Konrád György története

Black Boxes sorozatunk ez alkalommal Konrád György irodalmi hagyatékába enged bepillantást. Radnóti Sándor egy visszatérő Konrád-motívum – a nyilas golyótűz elől megmenekülő fiú és lány története – nyomába ered. Írása mellé a Berlini Művészeti Akadémia (AdK) magyar archívumából válogattunk eredeti fotókat és dokumentumokat.

Kertész Imre emlékezetesen megírta a Kaddisban, s később „lágerpókernek” nevezte azt a beszélgetést, amelyben közép-európai zsidók fölteszik egymásnak a kérdést, hogy ki hol volt, s minden további magyarázat nélkül jönnek a koncentrációs táborok nevei. Fiatalkoromban magam is tanúja voltam ilyesminek. Egy alkalommal egy nálam talán húsz évvel idősebb nő elmesélte, hogy valamelyik budai kórházban rokonát látogatta, amikor egy nyilas őrjárat elkapta, s vitték a pesti Duna-partra. Életmentő ütemérzékkel a lövés előtti másodpercben ugrott a folyóba, s jó úszó lévén észrevétlenül átúszott a túlsó partra, ahol ugyanabban a kórházban talált segítséget és menedéket, ahonnan elhurcolták. A történet iszonyatossága mellett különössége miatt emlékszem rá hatvan év távolából, mert – mint később született – azonnal arra gondoltam, hogy az 1944 őszi budapesti terror szörnyűsége mellett rendezetlen, véletlenszerű, cinikusan szólva slampos volt.

Össze lehetne gyűjteni – vagy talán össze is gyűjtötték már – a magyar slamperei ilyen kivételes megmenekülés-történeteit. Hasonlóra alighanem jóval kevesebb lehetett a példa a náci Németországban. Volt, aki egy óvatlan pillanatban kifordult a sorból és elvegyült a járókelők között. Apámat Raoul Wallenberg mentette meg, mert a Schutzpassnak – apám esetében az elemlámpának, amivel világított a sötét pályaudvaron Wallenbergnek, miközben mondta neki, hogy ő is schutzpasszos, csak nincs nála – ideig-óráig még volt valami hatóereje. Tersánszky Józsi Jenőről mesélik, hogy egy lefogott zsidót kísérő nyilas írótársának, akivel véletlenül találkozott, felajánlotta, hogy a nála lévő egyik demizson bort neki adja, ha foglyát elengedi. S még mentőtanúnak is jelentkezett, mondván a bíróság előtt, hogy akár a másik demizsontól is megfoszthatták volna.

Konrád György is megírt egy hasonló történetet, s amióta először olvastam, nem hagy nyugodni. Pontosabban többször írta meg. Lássuk a szövegeket.

Klára nem bírta, ha be van zárva, képtelen volt egész nap otthon maradni a védett házban; rá nem vonatkozhatott a zsidókra mért kijárási tilalom. Igyekeztem otthon marasztalni, féltettem, de nem voltam örökké a sarkában. Klára kicsavargott a környékre, és utólag eldicsekedett a látottakkal. Mikor azonban egy járőr igazoltatta, nem bírt a tamáskodó kérdésekre felelni, inkább elhallgatott. Egy nagyobb sor zsidóval Klárát is kivezették a Duna-partra. Fölismerte egy nagynénjét, mellé keveredett. Mindenkinek ki kellett ürítenie a zsebét, álltak föltartott kézzel, szemközt a Margitsziget kopasz fáit, meg a fölrobbantott Margit híd egyedül álló pilléreit nézegették. A nagynéni még előredőlt a folyóba, de Klárát nem érte golyó. „Szerencséd, hogy kifogyott a táram”, mondta az egyik géppisztolyos, és elég barátságosan nevetett. „Szedd a lábad, és legyél jó otthon!” Ezzel a tanáccsal bocsátotta útra a már nem egészen fiatal pártaltiszt.

