Az öreg Nádas

Nehéz volna meghatározni Nádas Péter – vessem előre: nagyszerű – könyvének műfaját. Rémregénynek nem nevezhető, mert a borzongató motívum – egy fiatal férfi ösztönvilágának gyilkosság vagy gyilkosságok felé mutató jellege – későn jelenik meg a szövegben, amely nem is ebbe az irányba bontakozik ki, noha emberhalálokkal fejeződik be. Ugyanezért regénynek is csak a legformálisabb értelemben (hosszú prózai mű) nevezhető, mert történetszövése, a szereplői hierarchia meghatározottsága olyannyira málladozó és változó, hogy tulajdonképpen az is kérdéses, történetről van-e szó, vagy csak különböző eseményekről, amelyeket egyedül egy falu belvilága – ahol mindenki mindenkit ismer és mindenki mindenről tud – fűz össze.

Ám a falu-rajz, faluszociográfia sem lehet a keresett műfaj. A községben ugyan távolról fölismerhető a tájékozott olvasónak a Szentendrei-szigeten lévő Kisoroszi, ahol egy időben az írónak háza volt, de az úri nyaralók és a földművelő falubeliek, a gazdagok és a szegények, a korábbi hierachiák nyomainak elemi megkülönböztetésén túl kevés jel mutat a társadalomrajz igényére, miközben munkafolyamatok, erkölcsök, beszédmódok magasrendű, realisztikus megalkotását tapasztaljuk. Maga a kor (a múlt század hatvanas évei – s az azt megelőző két nemzedék) is olyannyira el van távolítva, hogy csak apró jelekből, utalásokból, nevekből rekonstruálhatja az olvasó. Ám ez is összefüggésbe hozható az előbb említett realizmussal, amennyiben a falu tudatállapotát, hierarchiáját kevéssé befolyásolták a társadalmi változások, a mobilitás.

Az ember természete

Mindaz, amit főképp negatíve foglaltam össze, pozitíve úgy fogalmazható meg, hogy Nádas könyvében a laza szerkezetű eseménysor mögött egy antropológiai vázlat jelenik meg, az, ami őt mindig is a leginkább érdekelte, az ember természete. Ilyen gátlástalan középpontba állítását csak az öregkor nonchalance-a (fesztelensége, közömbössége, könnyedsége) engedhette meg neki. A Rémtörténetek nagy öregkori mű, s nemcsak ebben az értelemben, hanem abban is, hogy itt jutott legközelebb stiláris ideáljához, a stílus-nélküliséghez. Persze ennek abszolút megvalósítása lehetetlen, s vak-olvasással sokan rájönnének a rövid, új bekezdéses, aktivitást megjelenítő mondatok ismétlődéséből, és hosszabb, bár ezúttal nem feltűnően hosszú reflexív mondatokkal való ritmikus váltakozásából, és sok más egyébből, hogy Nádast olvasnak. A legföltűnőbb változás a nyelvi regiszterek – a lehető legkevésbé, de mégis csak stilizált – voltából fakad. Nádas minden eddigi írásától eltérően a mindennapi durva beszédnek, a valóban kívánt, vagy csak a jóindulatot leplező szitkozódásnak, mocskolódásnak, káromkodásnak, valamint a tájnyelvnek ebben a könyvben sarkalatos szerepe van, s ez egészen másfajta – jobbadán stilizálatlan – naturalizmushoz vezet, mint amit eddig ismertünk.

