Radnóti Sándor: „Ez volt a két nagy sebe a Kádár-korszaknak”

Maga a szamizdatmozgalom eleve egy erkölcsi gesztusból alakult ki: abból, hogy sok publikáló értelmiséginek elege volt ezekből a méricskélésekből és vitákból, cenzúrából és izzadságos ellencenzúrából. Petri is átélte ezt. – Radnóti Sándorral 1956 irodalmi emlékezetéről beszélgettünk Az írók országa sorozatban.

Beszélgetésünk mottója lehet, amit egy 1987-es kiállításmegnyitójában írt 1956 kapcsán (A harcoló város. Egy kiállítás megnyitója a Recrudescunt Vulnera kötetben): „Az eltelt harminc évben megfosztottak bennünket a harcoló város emlékétől.” Most olyan művekről fogunk beszélni, amelyek a maguk módján, így vagy úgy, de már a rendszerváltás előtt is ellene dolgoztak a felejtés tendenciájának. Az 56-ról szóló beszédet ebben az időben először is a hivatalos hatalmi narratíva és az ehhez illeszkedő művek uralták, ez volna a legbelsőbb kör; voltak aztán írók, költők, akik az első nyilvánosságban tudtak megjelenni, de nem követték feltétlenül a hivatalos verziót; egy külsőbb körben azokat látjuk, akik szamizdatban publikáltak 56-ról is szóló műveket, végül pedig ott voltak a magyar emigráns irodalom alakjainak munkái. Ha ma valaki az elsőt, vagyis a forradalom leverése után kialakított hivatalos változatot akarja megismerni, melyik forrásértékű könyvet, könyveket vegye a kezébe – az esztétikai és az etikai minőségtől itt most eltekintve?

Vannak először is történelmi források – ha tetszik, irodalomnak is tekinthető, nagyon alacsony színvonalú munkák, mint amilyen Hollós Ervintől a Kik voltak, mit akartak?, amely a 60-as években jelent meg – hangsúlyosan 1958 után. Ennek azért van jelentősége, mert 57-ben még bizonyos kompenzációkat ígért a hatalom – noha a nem kommunistákat már akkor is kivégezték. De valamit kínáltak cserébe azért, hogy a forradalom nem bontakozhatott ki és nem valósíthatta meg magát. Kínáltak a kultúrában is: Freudot például vagy Rejtő Jenőt akkor jelentettek meg először a háború után, a Nemzeti Színházban pedig egy közepes egzisztencialista dráma, Félicien Marceu műve, A tojás ment. Illetve az első Brecht-bemutató is 1957-ben volt a háború után. Még film is született ebben az évben, 1957-ben, Éjfélkor címmel (rendező: Révész György), amely bizonyos megértéssel viseltetett a forradalom iránt, és 58, a következő év volt tulajdonképpen, amikor teljes fordulat következett be: ekkor végezték ki Nagy Imrét és társait. Az ezután született Kik voltak, mit akartak? olyan beállításba helyezte 56-ot, amely szerint az részben külföldről irányított volt, részben pedig azoknak a legreakciósabb elemeknek a támadása, akik a földet vissza akarták venni, akik újra be akarták vezetni az elnyomó és kizsákmányoló kapitalista rendszert – és így tovább. Két narratíva volt tehát; az egyik a megzavarodásé: megzavarodott emberek fellázadása vagy egyre élesebb és radikálisabb magatartása, amely felelőtlen volt; a másik pedig a megtervezett zűrzavaré, amelynek során a zavarosban halászhattak a gonosz alakok. Darvas József Részeg eső című regénye, majd színdarabja és az ehhez hasonló művek vagy választottak e két narratíva közül, vagy keverték a kettőt.

