A kultúrpolitikus jelleme

A Kádár-korszakban be volt tiltva a Himnusz szövege, s hasonló válogatatlan badarságok… A „létező szocializmus” valódi korlátairól nemcsak a később születetteknek van vajmi kevés sejtelmük, hanem hovatovább a résztvevőknek és szemtanúknak is. A Tények és tanúk Pándi-kötete ezért is, másért is fontos olvasmány.

Pándi Pál (1926-1987) a korai és a középső Kádár-korszak – a hatvanas és hetvenes évek – vezető kultúrpolitikusa volt, aki egy irodalomtörténészi trojka tagjaként – Szabolcsi Miklós és Király István mellett – Aczél Györgynek, a legfőbb kultúra-szabályozónak befolyásos tanácsadója volt. Kötetét fia, Kardos András szerkesztette (Schmal Alexandra társaságában). Megrendítő és vonzó, személyes és objektív előszóban számol – itt egyszerre három igekötőnek is helye van: be, le és el – apja hagyatékával.

Koncepciója Pándi pályájáról meghatározza a könyv szerkezetét és részeinek terjedelmét. Az első rész a tizennyolc éves fiatalember eddig nem publikált lágernaplóját tartalmazza (140 oldal), a második rész a pályakezdő, s hamarosan neofita sztálinista kommunistává váló férfi írásait tartalmazza (50 oldal), a harmadik rész az ’56-os „olvadás”, majd a forradalom hatását dokumentálja (100 oldal), a negyedik rész Aczél Györggyel való levelezését, a neki írt feljegyzéseket közli 1959-től haláláig (215 oldal). Egy rövid ötödik részben (34 oldal) Pándi nekrológja olvasható Benjámin Lászlóról, és egy ugyanabban az évben, 1986-ban készült életútinterjú.

Aczél Györgytől Tolnai Gáborig és Németh G. Béláig sokan felismerték, hogy Pándi tetteinek és gondolkodásának legmélyebb motívuma a zsidó sérelem. El kell tudnunk képzelni azokat a napokat, amikor a középosztály megbecsült tagjaiból a Kardos család páriává vált. Az alábbi följegyzés a gettóból. „Igyekeztem a főrabbi felé tolakodni. Ő ott állott a lépcsőjárat felső fokán, valamivel a tömeg felett. Ijedten jártatta tekintetét jobbra-balra, de megállapodni sehol sem tudott. Két-három percet nézett papjával farkasszemet a község, miközben a lárma egyre halkult. Az eltiltott, elzárt városból olykor behallatszott a villamosok csengése, autók tülkölése. Istenem, ez a bekátrányozott kerítés mily nagy távolságot jelentett most. Itt benn a rabság sanyargott, ott kinn tombolt az élet. A nyár most kezdte eregetni első sugarait, melyekben még ott villózott a tavasz. A szórakozóhelyek biztosan dugig voltak emberekkel. A nagyerdei sétányokon hullámzik a nép, a Déri-kertből ide hallatszanak a térzene foszlányai… Istenem, szorult el a szívem, ők, ők szórakoznak, s nekünk itt, szerencsétlen bélyeges seregnek minden idegszálunk pattanásig feszül – a létért.”

Pándinak, édesanyjának és húgának szerencséje volt a szerencsétlenségben, hogy nem keleti, hanem nyugati irányba indult velük a vagon, s kikötött Bécsben, ahol a kényszermunka elviselhetőbb volt, s nem volt közvetlen halálveszedelem. Most olvasok először arról, hogy a bécsi nép szánakozott sorsukon, és kenyérjeggyel, pénzzel, más egyébbel segítette őket. Szökés támogatásáról, bújtatásról nem hallunk, de azért bizonyos mértékig ide is vágnak Bibó István sorai: „Ha mondjuk Dániában – hogy egy nem harcoló országról beszéljünk – egy üldözött abba a helyzetbe került, hogy az első nyitott kapu alá be kellett menekülnie, az első útjába eső házban segítséget kellett kérnie, túlnyomó valószínűséggel arra számíthatott, hogy ezt valami módon meg is kapja, s ha nem is talál minden házban a teljes önfeláldozásig menő segítségre, mindenesetre olyanokra talál, akik magukat az ő ügyével azonosítják, s a gondját igyekeznek felvenni; kisebb részben számíthatott esetleg közönyre, elutasításra vagy óvatos elhúzódásra; arra pedig, hogy üldözőinek feladják, csak mint valami kivételes szerencsétlenségre kellett számítania. Ezzel szemben Magyarországon, ha ismeretlen házba egyáltalában be mert kopogni, a közönyre, elutasításra és elhúzódásra számíthatott, mint normális valószínűségre, a feladásra mint aránylag kisebb mértékű, de még mindig reális valószínűségre, s a segítségre, mint váratlan, alig remélt szerencsére.” Majd a közöny és elutasítás jellegzetességeinek felsorolása után ezt olvassuk: „Ezek az élmények adták az üldözött zsidók számára azt az elviselhetetlen érzést, hogy ebben az országban gyűlöleten és gyávaságon túl a süket értetlenségnek és idegenségnek egy olyan fala létezik számukra, melyet nem lehet áttörni.”

