Élet és Irodalom,

LXVII. évfolyam, 3. szám, 2023. január 20.

RADNÓTI SÁNDOR

MEGHALT TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Tamás Gáspár Miklós átjutott a túlsó partra. Elméje roppant kerekei az utolsó lehetséges pillanatig forogtak; gondolkodott és írt, mint egész életében.

Úgy esett, hogy utolsó írása (merce.hu) – amelyről azt remélte, hogy nem lesz az utolsó – szellemi végrendelete lett. Végsőkig lobogó romantikus szenvedélye romhalmaznak látta világunkat, az egyik pólust. A vélekedések katasztrófáját látta maga előtt, a moralitás, a nyilvánosság, a kultúra, a politika intézményi tekintélyének összeomlását, amelyet már nem lehet toldozni-foldozni. S föllendülni látta a totalitárius zsarnokságra nem, de az egyenlőtlenség elvének fennen hirdetésére és a – Tamás Gáspár Miklós szerint eljelentéktelenedő – nemzetállam elfoglalására és kiszervezésére törekvő „posztfasizmust”. Szerencsétlen hazánk ennek csak éllovasa, de korántsem egyedüli példája, s hosszú távon kell vele a világnak együtt élni, mert tömegek állnak mögötte.

Mi ezzel szemben az, amit Tamás Gáspár Miklós a transzcendenciát nem kerülő pontos kifejezéssel túlsó pólusnak nevez? A nép összezavarodott vélelmeivel, a doxával szemben egy még nem ismert, de a felvilágosodás és a humanizmus hagyományával, minden ember egyenlő szabadságával és méltóságával összehangzó új igazság keresése, az arra való fölkészülés, „amely önelemzés/önvizsgálat, szellemi önmegvilágítás segítségével önállóságot kínál az eldologiasodás elől menekülő aktoroknak”. Tamás Gáspár Miklós olyan forradalmár volt, aki tudta: a forradalmak legpusztítóbb jelszava az, hogy nincs szabadság a szabadság ellenségeinek.

A múlt megvédése a múlt eltorzításával szemben, alternatív tekintélyek keresése, beletörődés a permanens konfliktusba, állóháborúba, kis szabadságharcokba, előföltevéseink állandó ellenőrzése és a modern rendi, biopolitikai ranglétrával („a faji, nemi, szociális, kulturális hierarchia naturalizálásával”) szemben az antifasiszta, egalitárius európai eszme emlékéhez való ragaszkodás.

Drámai következtetés. A politikatudós szinte minimális politikát ajánl, „a küzdelem kisszerűségének hősi elviselését”. A baloldali forradalmár egy „alapvetően mégiscsak konzervatív attitűdöt”, a múlt igazságainak és emlékének védelmét. A marxista bölcselő pedig – felfüggesztve a világ alapvető megváltoztatásának belátható időn belül való perspektíváját – azt javasolja, hogy műveljük filozófiai kertjeinket; majdhogynem – egy régi cikkének címével, amely maga is jelentős hagyományra utal – a filozófia vigasztalását kínálja. „És kezdjünk újra tűrni és tanulni” (Vörösmarty). Mélységes gyanúperrel és radikalizmussal az intézményeken kívüli tekintélyeket keresi.

Ebben a végrendeletben – nem tartalmában, hanem gesztusában – Tamás Gáspár Miklós élete summáját is összefoglalta. Mert noha időlegesen pártpolitikus volt (az SZDSZ-ben, a köztársaság mind a mai napig legjobb pártjában), noha egy cikluson keresztül parlamenti képviselő volt, és az első szabad országgyűlés legnagyobb szónoka, noha külföldön és az itthonról kiüldözött CEU-ban vendég- – mindig csak vendég- – professzor volt, mégis, az ő rendkívüli radikalizmusa és az intézmények idegenek voltak egymástól. Ellenállhatatlan tekintélyét az intézményeken kívül építette föl.

Azért használom az ellenállhatatlan szót, mert sokan és sokszor akartak neki ellenállni. Tekintete az időben olyan messziről mérte föl – saját kategóriáival – a „posztfasizmus”, az „etnicizmus” életveszedelmét, olyan efemer jelenségből ismerte föl „szegény náci gyermekeink” megjelenését, hogy sokan elsietett farkassal ijesztgetést láttak felismeréseiben. Pályáját sokáig kísérte egy bizonyos botrányosság: az öncélú eredetieskedés gyanúja, s mivel néhányszor minden érdek nélkül radikálisan és teljes nyíltsággal újragondolta egész bölcseleti pozícióját, megvádolták – mi sem könnyebb – köpönyegfogatással. Az a tény, hogy föllépéseit, megszólalásait ünnepélyesen teatralizálta, semmiképpen sem cáfolta igazságkutatásának őszinteségét.

Sokféle irányból próbálták relativizálni gondolatait. De a gondolat nem engedett. Valahányszor valaki belemélyedt egy-egy szövegébe, filozófiai publicisztikájába, esszéjébe vagy politikai jegyzetébe, az éleselméjűség, a világosság, az eredetiség, az igazságfeltáró munka, a kritikai erő és a magas rendű irodalmi stílus elragadta. Akár vele tartott immár három évtizedes szellemi otthonába, a modern marxizmusba, akár nem. Aki makacsul kitartott a tekintélyét eljelentékteleníteni akaró közhelyeknél, rákényszerült arra, hogy ne olvassa többé. Így aztán ellenségei elmaradoztak, hívei, fontolva követő olvasói szaporodtak. A gyászhír nyilvános hatásában lemérhető a veszteség érzete.

Tamás Gazsi nagy gondolkodó és nagy író volt, nemzedékem egyik, ha nem a legnagyobbja. Nemcsak az eszmetörténetben, hanem az irodalomtörténetben is helye van. Megvesztegethetetlen, bátor ember. Barátomat gyászolom.