Az egész megértéséhez tudni kell – és ez a teljes korszakra vonatkozik, nem csak az elejére –, hogy erős cenzúra tiltotta a forradalom független értelmezését. Ezt nevezhetjük a kádári alkunak, amit ő kínált a magyar nemzetnek: folyamatosan egyre több magánszabadságot kapsz, javul az életszínvonalad, és ennek az az ára, hogy a köz kérdéseiben nem nyilatkozol – vagy csak apologetikusan –, ennek pedig az 56-ról való beszéd volt a legfőbb próbaköve. Ne beszélj a forradalomról, vagy ha beszélsz, akkor fogadd el a hatalom aktuális narratíváját.

Tulajdonképpen azt mondanám, hogy két nagy titkos mítosza volt a Kádár-korszaknak – és érdekes, hogy mind a kettő szabadság-, és nem egyenlőségmítosz. Az egyik 56 – eltakarva, esetleg csak utalásokban feltüntethetve –, a másik pedig a disszidálás. Kivívjuk a szabadságunkat: egyik állítás; elszakadunk az országunktól, és elmegyünk a szabad világba: másik állítás. Ez volt a két nagy sebe a Kádár-korszaknak: mind a kettő érinthetetlen volt, finoman és csak célzásokkal lehetett megközelíteni. Az egyenlőséggel kevesebb probléma adódott: nem voltak kirívó vagyonok, nem volt luxus, csökkent a nemzeti nyomor, a hatalom meglehetősen aszketikus volt, a kialakult életszínvonalban nem voltak észlelhetők nagy szélsőségek. Ilyen módon a forradalom és a disszidálás vált a legérzékenyebb kérdéssé a korszakban.

Két téma, amelyről nem vagy csak nagyon korlátozott módon lehetett beszélni, miközben közvetlenül vagy a családján, barátain keresztül közvetve rengeteg embernek volt róla valamilyen tapasztalata.

Én 10 éves voltam 56-ban, és arra emlékszem, hogy a legtöbb embernek, akivel később bizalmasan beszéltem – bár nem voltam különösebben félénk gyerek, nem éltem kétarcú életet, nem beszéltem otthon és az iskolában máshogyan –, volt valamilyen 56-élménye. Sokan őriztek tárgyi emlékeket is a forradalomból, például egy darabot valamelyik lerombolt szoborból; volt valami, amit őriztek, létezett egy magántisztelete 56-nak.

A 60-as évek elején kezdődött el aztán a kádári konszolidáció, amikor elszakadt a vezetés a közvetlen orosz kézivezérléstől, és ekkor valamiféle megszabadulásérzés következtében különböző művek születtek, amelyek közül egy igazán figyelemre méltó: Sánta Ferenc Húsz órája, amelyet nagyon sokféleképpen lehet értelmezni – ami a mű dicséretére szolgál. Az egyik megfejtés persze az, hogy ez egy Kádár-apológia, amelyben a főhős a TSZ-elnök, aki mélyen átérzi a panaszokat és sérelmeket, amelyeket a Rákosi korszak a parasztságban előidézett, és lényegében, a maga megértő módján rendet teremt. De lehetett más értelmezése is a műnek, mert ezzel a figurával szemben az egykori barátja, Balogh Anti, aki belelő a házába, aki 56-ban úgy érzi, hogy eljött az idő, hogy rend tétessék, egyenrangú figurája a könyvnek, semmivel sem kevésbé súlyos egyéniség, mint Elnök Jóska, a másik figura. És mind a kettő fölött ott van egyrészt a falu gazdagon ábrázolt és igen érzékeny képe – az asszonnyal, akinek megölik a gyermekét 56-ban és másokkal –, másfelől pedig a gróf, aki a teljes deklasszálódás állapotában éli végig a második világháború után eltelt éveket, és aki hangyák harcának látja mindezt a felfordulást, ezeket a szenvedéseket, amelyek érték a magyar népet – nekem pedig az a gyanúm, hogy Sántának tulajdonképpen ez volt az igazi világnézete. Mindenesetre a Húsz óra egyáltalán nem tökéletes remekmű – van például egy egészen rettenetes fejezet benne, egy TSZ-gyűlés, amelyben majdhogynem agitál az író a háztáji ellen, amely később, a következő évtizedekben lényegében a falu boldogulását jelentette Magyarországon, de ha eltekintek ettől, akkor ez a regény nevezhető komoly irodalmi kísérletnek 56 megértésére. Mint minden jelentős prózai mű esetében, itt is minden figurának megvan a maga igazsága. Mindenkinek vannak bűnei és hibái, és mindenkinek vannak erényei – főképp pedig megérthető mindegyik.

