Tér és emancipáció

A roma emancipáció történelmi vezetőinek és hőseinek – Setét Jenőnek, Daróczi Ágnesnek, Zsigó Jenőnek és vendéglátónknak, Horváth Aladárnak – azzal kell, illetve Setét esetében sajnos kellett szembesülniük, hogy ügyük nem haladt előre, s ma a cigányság még rosszabb, még reménytelenebb helyzetben van, mint küzdelmük és küldetésük kezdetén. Gyakran külön utakon kerestek megoldásokat, s ezért összekülönböztek, de – ellentétben más cigány vezetőkkel, köztük a győzelemre jutókkal – makulátlanul nem saját javukat, hanem népük javát keresték.

A rendszerváltás után – ha másképp nem, álszent módon – némi jóindulatot is tapasztalhattak. Az elmúlt tizenhárom évben ebből nem maradt semmi; az Orbán-rendszernek politikai és gazdasági érdekévé vált a cigányok és velük együtt a nem cigányok, az alsó ötöd szegénységben, sőt mélyszegénységben tartása. A honpolgárok polgárosodása – kivéve azt a legfelső réteget, amelynek gyakran hihetetlen gazdagodása a rendszer bármikor megvonható adománya és jutalma – a legnagyobb veszéllyel járna erre a kormányzatra. Megjelenhetne a szabad gondolat. A polgárosodás útja az oktatáson keresztül vezet – így született meg a szemünk előtt a fekete középosztály Amerikában –; mindenki látja és tudja, mi történik ma az oktatással hazánkban.

Mindezt mi, nem cigány magyarok is megszenvedjük, akár engedelmesen és tudatlanul a Nemzeti Együttműködés Rendszerére szavazunk, akár nem. Nekünk is azzal kellett szembesülni, hogy az emberek egyenlőtlensége akár a bőrszín, akár a szexuális irányultság, akár a szabadelvű meggyőződés gyűlölete alapján bevett, elfogadható és fennen hirdethető eszmévé vált, bátorítása a legmagasabb helyről is sűrűn elhangzik, s ha vagyunk, akik vagyunk, és gondolunk, amit gondolunk, másodrendű állampolgárnak ítélnek, vagy kivetnek az úgynevezett nemzettestből. De a cigányok százszor jobban megszenvedik.

Magyarországra a magatehetetlenség, az egykedvű érzéketlenség, a reménytelenség kibogozhatatlannak tűnő sötét fátyla borult. Annál jobban meg kell becsülnünk azokat a polgártársainkat, akik nem adják föl sem a méltóságukat, sem a szolidaritást. A most átadandó közösségi tér is ebből a magatartásból, magatartásokból született.

A Tavaszmező utcai roma kulturális központot 2016-ban elkonfiskálták. Emlékét egy figyelemre méltó művészi installáció dokumentációja őrzi: kapuját Oláh Norbi akadémikus képzettségű művész beszélő téglákkal falazta be, amelyekre rá voltak írva a cigány tapasztalat pozitív és negatív hívószavai, a cigány szorongás tárgyai. Hét év után most kerül sor arra, hogy kisebb méretben, de jobb állapotban újraszülessék az intézmény.

A gyász és a megbékélés jegyében a fő termet Setét Jenőről nevezték el. Nem ismertem személyesen, de láttam nevezetes politikai vitáját Heller Ágnessel. S hiába fűzött több mint fél évszázados barátság Hellerhez, nemcsak Setét igazát kellett elismernem, hanem nyugodt méltóságát is megbecsülnöm.

Egy szoba a jogvédelem irodája lesz. Ez az, amit a legesélytelenebb helyzetben sem szabad föladni. A falakon pedig a cigány művészi önkifejezés alkotásai láthatók, ezek a színskála minden lehetőségét kihasználó expresszív fantazmagóriák. A képzelet talán azért mozdul, a paletta színei azért ugranak olyan villogóan a képtáblára, hogy kompenzálják a sárszürke realitást. Szinte minden képzetlen tehetség expresszionista, és nem realista.

Éljen hát az új közösségi tér, éljenek kétkezi építői, művészei, éljenek azok, akik majd belakják!

(Elhangzott a Roma Parlament – Polgárjogi Központ megnyitásán.)