hogy e távolodás tragikus oldala nem tárult föl előtte. Mintha megőrizte volna lelki békéjét. Van erre egy német szó – Gelassenheit –, amiben benne van a lassen: hagyni, szelíden elhagyni a dolgokat. A világ összeszűkült a kedvességre, jóindulatra, szeretetre, a felvillanó örömre egy ismerős arc láttán.

Ilyen volt tanárként, pályatársként is: ezek voltak alapgesztusai. Nagylelkű, segítőkész, önzetlen, szeretetet igénylő és szeretetre méltó ember. Barátomat gyászolom.