Egy évvel a Húsz óra megjelenése előtt, 1963-ban adták ki Déry Tibor Szerelem című novelláskötetét, amelyben úgy 56, mint a disszidálás témája megjelenik, bár mind a kettő sajátos formában: a Két asszony című írásban például magát a forradalmat nem látjuk, szereplőinek 56 utóhatásával, a börtönbüntetések tényével és valóságával kell megküzdeniük, a Számadásban pedig ott van az ország elhagyása, de ezt az eseménysort alapvetően egy történelemi mozgásokba mintegy véletlenszerűen belekeveredett figura tragédiájaként láttatja Déry.

Ami hasonlíthat ehhez a Sánta-féle gróf-figura nézőpontjához. Őszintén szólva, a Számadás nincs most előttem, rég olvastam. A kötet két novellájából készült az egyik legszebb magyar film, a Szerelem, Makk Károly rendezésében: a Szerelem című elbeszélésből, amely egy Rákosi-korszak idején szabaduló, börtönviselt ember története, és a Két asszonyból, amely pedig egy 56-os börtönviselté – jól beazonosíthatóan személyesen Déryé. Ez tehát egy magánéletbeli történet: két asszony viaskodása, illetve a szeretete is egymás iránt – ez a tárgya. Nemcsak a forradalom nincs benne megjelenítve, arról sincs szó, hogy jogos-e a börtönbüntetés, hogy áldozat-e a férfi, vagy tettes. Ennek ellenére az egykori recepció nagyon erősen abba az irányba ment, hogy ez egy jelentős megemlékezés magáról 56-ról is.

Sánta Ferenc regénye, Déry novellái a 60-as években jelentek meg. Később aztán mintha egyre jobban és jobban kikopna 56 emléke az irodalomból.

Valóban, ugyanis a magyar értelmiség legnagyobb része úgy gondolta, hogy a kádári alkut helyes megkötni, mert jólétben és magánszabadságban is napról napra jobb a helyzet, és ez megér annyit, hogy ne beszéljünk a kényes témákról – de ha nem beszélünk róla, akkor egy idő után el is felejtjük. A 60-as évek elejétől a forradalom életben maradt vezetői kezdtek kijönni a börtönből. Ők ébren tartották 56 emlékét, de mondjuk Eörsi István alapélménye volt, hogy lényegében nem találja meg a maga egykori társaságát, mert ő a börtönviseltségével állandóan emlékezteti a többieket arra, amire nem akarnak emlékezni. Visszaemlékezett például egy jelenetre (lásd ezt a Litera-interjút! – a szerk.): Csoóri Sándorral beszélget, aki egy idő után azt mondja, hogy ne haragudj, mennem kell, mert a Belvárosi Kávéházban várnak a fiúk. A fiúk Konrád Györgytől Gyurkó Lászlón keresztül Sükösd Mihályig, Hernádi Gyuláig azok voltak, akik valaha Eörsi társaságát is jelentették, de Csoóri nem hívta oda, Eörsi szerint azért, mert nem akartak egy olyan emberrel találkozni, aki élő emlékeztetőjele volt a forradalomnak. Ez bizonyos cinizmust jelentett, és kétségkívül enyhe cinizmus jellemezte a hármas tagolású magyar kultúrát. A híres aczéli három T szerint voltak, akiket a hatalom támogatott: hívő, dogmatikus kommunista vagy a kommunista indoktrinációban részes művészek, de őket közmegvetés övezte még a támogatóik részéről is. Amit viszont nagyon nagy figyelemmel kísértek, az a tűrtek világa volt: őket akarták megnyerni, nekik tulajdonítottak igazi jelentőséget. És kétségtelen, hogy a jelentős magyar irodalom ebben a korszakban a tűrt kategóriában helyezkedett el, és csak később jelent meg a tiltottak kicsiny halmazában is olyan nagy költő, mint Petri György, aki viszont teljesen nyíltan és szabadon beszélt 56-ról. Az egyik eleme annak, hogy – ahogy akkor mondani szokták – lement szamizdatba, tehát kilépett a hivatalos nyilvánosság köréből, hogy elege volt a harcokból, hogy itt és ott is egy sort ki kell húzni a versekből, mert túl átlátszó utalásnak minősítették. Ennek az egész dinamikáját nagyon jól lehet látni Király István naplójában (Napló 1956-1989), aki maga is tesz ilyen javaslatokat: felhívja rá a figyelmet, hogy egy adott sor egy drámában túlzott áthallásokra ad lehetőséget, ezért figyelmeztetni kell Aczélt, hogy ki kellene húzni. Ezek a rettenetesen alantas méricskélések a 70-es években is bőven folytak.

