A történelem alatt

Ötven év (1908–1957) – a mai felnőtt nemzedékek ükszüleinek, dédszüleinek, nagyszüleinek, vagy szüleinek történetei egy alföldi kisvárosban és Budapesten. Lezárt, de nem befejezett hatalmas szövegtest. RADNÓTI SÁNDOR KRITIKÁJA.

 
Eszembe jut Karátson Gábor egy kijelentése, akihez Darvasi Lászlót távoli rokonság fűzi. „És nem szabad rövid műveket írni… Regényt kell írni, regényt! és nem memoárokat. Ki kell fejteni mindent, hosszasan, zavarosan. Ahogyan a természet dolgozik. Mindent felejt és mindenre emlékezik.” Az kétségtelen, hogy e regényóriásról, a Neandervölgyiekről nem az architektonika, hanem a gáttalan özönvíz jut az eszünkbe – történetek és figurák áradása, amelynek parttalanságában megmutatkozik egy magyar történelem.

A korábbi nagyregénynek, a Virágzabálóknak tárgya is, nemcsak egész módszerének hasonlata volt az árvíz. Komplikáltabb szerkezete szerint minden nagy részben egy másik ember vagy embercsoport állt a középpontban, s voltak fontos szereplők, akik csak félig voltak emberek, félig természeti lények. Sőt, a regény (nevezzük inkább románcnak, legendának?) szinte minden alakjáról el lehetett mondani Kurtág Györggyel, hogy „virág az ember”, vagy Péter apostollal, hogy „minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága” (1Pt 1, 24); növényi létük eszménye a tiszta vegetáció volt. Ezt a nem morális, hanem egzisztenciális természeti eszményt aztán körbevette a történelem (mint ahogy a szegedi nagy árvíznek is megvoltak a maga történelmi okai), néha lehetőségeket kínálva, de legtöbbször korlátozólag, vagy éppen megsemmisítőleg.

A Magvető Könyvkiadó égisze alatt megjelent Neandervölgyiekben tisztán a történelem tesz-vesz, s szerkezete az egyszerű krónika, évről-évre. A regény ugyan visszaemlékezik az előző művekre, szerepel benne a könnymutatványosok fantazmagóriája, a taligás, a fűmuzsikus, megnyilatkozik és párbeszédbe lép az emberekkel egy grófi kert, a park puttó-szobrának is van mondanivalója, de ezek ezúttal inkább csak visszavonulóban lévő költői díszítmények. A fő téma az ember a történelem kerekei alatt, s Darvasi mindig jelenlévő próza-költészete elsősorban a hangsúlyozottan mindennapi emberek nem-mindennapiságában mutatkozik meg.

Az író nagy szövegei történelmi tárgyúak. A könnymutatványosok legendája a török időkben, a Virágzabálók a 48-as forradalomban és a Gründerzeitben játszódik. A történelmi emlékezet hajlamos a mitizálásra, a történelem kommunikatív emlékezete – amire magunk emlékezhetünk, vagy amit az idősebb nemzedékek szóbeli emlékezetéből ismerünk – kevésbé. Talán ez az oka a műfaji változásnak: a Neandervölgyiekkel közelebb kerültünk az ellenőrizhetőbb jelenhez. Az is megfigyelhető – talán az írói ösztön működésének következményeként, talán a formakoncepció módosulásaként –, hogy az időben előre haladva kevesebb szót kap az, amit csodának, legendának nevezhetünk. Az első kötetben gyakoribb, a harmadik kötetben ritkább.

Tisztázni kell a mű történelmiségét. A szereplők között feltűnik vitéz nagybányai Horthy Miklós, nejével, jószáshelyi Purgly Magdolnával, Rákosi Mátyás, név nélkül Bibó István. De a történelmi regény szabálya szerint a történelem alakítói, a főemberek majdnem mindig mellékszereplők. Valamelyest azonban mindenki alakítja a történelmet. Ennek a skálának az egyik végén a Háború és béke áll, ahol a „nép” csinálja a történelmet, és a történelmi nevek annak mértékében válnak tiszteletreméltóvá vagy nevetségessé, hogy megértik-e ezt, vagy sem. A másik végén Szolzsenyicin A Gulag szigetvilágja, amely már nem is történelmi regény, hanem mártírológia, méghozzá olyan névtelen és jelentéktelen vértanúk millióival, akiket bedarált a történelem, akiknek túlnyomó többsége semmiről sem akart vagy tudott tanúságot tenni.