Más tekintetben azonban ezt a könyvet az életmű folyamatosságába kell és lehet helyezni. Az író Váradi Júliával folytatott Klubrádió-Dobszerda-beszélgetéséből tudható, hogy Az emlékiratok könyvére készülődve párhuzamosan foglalkozott ezzel a témával. Jegyzetei az írói terv mellett Kisoroszi népével folytatott interjúkat tartalmaztak (s a nyelvi regiszter följegyzéseit). Ha akkor megvalósul, „sokkal szociográfikusabb” lett volna. Amikor több mint fél évszázad múltán újból kezébe vette jegyzeteit, azokat egészen más művészi terv szolgálatába állította. Az emlékiratok… az európai klasszikus vallomásos próza hagyományába illeszkedett, és annak újabb remekműve volt. A test, ami ennek a regénynek a föltárt titka volt, a következő nagy műben, a Párhuzamos történetekben megszűnt titok lenni, hanem az ember egyetlen lehetséges értelmező elvévé vált, beláthatatlan poétikai következményekkel, amelyek közül csak a lezáratlanságot és lezárhatatlanságot említem. A Világló részletek című memoár, amely sokáig szerzője számára is életműve lezárásának tűnt, az emlékezet próbáiként rekonstruált nyomatékosan részleteket egy én világából, s e folyamat lezárhatatlansága az előzőknél még nyitottabbá tette ezt a jelentős munkát. E folyamat íve vezetett a Rémtörténetekhez, melynek címe megelőlegezi a rémes, a szónak csak mindennapi értelmében véve tragikus, de mindenesetre katasztrofális fejleményeket, amely a lassan hömpölygő előadásmódot a végére bámulatosan felgyorsítja és lerövidíti. Ezzel Az emlékiratok… óta először van Nádas egy könyvének valódi zárlata, de ellentétben amannak szerves, zárt fölépítésével itt egy teljesen nyitott eseménysor teljesen véletlenszerű egyidejűséggel zárul le – a könyvcím többesszámával is egymástól elválasztott – négy halálesettel. Így maga az erős zárlat is a totális nyitottságot sugallja. Amihez hozzá kell tenni – s erről is fölismerhetné a szerzőt a vakolvasó –, hogy az esemény(ek) befejezése után kilenc oldal erejéig még belekezd egy másik történetbe.

A most megrajzolt – nevezzük így: poétikai – ív mellett van Nádas nagy műveinek egy tartalmi – embertani – állandója, amely itt jelenik meg a legleplezetlenebbül.

Ez a radikális kétely az Énnel, az Én önállóságával, önmagában való értelmezhetőségével szemben.

Lejjebb, az érzéki ösztönvilágban, vagy feljebb, „egy nagyobb, felderíthetetlen egészben” jelölte ki az egyén helyét, amelynek tartást „a köznapi nehézkedések” adnak – ha adnak. Az embereknek nincs karaktere, belső magja, hanem viszonyrendszerekre reagálnak. Nádas művészi nagyságának lényegéhez vezet az a paradoxon, hogy mégis – ebben a könyvben is – felejthetetlen egyéniségek sora iramodik ki tolla alól. Akik most szüntelenül változtatják pozíciójukat, a viszonyrendszerekben elfoglalt helyeiket, amelyeket hol feltárnak, de legtöbbször ellepleznek beszédmódjukkal, belső beszédeik és kommunikatív beszédeik sematikájával, bepillantással ösztönviláguk fordulékony vagy megrögzült rejtelmeibe, hiedelmeikbe és látomásaikba, a Másik megértésének szüntelen kísérleteibe.

A harmadik változás Nádas eddigi életművéhez képest, hogy a legalább Az emlékiratok… óta minden világnézeti és stiláris fordulata ellenére fenntartott tragikus szemlélete megváltozott. Öregkori, tragédián túli, a katasztrófát belátó, de mégsem katasztrofista látásmód jelent meg. Ez megint a rémtörténetek esetlegességére utal.

Valaki meghal a méhcsípésektől, valaki öngyilkos lesz, valaki „Freitodot” követ el (sajnos a magyar nyelv nem tesz különbséget öngyilkosság és „szabad halál” között), valaki vagy egyszerűen meghal, mert öreg, vagy talán bántalmazás következtében. Az élet megy tovább.

Úgy látszik, Nádas Péter önértelmezése szerint művében a legfontosabb a morális jó időnkénti áttörése. Talán visszaemlékezés ez az európai kultúra egyik kulcsmondatára – „az erő része, mely / örökké rosszra tör, s örökké jót mível” (Goethe: Faust, Jékely Zoltán fordítása) –, erősen legyöngített változatban. A rosszra törés sokkal erősebb, de néha-néha – miközben a szavak szintjén általában megmarad – az ellenkezője történik.

Ez a kritika csak általános leírást adhatott, mert – tiszteletben tartva az írói szándékot – nem vállalkozott a rémtörténetek elmesélésére, ahogy mondani szokták, a spoilerezésre. El kell olvasni!

Nádas Péter: Rémtörténetek, Jelenkor, 2022, 464 oldal, 4999 Ft