Az „elviselhetetlen érzés” a kamaszból is kirobban: „Biz’ Isten, egy magyarért sem fáj a szívem”. (Ír ezzel ellentétes, patrióta jellegű „furcsa emóciókról” is.) Bibó szövegének mindenesetre prospektív ereje van, s előre leír egy zsidó típust, aki sohasem felejti el fenyegetettségét, megaláztatását, kivettetését, s gyanúperrel tekint a „népre”, „akiből” ellenőrizetlen körülmények között újra kitörhet a fajüldözés. Ilyen volt a minap távozott Moldova György, és ez magyarázza mindhalálig hű kádárizmusát.

Pándi is ebbe a típusba tartozott. A finom kritikusnak induló irodalmár egy állítólagos cionista epizód után (nyoma nincs a könyvben) hamarosan teljesen azonosult a rákosista kommunizmussal, az Eötvös-kollégiumi tisztogatás egyik fő alakja lett, része volt az Újhold gleichsaltolásában (ezekről sincs dokumentum a könyvben, de sok emlékezés igazolja), elvhű kritikákat írt, köztük Sztálin-apológiákat. Egyet később szégyellt, az 1949 végén a Csillagban megjelent Devecseri-kritikát, amely a Rudas-Lukács-„vitában” (Lukács súlyos megdorgálásában a Párt részéről) kiállt a Párt (Rudas) mellett, éppen úgy, mint Devecseri, csak mondvacsináltan még elvszerűbben; alkalmat találva – a kor néha börtönnel vagy halállal fenyegető etikettje szerint – Lukács mellett Devecseri megdorgálására is. Minden másra – a kommunizmus hibákon és bűnökön átívelő kontinuitása jegyében – talált magyarázatot.

A börtönből kikerülő, műperekben elítélt kommunisták lassú rehabilitációjának, és a XX. kongresszus Sztálin-kritikájának hatására Pándi is változott – kétségtelenül őszintén –, de fő szempontja a bírálat mellett is a Párt vezető szerepének megőrzése volt. A Szabad Népnek az ’56-os szellemi forrongásokat, majd a forradalmat kommentáló – Horváth Mártonnal együttműködve írott – névtelen vezércikkeiben néha messzire megy az értelmiség, a diákok, a kommunista meggyőződésű forradalmárok követeléseinek elismerésében, de mindenütt látható, hogy az idomulás egyben idomítást is jelent, az események kézben tartásának szándékát. Mivel a helyzet napról napra változott, és a forradalmat leverő hatalmak tetszés szerint interpretálhatták a mégoly pártszerűnek szánt megnyilatkozásokat, az ő szigorú megbüntetése sem volt teljesen esélytelen, s akkor elgondolkodhatnánk egy börtönt megjárt Pándi életútjának alakulásán. Mindenesetre a nála jóval radikálisabbak közül Donáth Ferenc, Eörsi István, Litván György, Vásárhelyi Miklós és mások nem, viszont a nagy Déry és – a később Pándi fő szakmai szövetségesévé váló – Fekete Sándor a kádári konszolidációval való kiegyezést példázzák. Pándi mindenesetre néhány hónapig tartó bizonytalan helyzete és szilenciuma után 1957. szeptemberének végén már azt írta a Népszabadságban, hogy „még a huszadik század második felében is akadtak emberségükből kivetkőzött emberek, akik új középkort kreáltak Budapesten…”

Nem mondhatjuk, hogy ez a vád teljesen igaztalan lett volna. A forradalom árnyoldalaként megjelentek a népítéletek és az antiszemita agitáció. A fentebb idézet mondat a kulcsa annak, hogy miért válthatta fel akadálytalanul Pándi szótárában az ellenforradalom szó a forradalmat. Mindebből azonban az következik, hogy a kötet és az előszó azon sugallata, hogy a forradalom lett volna Pándi életének fényórája, a morális autonómia és heteronómia dilemmájának megoldása és a világszellemmel való találkozása, szerintem – Pándi és (Király) kedvenc szavával – tévesztett elgondolás. Nem a korszak kutatójaként, hanem a kötet olvasmányai alapján mondom ezt. Pándi életének csúcspontja – saját narratívájának is megfelelően – a hatvanas-hetvenes évek óvatos, ellenőrzött konszolidációja volt – állandó tekintettel az „ellenforradalmi” fenyegetésre; bármi is legyen a véleményünk erről a korszakról, és különösen annak szabadság-fokáról.

