Torlódások és kavargások

Az író mindig több szálat sodor, de új könyvében, a Pernye és fűben ezt a lehető legegyszerűbben teszi. 1988-89-ben dokumentumfilmet forgatnak a kulákokat vádoló koncepciós gyújtogatási műperekről 1949-50-ben. Ezzel adódik is a két súlyos történelmi szál, a rendszerváltást közvetlenül megelőző időké és a Rákosi-önkényuralomé.

A 80-as években a dokumentumfilmes mozgalom érezte küldetésének, hogy tudósítson arról: mi van és mi volt Magyarországon. Ember Judit magisztrális Pócspetrije (1983) még meg tudta szólítani azokat, akik 1948-ban tanúi és áldozatai voltak a falu tragédiájának, egy rendőr halálának – tisztázatlan körülmények között –, s nyomában a lakosság terrorizálásának. Emlékeim szerint szívbe markoló módon a „kikaptunk” szóval infantilizálták saját végigveretésüket, s a falu megbélyegzése még a film alkotása idején is tapintható volt. A könyv egy készülő tanulmány ürügyén Ember Judit mellett Sára Sándor, a Gulyás-testvérek, Gazdag Gyula, Gyarmathy Lívia, B. Révész László és Schiffer Pál tény- és múltfeltáró filmjeiről is mesél.

A regénybeli dokumentumfilm ilyenfajta vállalkozás: kinyomozzák, fölkutatják és megszólaltatják az események résztvevőit – az elnyomás végrehajtóit és elszenvedőit. Egy véletlenül, ebédfőzés közben jelentéktelen tüzet okozó, kuláknak minősített középparasztot rögtönítélettel felakasztottak, de megtalálják a nála segédkező, akkor tíz éves kisfiút, akit a bíró betanított vallomására, és szüleit. Találkoznak a feljelentővel, az ügyésszel is, a kázusról uszító cikkeket író újságírókkal, s ahogy kiterjed a kutatás, más hasonló ügyek, mondvacsinált gyújtogatások, szabotázsok is előkerülnek, védőkkel, bírókkal, tanúkkal. A második esetben a megvádolt kulák életét megmentik a bírók azzal, hogy „csak” életfogytiglanra ítélik – semmiért. A harmadik ügy gyújtogatással vádolt emberét viszont csak rettenetesen megijesztik, halállal fenyegetik, majd beszervezik besúgónak.

Ezek a szereplők a múltból kerülnek elő; van, akinek megkönnyebbülés, hogy elmondhatja a történetét, van, akinek megrázkódtatás, s szóra nehezen vagy egyáltalában nem bírható. S van, aki áldozatként, vagy természetes okból már nincs az élők sorában. S hiányzik az egyik titkos főszereplő, a kivégzéssel járó statáriális ítélet vérbírója, aki 1956-ban eltűnt.

Föltárul a regény jelenbeli köre, a filmcsinálók társasága, laza baráti társaság, harmincas éveik közepe-vége, a negyvenes eleje felé, kivéve a rendezőt, Pfeifer Miklóst, aki már majdnem ötven. Rajta kívül senki sem profi filmes; a kölcsönkamerát amatőr, közgazdászlány kezeli, Dráva Edit, férje, Fényes Andor szociológus, van a társaságban grafikus, Kuthy Flóra, akinek bátyja és elvált férje is felbukkan. A történet névtelen elbeszélője és főhőse pedig pályáján elbizonytalanodó szociológus, aki a Viharsarokban nőtt fel, szociográfiát is írt a „kulákprésről”, hely- és társadalomismerettel rendelkezik, sőt otthona is van T.-ben, ahol a filmcsinálók megszállhatnak. A rendező baráti ajánlásra kérte fel munkatársának.

Ennek a körnek a magánéleti dinamikája is része az elbeszélésnek. A nemrég elvált főszereplő Flórának udvarol, mindvégig bizonytalan kimenetellel. A társaságból közeli barátja Andor, akinek feleségét a rendező környékezi. Az asszonyok szoros barátok. A rendező gyakran mogorva, keveset beszél az életéről, titkokat őriz.