Én nyitottam kaput Klárának. Megismertem léptei hangját a bedeszkázott kapun át. Klára azt mondta: „Most álljunk itt, és fogd a kezem. Ne engedjél ki holnap, maradj egész nap mellettem. Anyának ne mondd el, mellettem lőtték le Sári nénit.”

Elutazás és hazatérés, 2001

Vizesen, véresen visszajött

Délelőtt, amikor szabad volt kimenni a házból, papírokért indult. Ahogy múlt az idő, enyhült a szorosság, mert a lakók egy része lehúzódott a pince-óvóhelyre, másik részét alkalmi razziákon elvitték és belelőtték a Dunába. Egy fiatalember össze volt kötözve az apjával, sorban álltak, arccal a víznek, a zajló Duna alsó rakpartján. Hátulról jött a géppisztolysorozat, az apának a háta közepébe, a fiúnak csak a karjába ment bele a golyó. A jeges vízben nehéz volt kioldoznia magát a kötelékből, az apja még kapaszkodott bele, húzta lefelé, és visszanézett rá. A fiú egy jégtáblába fogódzkodva vitette magát a Dunával a part felé. Az Erzsébet híd lábánál vergődött ki a parti lépcsőre, és összefagyva, vizesen, véresen visszajött a lakásba. Egy lány az anyja mellett állt, az anyját még tarkón lőtték, és belezuhant a vízbe, mire a lányhoz értek, elfogyott a töltény. „Szerencséd van, kislányom – mondta egy karszalagos ember. – Szedd a lábad, és eredj haza. Látod, ott úszik a mama!”

Falevelek szélben. Ásatás 1., 2017

A nyilas terror öt-nyolcezerre becsült budapesti zsidó áldozata között akadhatott néhány ilyen csodálatos megmenekülés. Ám azt, hogy Konrád tényekre emlékezett-e vissza, vagy fikciót írt, nem tudhatom. Amikor először olvastam az Elutazás és hazatérésben, tényirodalomnak gondoltam, az Ásatásban aztán a történet eltérései elbizonytalanítottak.

Az sem oszlatja a homályt, hogy Madácsi-Laube Katalin jóvoltából megismerkedhettem a történetek kéz- és gépirat-változataival, melyeket a Berlini Művészeti Akadémia Irodalmi Archívuma őriz. Egy 1981-es kéziratos napló- és vázlatfüzetben a megmenekülő fiú és lány története is szerepel, helyenként szó szerint, de az itt még Kati nevű fekete hajú kislány esetéből a nyilas mindkét kommentárja hiányzik.

Kobra barátnőjét is levezették anyjával együtt a Duna-partra, mindenkinek ki kellett ürítenie a zsebeit már álltak feltartott kézzel a Margitsziget fáit meg a beroppant Margit hidat nézegetve, a kislány anyját még belelőtték a folyóba, de a sortűz egyszer csak abbamaradt, még látta, hogy az anyja elsüllyed egy jégtábla alatt, majd hátulról azt hallotta: szerencséd, hogy kifogyott a tölténytáram.

Szedd a lábad, mondták a gyereknek, és ő hazament. Velünk egy házban lakott, éppen Kobra nyitott kaput neki mikor meghallotta vékony hangját a bedeszkázott kapun túl.

Egyedül vagy, kérdezte Kobra, egyedül, mondta a kislány, elmentek vagy huszan, ő jött meg hírmondónak.