A Pándi-Aczél-szövetség és barátság dokumentumaiban rajzolódik ki Pándi arcéle, s igazolódik diákkori intuícióm, hogy ő a „rosszat”, amelyet képviselt – szabadságkorlátozást, cenzúrát, pártdiktatúrát, „demokratikus centralizmust” (mindennek radikális ellenfele voltam és maradtam) – őszinte meggyőződéssel, önérzetesen, távol minden karrierizmustól, cinizmustól, aszketikusan, az „őrző” pátoszával képviselte. Valóban úgy érezte, hogy állandó őrjáratot kell tartania, éberen vigyázva a Párt vezető szerepét. Kétfrontos harcot kell vívnia, az egyik oldalon a népi nacionalizmussal, a másik oldalon a nyugati, polgári „sznobériával” („a különféle strukturalista, szemiotikus és modernista irányokkal”) szemben. A népiek – lásd Király István naplójának beszámolóját – olykor nem voltak mentesek az antiszemita velleitásoktól, s az egyik Kiss Ferenctől származó kódszót, amely Bayer Zsolt trikójának feliratával hosszú utóéletet élt, Pándi is megismételte egy 1973-as levelében, ahol ironikusan „belföldi turistaként” jelölte meg magát.

Így hangzik elvi álláspontjának és aggodalmának összefoglalója: „Híve vagyok annak, hogy minden érték érvényesüljön a művészetben, de nem vagyok híve annak, hogy minden ideológia érvényesüljön az ideológiai életben. A művészetben van »pluralizmus«, az ideológiában nincs, illetve az ideológiai pluralizmus érvényesülésének (ami a marxizmuson kívüli koncepciókat illeti) legfeljebb korlátozott teret engedhetünk (egyház stb.). Ha a szellemi életben kialakul az ideológiai pluralizmus, azt tüstént követi a politikai, s ez a mi jelenlegi viszonyaink között kiszámíthatatlan következményekkel jár.” Ami pedig a marxizmuson belüli pluralizmust illeti, a lenini receptet fogadta el: vita a párthatározatig, fegyelmezett végrehajtás utána. A csehszlovák kísérlet bukását nem a testvéri tankoknak, hanem a dubčeki politika a Párton belüli frakciószabadságának tulajdonította.

Az Aczéllal való levelezés majdhogynem katalógusa mindannak, ami kínozta a szabadságszerető magyar értelmiségieket a kultúrpolitika – különösen az irodalompolitika – területén. Pándi maga is összefoglalta, hogy az Írószövetség 1981-es gyűlésén milyen támadások várhatók „a rendszer néhány alapvonása ellen (szabadságkérdés, magánkiadás, irányzatok szerinti folyóiratok, nemzeti sérelmek, ideértve a demográfiai ügyet is, a határon túli magyarságot is stb.)…”

Egyik levelét, amelyből idéztem már, azzal fejezte be, hogy „talán Te vagy az egyetlen, aki pontosan tudod: mennyire vagyok vagy nem vagyok óvatos”. Ez emlékeztet Jovánovics Miklós életének talán egyetlen bon mot-jára, amikor Eörsinek azt mondta: Pista, te vagy a legjobb magyar publicista, és ezt csak én tudom! A különbség, hogy az utóbbi megjegyzés cinikus volt, az előbbi nem, csak leleplezte a befolyásolás kijáró, titkos tanácsosi jellegét. Ebben Pándi valóban csak arra tekintett, amit ügyének vélt, s konfliktusokat vállalt magas rangú barátjával is. Révész Sándor találóan írja: „Pándiban a hatalomban lévő, a szellemi élet embereinek sorsát befolyásával befolyásoló embert látták a szellemi életben, ő pedig az üldözött embert és a háttérbe szoruló eszme képviselőjét látta magában.”

Zsidó sérelmének Király Istvánra való kivetítését az 1990-ben megjelent Rejtőzködő legendárium című Pándi-emlékkötet (szerk. Csáki Judit – Kovács Dezső) emlékezői, valamint az akkor letiltott, s most megjelentetett interjúban Aczél György vette észre, aki látta, hogy valahányszor Pándi szövetségben állt Királlyal, úgy érezte, hogy a magyarság befogadja, amikor pedig nem, akkor azt, hogy kiveti. Az interjú-készítők megkérdezték, hogy vajon viszonozta-e Király Pándi heves érzelmeit. Aczél határozott nemmel válaszolt, méghozzá azért – mondta –, mert „mindketten Királyt szerették jobban”. Király hisztérikus, Pándi patetikus karakter volt; jobb jellem, kisebb – bár nem érdemtelen – tudós. Egyik is, másik is szenvedélyes tanár.

A nyolcvanas évek már a végjáték – Pándi életében és a Kádár-korszakban is. A hetvenes évek közepén – mondta életútinterjújában – „úgy látszott, hogy jól haladnak előre a dolgok”, ám azóta megváltozott a helyzet. Pándi kitartott nézeteinél, a „helytállásnál”, a Párt-mítoszánál, de érezte, hogy ügye megingott, ha el nem bukott. Ebben a tudatban halt meg, közvetlenül a rendszerváltás előtt.

Pándi Pál: Teherpróba. Egy irodalompolitikus pályájának kritikus pontjai, Magvető, Bp., 2022, 640 oldal, 6999 Ft.

Radnóti Sándor