Darvasi az utóbbi szemlélethez áll közelebb. A koncentrációs tábort túlélő alakja fejében föl sem merülhet a sempruni „nem akarok zsidó halált halni”, és inkább Kertész, Primo Levi és mások világához húz, ahol az emberségnek a pokolban is vannak alternatívái, de a történelemalakítás lehetetlen. Az már Darvasi képzeletének műve, hogy Arany Ármin medikális látnok, aki gyermekkorában is felismerte külső jelekből a betegségeket. Túlélte az Endlösungot, de mégsem élte túl, amennyiben az emberi érzések közül kihunyt belőle minden félelem, s létrejött a teljes közömbösség önmaga iránt. Ahová a sors vetette, ávós orvosként élelemmel, információval segíti földijeit. Morális érdeme mégsem egyértelmű, hiszen a könyv titkai közé tartozik, hogy mihez kellett asszisztálnia foglalkozása körében.

Ezzel már meg is kezdtük a regény portré-panorámájának hozzávetőleges ismertetését. A könyv melléklete majd félszáz alakot, nyolc családot sorol föl, és a sort lezáró „és sokan mások” sem fölösleges, hiszen például a város két polgármestere, s az első bolond felesége, vagy egy nagy figura nagy történettel, Brenner Kálmán már nem fért bele a lajstromba.

Van helyi arisztokrata család, a regény kezdetén már nem élő grófnéval, egykor furcsa szerelmi viszonyban a nagy, meleg festővel, akiben báró Mednyánszkyt ismerjük föl. Az özvegy gróf mélakórral szemléli birtoka romlását, lánya kommunistává válását. Háztartásához tartozik egy félkezű sofőr, a tisztességes és emberséges gazdatiszt, a jóindulatú szakácsnő, az uradalmi gépész, s a munkafelügyelő, Lackó József, aki egy másik körben – talán a legjelentősebben – a grófné egykori komornájának, Sós Ernának a férje.

Az ő révén jutunk el az I. világháborúban az olasz frontra. Ikergyermekeik egyikének ő az apja, de a másiknak egy rabbi fia, kommunista, aki a vörös terror idején felakasztat egy ártatlan komornyikot, a II. világháború után pedig vezető, majd koncepciós per áldozata lesz. Ritka, de nem lehetetlen az ilyen ikerszülés, ahol az ikrek féltestvérek. A két fiú nagyon különböző karakter, de életük szorosan összefonódik. Az egyiknek egy nagygazda ezért aztán kitagadott lánya lesz a felesége, a másiknak egy korábban prostituált színésznő.

A könyv egyik zsidó családjában a színes kalandor családfő halála után felesége hozzámegy a város fényképészéhez, fiuk, a számtanzseni vegyesboltot tart fenn. Az ő fia az említett orvos, aki a holokausztban elveszíti apját, anyját, két nővérét. Rokonuk egy igen alacsony férfi és egy nagyon nagydarab asszony Budapesten, nagy szerelemben. Fiuk a negyvenes évek végén kivándorolt Amerikába; így történhet meg, hogy a regény szemléletével összhangban annak a napnak, 1956. október 23-ának eseményeit – amikor az elbeszélt ötven évben egyedül veszik kezükbe a tömegek történelmi sorsuk alakítását – egy clevelandi mulatóból követjük.

Egy béres összetűz Erna férjével, aki nyomorékká veri őt, a feleségével viszonyt kezd, amelyből egy lány születik. Ő a nagy háború után a városban ragadt, és Radu Kipter, a meghalt katonatiszt szerelmét gyászoló román tánctanár felesége lesz. Az asszony bátyjának életét kitölti, hogy bosszút forral Lackó József ellen, s bűnöző lesz.

Van még egy vidéki tanár, költő, aki a Nyugatban is publikál néha, Erna szeretője, majd második férje. Nagybátyja, bölcs bolond, a város elmekórházában él. De néha kiviszik onnan, s egy ilyen alkalommal teherbe ejti a város rendőrfőnökének lányát. Szabálytalan fiú születik, aki már öt éves korában szociopata vonásokat mutat, viszont Radu Kipter és felesége kamaszlányát – még mindig gyerekként – majd ő menti meg attól, hogy a várost rettegésben tartó sorozatgyilkosság áldozata legyen.

Így folytathatnánk e végtelenül bonyolult és színes szövevény szükségképpen fakó és esetleges bemutatását. Darvasi őrzi a nagy regények demokratikus örökségét, hogy minden ember: regény, hogy a szereplők egyenrangúak, s a legkisebb mellékszereplő sorsába belepillantva éppoly gazdagságot és forgandóságot ismerhetünk fel, mint a főszereplőkében. Ugyanakkor a mai magyar irodalomban alighanem legbővebben áradó képzelete ellenére él a modern regények mások regényeit, műveit felidéző technikájával. Törökszentmiklósában ott van Szekszárd (Mészöly Miklós) és Tótkomlós (Závada Pál) íze, Újlipótvárosára talán hatott Nádas Péter, s a híres 1953-1954-es törökszentmiklósi bűnesetnek, öt kamaszlány meggyilkolásának a regénybe fűzésében segítségére volt Rubin Szilárd.

