Élet és Irodalom,
LXVI. évfolyam, 41. szám, 2022. október 14.
RADNÓTI SÁNDOR
Csodálkozunk. Imént még 50 volt, nemrég 40. De hát ez csak az óra percegése. Nem a múló, hanem a telő időről akarok beszélni. Megtelt egy nagyobb könyvespolc. Nemcsak Darvasi írta, szüksége volt még álnevekre is, melyek közül a Szív Ernő bizonyult maradandónak.
Mit csinál Darvasi, amikor nem ír? Hát – ír. Ír fejben, ír kitalált társasági történeteivel, ugratásaival, mások történeteit hallgatva. Ír újságot olvasva, hírekről értesülve. Ír praktikus leveleivel, ügyeket intézve, futballmeccset nézve, pingpongozva. Az ember azt érzi, hogy állandóan nagybevásárló-körúton van, s olyan telhetetlenséggel gyűjt életanyagot, ami a magyar irodalomban talán csak Móriczra volt jellemző. Mindez nem jelenti azt, hogy Darvasi ne lenne szerelmes, jó barát, aggódó és a sikernek szurkoló apa, gondviselő fiú és sok minden egyéb, de azért, ezen érzések tárgyai, ne csodálkozzunk, ha adatközlőként is megjelenünk prózájában.
Azt nem tudom, hogy álmában is ír-e, de azt igen, hogy a fent jellemzett földközeli mohósággal párban jár az égközeli fantazmagória: álomszerű jelenések és látomások tömege. Sőt, ezzel kellene kezdeni írói jellemzését, a fantázia képességével, amely nem áll meg illemtudóan a racionalitás határainál, hanem fölszabadultan átlépi azokat. Darvasi – főképp nagy terjedelmű szövegeiben, amelyekből mindig újabbak készülnek – nemcsak történetkitaláló, hanem mesemondó is. Története egyben történelem, méghozzá a Nagy Történelem, s párhuzamot keresve talán egészen Torquato Tasso Megszabadított Jeruzsáleméig kellene visszanéznünk ahhoz a könnyed magától értetődéshez, ahogy az, ami megtörtént (Buda visszavétele vagy a szegedi nagy árvíz), összefonódik a mese csodáival.
Lehetne, aki ennek alapján Darvasi nagyregényeit a modern phantasy-irodalomhoz sorolná (s ilyesféle kísérlettel, ha máshol nem is, de a reklámban már találkoztam). Ez tévedés, mert a phantasy – miképpen a mese, a science fiction, a parabola, a legenda – arra köt paktumot az olvasóval, hogy a történet egészére elfogadja a lehetetlent, a csodásat, a még vagy már nem lévőt, a nem racionalizálhatót – például azt, hogy másfajta sapiens-rasszok is élnek a földön (vagy egy távoli bolygón), nemcsak a homo. Amit nem győzök csodálni Darvasi vállalkozásában és annak művészi sikerében, az a játék a kétféle szerződéssel, a benne maradással és a kilépéssel a racionalizálhatóból. A kilépés ezen a módon a költészet művön belüli reflexiója lesz az élet prózájára, s a könny vagy a virág nagy, összefoglaló allegória. A demarkációs vonal nincs lebontva vagy lerombolva, csak kecses természetességgel át- meg átlépve. Nem úgy, mint a szürrealista vagy mágikus realista prózában, vagy a korai romantikus fantasztikus irodalomban (ahol általában egy irreális elemet kell elfogadnunk a máskülönben normális életben – például valakinek nincs árnyéka).
Amikor nem írja nagyregényeit, akkor novelláit és tárcáit írja. Mivel az előbbiek hosszú éveket vesznek igénybe, valamiféle roppant, egyidejű munkát kell elképzelnünk. Nyilván vannak tárcanapok, hiszen a határidő a jelentősebb múzsák közé tartozik, de a novellák és a hosszú szöveg írásának megosztása már a műhelytitkai közé tartozik. Mindenesetre a rövidprózában általában nem a csodafantázia működik, vagy pontosabban azok a „kis csodák – mint egyik interjújában mondja –, melyek már nem is látszanak, de persze mégis észre lehet őket venni”.
Mindez egy olyan írói életformát jelent, amelynek ma már aligha van párja. A múlt század első felében éltek ilyen írók, Ady, Kosztolányi vagy Szép Ernő. Az utóbbiról a tárcanovellista, publicista Szív Ernőre keresztelése emlékezik meg. Szív elkezdte a maga külön életét, egyszerre vált önálló szerzővé és Darvasi regényalakjává. Amikor nemrég polgári kezdeményezésből 1000 ember megszavazta a nagy színész, Fodor Tamás hivatalosan soha meg nem kapott Kossuth-díját, Darvasi aláírása mellé odaírta a megjegyzésrovatba, hogy „Szív Ernő támogatásával”.
Valóban, az újságírás mérhetetlen lezüllésének a korszakában az irodalmi tárca (amelynek ébren tartására vagy föltámasztására ez a lap, amelybe most írok, tesz dicséretes kísérleteket) egyetlen állandóan jelen lévő képviselője Szív Ernő. Tárgya minden lehet, ahogy az élet hozza itthon és külföldön. Nem kizárólagos témája a közélet, mint Parti Nagy remek nekirugaszkodásainak (egykor a Magyar mesékben, ma a HVG Az én hetem című sorozatában), de nem kerüli el, ha beleütközik. A minap is milyen pompás replikát írt egy nagy hatalmú ember szájából elhangzó – eufemisztikusan szólva bursikóz, legénykedő, valójában idétlen és infantilis – megjegyzésre, hogy a kortárs magyar irodalom 80 százalékát „kukázná”. Szív szelíden megmagyarázta, hogy „aki ilyesmit állít, annak fogalma sincsen az irodalom – és egyáltalán – a művészet szerkezetéről, működéséről, annak fogalma sincsen arról, hogy mire való az irodalmi szó, mű, mire nem való, miért kell, mi jó belőle, mivel kell óvatosan bánni, mit illik ünnepelni”. Valamint, „hogy jó író nincsen közepes vagy rossz író nélkül”.
Éljen(ek) a kettős jubileum alkalmából ez(ek) az igen jó író(k), Darvasi és Szív; a fennvaló tartsa meg őt/őket erőben, egészségben!