Ezenközben zajlanak a politikai rendszerváltás – ma már így látjuk – előkészítő eseményei. Megjelent a cenzúrázatlan szamizdat, amely az évtized kezdetétől a legradikálisabb ellenálló mozgalom, a demokratikus ellenzék, s más, szórványosabb kritikai hangok legfőbb fóruma volt. 1987-ben Lakiteleken megalakult a Magyar Demokrata Fórum. 1988-ban nagy tüntetés tiltakozott a romániai falurombolások ellen.

Fényes álnéven a Beszélő szerzője. „…nem akart ugyan lecsatlakozni az ellenzékhez, de kevésbé félelemből, egzisztenciaféltésből, mint diszkrécióból. Nem akarta azt sem, hogy féltsék, de nem volt kedve se magyarázkodó helyzetbe, se pedig heroikusan dacos viselkedésbe sodorni magát, ha aktív ellenzékisége kitudódna, ez is, az is feszélyezte volna. Sőt, minthogy ez mégsem maradhatott tartósan titokban, később már kényszeríteni nem akarta munkaadóit, hogy levonják annak konzekvenciáit, amit addig, amíg ő nem fedi fel kilétét, nem kötelesek tudni. Megóvta őket attól, hogy kénytelenek legyenek kirúgni.” A főhős ott volt a lakiteleki találkozón, ahol a népi mozgalom felirati és nem határozati jellege szimbolikusan is bebizonyosodott, teljesítve a meghívott miniszter feltételét, hogy a demokratikus ellenzék képviselőit ne hívják meg. Egyedül Konrád Györggyel tettek kivételt, talán mint szépíróval. Závada regénye először számol be szépirodalmi eszközökkel felszólalásáról, amely úgy üdvözölte az összejövetelt, hogy világossá tette szolidaritását kizárt elvbarátaival. S megemlékezik az 1988-as Jurta színházi találkozóról, ahonnan a lakiteleki találkozó fő szervezője – régi ismerőse, ma főméltóság – kirúgatta Fényest, mert nem volt hajlandó az MDF-es névtáblát magára tűzni.

Závada a feszültségekre figyel, s Fényes alakjában a belső feszültséget jeleníti meg. Mert a közigazgatás elsőrendű szakértőjeként nem tehette meg, hogy a mindennapi működés reformjától elzárkózzék, de világos volt számára, hogy az egyes, kis eredmények nem legitimálhatják az egész rendszert. „Így került abba a helyzetbe, hogy egyre-másra gyártsa a hivatalok számára hozzászólásait, reformjavaslatait, vitairatait, védje az inkonzekvens idegen anyagokba való beolvasztástól saját ötleteit. A nyolcvanas évek derekától kezdve, valahányszor besétált elegáns vászonöltönyben, nyakkendőtlen, finom ingben egy-egy hivatalba, hogy mint szakértő próbálja befolyásolni a bürokratákat döntéseikben, valóságos titkos tanácsosi kiskofferében mégis a teljes tagadás szellemi pokolgépe lapult.” Nem aktív részese a filmkészítésnek, csak a beszélgetések, viták résztvevője. S gyakran fordítja a szót egyetemi szemináriumának anyagára, a népi mozgalomra, a falukutatásra, s annak árnyoldalára Németh Lászlónál, Féja Gézánál, Erdélyi Józsefnél, Sinka Istvánnál, Darvas Józsefnél, a heves antiszemitizmusra. Vitapartner is kerül hozzá Flóra elvált férjének személyében, aki elfogultan védi és magyarázza ki a felolvasott mérgezett mondatokat.

Megvallom, kezdetben meghökkentem a bőségesen áradó regényfolyam eme elágazásán. Hiszen a kulákok elleni uszítás szerkezetében ugyan hasonlított az antiszemita propagandára, de tartalmilag nem érintkezett vele. A rendszerváltás idején publicisztikai szinten megjelentek nyíltan antiszemita hangok (a karikatúra-antiszemita Csurka István mellett sajnos az összehasonlíthatatlanul magasabb morális színvonalú és szélsőségesnek sem nevezhető Csoóri Sándortól is), de ezek nem befolyásolták alapvetően a történteket, s a regényben nincs is szerepük. Már-már arra gondoltam, hogy A fényképész utókorában, az Egy piaci napban és más könyvekben megnyitott témakör éli itt tovább a maga független életét, de a kritikusi okoskodásnál az író komótos történetmondása bölcsebbnek bizonyult, s a népiekről szóló viták is szervesen beilleszkednek a regénybe. Závada megint megmutatta, hogy a zsidó kérdés a legmélyebb magyar kérdések egyike.