A klasszikus vagy a modern regény más fontos vonásaival azonban nem tart rokonságot. Annyiban még túl is lép az említett regény-demokratizmuson, hogy hőseinek a regény dinamikáján belül sincs hierarchiája, nehéz volna főszereplőkről, főhősökről beszélni, vagy megfordítva: azok tömegét lehetne számba venni, akik mind főalakok, amíg rájuk irányul a figyelem és róluk szól a szöveg. Ennyiben nem is beszélhetünk a mű belső dinamikájáról, az író azt átengedi az évszámoknak. Ezzel függ össze, hogy lezárása nem befejezés, és az olvasót a megszokottnál erősebb, és valamiképp nem is az irodalmon kívüli kíváncsiság fűti a szereplők további sorsa iránt, egészen az elérhető végső dátumig, a mai napig. Ezzel függ össze a cím problémája is, amiről később lesz szó. S ebből, a könyv évszámokhoz kötött krónikás jellegéből, külső dinamikájából következik, hogy a történelem nem a cselekmény háttere, hanem főszereplője. Az ő főszereplése törli az emberi főszerep lehetőségét, ez felel meg az említett metaforának, a történelem kerekei alá kerülésnek. Ez nem jelenti a szabad akarat hiányát és ezzel az erkölcsi döntések lehetetlenségét, de azt igen, hogy e világlátás szerint az ember egyetlen döntésével sem válhat a feje fölött csattogó történelem aktorává.

Az áradó nagyepikát kisebb-nagyobb jelenetek tömegéből építi fel az író. Tíz évvel ezelőtt megpróbálta már – szerintem félsikerrel – tárcanovelláit laza nagyformában egyesíteni (Ez egy ilyen csúcs – A nagy Szív Ernő-füzet). Most mintha a fordítottja történne – teljes sikerrel. Van az a jelenet például, amelyben két egymásra féltékeny színésznő munkásoknak tart műsort, s az egyik azzal lepi meg a másikat, hogy az utolsó előtti műsorszámként előadja azt a verset, amelyet pályatársának kellene az előadás lezárásaként. Az pedig lázasan gondolkodik, mit tegyen, majd a legegyszerűbb megoldást választja: újra elmondja a verset. Tomboló sikert arat, a vetélkedést megnyeri. Ez tökéletesen megállná a helyét önálló tárcanovellaként, de beépül a regénybe, fontos elemévé válik a két alak karakterizálásának. A nagy Szív Ernő-füzet világkörüli végtelen tánca a Por és hamu vendéglőben itt a regény egyik legköltőibb nagyjelenetévé vagy képévé lényegül át, ahogyan az iker-féltestvérek egyike, a sánta Zsolt végigtáncolja feleségével a II. világháborút Radu Kipter tánciskolájában. A másik testvér, Sándor története is jelenetezett. Bevonulása előtt elmegy egy prostituálthoz, akibe beleszeret és vissza akar térni hozzá. Ezt az ígéretet a nő is komolyan veszi, s már színésznőként rendszeresen megjelenik a kisvárosban, míg aztán a szovjet hadifogság után összetalálkoznak. Emlékezetes jelenet-képek fűződnek a városi fényképész pornográf képeslap-gyűjteményéhez is. És így tovább.

Ha mégis – az említett hierarchizálatlanság ellenére – van a regénynek főhőse, akkor az kétségtelenül Erna. Hatalmas nőalak, aki a legtöbbet teszi a regény roppant ember-galériájában, hogy változtasson történelmi sorsán, például bántalmazó férjével szemben. Tudásszomja, értelmének élessége, morális ítéletének biztonsága kiemeli sorsosai közül, tekintélyre tesz szert, amellyel meg tud akadályozni egy készülő pogromot Arany Ármin ellen. Csalhatatlanul érzékeli annak rettenetességét, hogy mindkét fia ávós lesz, s megállíthatatlanul küzd értük, amikor börtönbe kerülnek. Vele búcsúzunk (talán csak egyelőre) a regénytől, amint 1957. május 2-án bátran kiabál, vagyis „ellenforradalmi agitációhoz” csatlakozik a Kerepesi temetőben.

*

Megvallom, nehezen békülök ennek a szép, izgalmas és jelentős regénynek a címével. Az nyilvánvaló, hogy a szokásos regénycímek közül nem viselhetné egy család nevét, s bármennyire kiemelkedő figura, a „Sós Erna” cím sem lehetne találó. A neandervölgyiek ritka említése a regényben arról győz meg, hogy leginkább az ősember értelmében kell felfognunk ezt a címet, bár egy szereplő tudni véli (ami vitatott), hogy a homo sapiens sapiensszel ellentétben a homo sapiens neanderthalensis nem tudott beszélni, s a költő-író alakja szájába adja, hogy ők könnyekkel kommunikáltak egymással. Az okoskodásban addig jutok, hogy míg az ember történelmi létre tett szert, a kihalt vagy a keveredésben eltűnő neandervölgyi ember nem, s az író célja a címével szereplői, világa történelem alatti helyzetének jelzése lehetett.