IMG 4094-4096

A Kobra név mutatja, hogy a Kerti mulatság. Regény és munkanapló című 1989-ben megjelent mű előkészületeiről lehet szó, ahol Kobra a főszereplő, s a szerző alakmása. S valóban, a könyvben – már Klára néven – szó szerint ott van az a jelenet, amely engem 2001-ben az Elutazásban ragadott meg, s amely fent olvasható, egyetlen további információval: „igyekeztem otthon marasztalni unokahúgomat”. Konrádot tehát nagyon foglalkoztatta ez a történet, amelyet jelenlegi tudásom szerint háromszor örökített meg nyilvánosan, s mostantól első (?) fogalmazványa is ismeretes. A Rácz Lajos által készített kitűnő életrajz-interjú-kötet (Élethosszig tartó regény, Szeged, Tiszatáj, 2021) viszont nem tartalmazza – igaz, ott a védettház-beli budapesti hónapokról nem esik szó.

Nem vagyok történész, még kevésbé mikrotörténész, nem feladatom a tény-igazságot vizsgálni, csak az írói igazságot.

Mindenesetre a kis történetnek a publikált memoárban a következő a kontextusa. A tizenegy éves Konrád Györgynek és tizennégy éves nővérének Berettyóújfalun letartóztatták a szüleit, mert valaki följelentette őket a BBC hallgatása miatt. (Az aljas följelentő történetesen ezzel megmentette az életüket, mert a börtönből nem deportáltak.) A kisfiú felismerte, hogy el kell menniük, megvesztegette, akit kellett, s fölutaztak a pesti rokonokhoz. (Ezzel megmentette nővére és a saját életét; osztálytársai mind elpusztultak.) Védett házba kerültek, ahol Konrád összebarátkozott egy nála néhány évvel idősebb lánnyal. Ő Klára.

A történetek nem teljesen azonosak. Egyszer rokonról, unokatestvérről van szó, másszor házbeli kislányról. Az egyik esetben egy nagynéni, a másikban az édesanya hal meg. A nyilas pártszolgálatos sem ugyanazt mondja, s a vázlatban még csak annyit mond, hogy szerencséd volt és szedd a lábad. S a történetek irodalmi szintje sem egyenértékű. Az Ásatásban olvasható egy – pontosabban két – dermesztő anekdota, melynek rettenetes poénja – „ott úszik a mama” – példa a tettek után verbálisan is kifejezett bamba, de ugyanakkor radikális gonoszságról.

Az első változat – tehát a Kerti mulatságból az Elutazás és hazatérésbe egy szó kivételével teljesen azonosan átvett jelenet – azonban sokkal mélyebb és elgondolkodtatóbb. A nyilas, aki talán nem véletlenül „már nem egészen fiatal”, mint az önbíráskodó, a szabadgyilkolásban tobzódó fegyveresek túlnyomó része, az egyik pillanatban tömeggyilkos, s amikor annak folytatásában valami megakadályozza, azzal a jó tanáccsal bocsátja el áldozatát, amit ezren és ezren mondanak: a legbanálisabb közhellyel. A radikális rosszal szemben a gonosz banalitása – mondaná Hannah Arendt, de ez nem állja meg a helyét. Mert itt a tudat két rétegéről van szó. Az egyikben a kislány arctalan, megsemmisítendő áldozat, a másikban visszaváltozik gyerekké, individuummá, akinek a közömbös felnőttek szokásszerűen ilyeneket mondanak. Mindazonáltal végtelen tompaságot feltételez, hogy a kettő – a gyilkolás és a frázis – között nincs átjárás, reflexió, de föl kell tételeznünk, hogy sok ember éppen ilyen tompaságban éli le az életét, akkor is, ha nem kap szinte korlátlan felhatalmazást az események szerencsétlen alakulása folytán az ölésre.

Ez egy nagy irodalmi pillanat. Még ha talán nincs is makulátlanul megfogalmazva. Az áldozatok kivégzés előtti másodperceire ironikus távolítással sem tűnik alkalmas szónak, hogy „nézegetnek”, s a Dunába lövés történésére disszonánsnak érzem a választott igét: „előredől” a folyóba. Ám ennek csekély jelentősége van a megörökített (megalkotott?) tett és szó döbbenetes disszonanciája mellett.

Radnóti Sándor