Azok között, akik visszajöttek a munkaszolgálatból, koncentrációs táborokból, voltak olyanok is, akik gyűlölettel és aktív bosszúvággyal a szívükben jöttek vissza, s olyan foglalatosságot kerestek maguknak, amelyben ezt kiélhették. Az antiszemitizmus ezt primitivizálta úgy, hogy a Rákosi-korszak zsidó válasz volt és zsidó bosszú. Ez távol állt az igazságtól; a diktatúra nem képviselt zsidó érdekeket (ha egyáltalában beszélhetünk ilyesmiről egységesen –: nem), és sok zsidó áldozata volt. De a személyes motívumok között – ha zsidók voltak az elkövetők – a kulákok és mások kíméletlen üldözésében, a különös kegyetlenségben, ez is jelen lehetett. Így válik a munkaszolgálatból visszajött, feleségét elveszítő vérbíró a könyvet befejező történetszálak nyomán utólag néma főszereplőjévé a regénynek; tragédiájával és tragédiák okozásával. Kiderül, hogy korábban Kuthy Flórának és jóval idősebb bátyjának apja, az orosházi főszolgabíró perében volt ügyész. A baráti kör felújítja és megvitatja ezt a pert a mindenoldalú méltányos megérteni akarás szép regényírói teljesítményeként.

Végül pedig következik a filmrendező titkának föltárulása, aki négy-ötéves gyermekként maga is ott volt az orosházi zsidómenetben, elvesztésétől rettegő édesanyjával és nagyanyjával. „Fogd meg a kezem, kisfiam, induljunk” – így hangzik a regény utolsó mondata.

Így válik négy-főszereplős regénnyé a Pernye és fű – ezúttal csupa férfié. A narrátoré, akinek alakjához számos vonást saját magától kölcsönzött a szerző. Fényes Andoré, akinek alakjában megemlékezett a korán meghalt jelentős szociológusról, Vági Gáborról. Pfeifer Miklósé, akiről Sipos András, a regényben földolgozott Statárium című 1989-es film rendezője jut eszünkbe. De egyik figurához sem jelent kulcsot a valóságos emberekkel való asszociáció. A történet ugyanis csak a korabeli interjúkban követi a valóságot, máskülönben szabadon alakított. A negyedik főhős a halálos ítéletet kiszabó bíró, akihez a rendezőt több fontos szál köti: családi barát, soha ki nem hunyó gyanúval, hogy talán ő lenne a valódi apja, ügyész, majd bíróként filmje tárgya, aki ’56-ban, amikor bosszúvágyból keresni kezdik, rejtélyesen eltűnik. A titok, s annak barátságtalan őrzése, amely végig körüllengi a rendezőt, alighanem az, hogy a többiekkel ellentétben őt csak másodsorban érdekli a dokumentumfilm, hiszen ő nem tartozik az abban kiteljesedő filmesek közé, s frusztrálja, hogy csak asszisztensként kerül közel a játékfilmekhez. Mögötte fölsejlik valódi ambíciója, a nagy történet alapján egy műalkotás erről az emberről. De – mint Csehov alakjai – valójában keveset tesz ezért, inkább álmodozik.

Ezek a bonyolult viszonyok egy homogén tömb nagyelbeszélésében jelennek meg. Nincsenek fejezetek, amelyek tagolnák a témát, hanem gyorsabb és lassabb vágások ritmizálják a történetet. Ebbe belefér az a kényelmes, részletező előrehaladás, amelynek epikus elkötelezettségét, figyelmét annyira szeretem Závada írásaiban, s az a drámai fölgyorsulás, amelynek mintapéldája az utolsó kilencven oldal. Múltunk mind össze van torlódva, ’44, ’50, ’56, ’88-89 kavaroghat egy szívben, és az ország történetében. Ezeknek a torlódásoknak és kavargásoknak a hűséges és leleményes krónikása Závada Pál.

A könyv adatlapja a kiadó oldalán, itt található

Radnóti Sándor