Amikor ön a Magvetőnél dolgozott, kimondva vagy kimondatlanul volt ilyen elvárás, hogy a gondozott szövegeknél ebből a szempontból is oda kell figyelni?

A legteljesebb mértékben volt ilyen elvárás, és emlékszem, az első könyv, amit a kezembe kaptam, Németh László egyik kötete volt, már lektorálás utáni állapotban. Engem szuperlektorálással bíztak meg (ami huszonvalahány éves koromban nagyon megtisztelő volt), és a lapok tele voltak ceruzás megjegyzésekkel, hogy „ezt benne hagyhatjuk?”. Egyébként nem érdektelen az sem, hogy kitől származtak ezek a hiperopportunista és gyáva megjegyzések: kora szerint ma aggastyán, és a szélsőjobboldal képviselője, Szalay Károly. Valamilyen értelemben mindenki cenzor volt. Én pedig tudtam a kötelességem, vettem egy vastag Hardtmuth radírt, és végigradíroztam a lapokat. Bizonyos lazaság uralkodott ilyen kérdésekben, amíg nem éleződött ki: Németh László könyve mindenesetre megjelent abban az ellencenzúrázott állapotban, ahogy leadtam.

Nemrég olvastam Granasztói Pál egyik memoárját, az Itthon éltemet, és abban váratlanul – hiszen a mű 1971-es – a következő mondatokra bukkantam 1956-ról: „Azt akkor egész valómban éreztem, hogy ami történt, felkelés volt, ilyen értelemben forradalom. S ma is hiszem, hogy összetevőinek jelentős része fakadt spontán indulatokból, igen sokaknak hirtelen érzelmi egyesülése révén, amit az elmúlt évek visszafojtott érzületei, sok visszássága robbantottak ki.” Érezni ebben valami furcsa lebegtetést, ugyanakkor mégiscsak a forradalom szót használja: egy ilyen futam tisztességes megszólalásnak tekinthető a kor kontextusában?

Abszolút tisztességes, és nagyon meg is lep, nem emlékeztem erre. Amikor 1986-ban megjelent az Emlékiratok könyve, amelyben ott van a jelenet, hogy a fiatal fiú a parlament előtt találkozik a tüntető tömeggel, és azt írja, hogy éreztem, forradalom, benne vagyok, forradalom, azt hihetetlen jelentős áttörésnek tekintettem egy hivatalosan megjelent könyvben – és most meglepődve hallom, hogy a 70-es években is átcsúszhatott egy ilyen mondat. Bizonyos értelemben ez átvezet az emigránsirodalomhoz, amelynek képviselői közül Szabó Zoltán beszélt 56 tömegfelkelés-jellegéről – az ő irodalmi publicisztikája 56-ról jelentős és maradandó (kötetben: 1956: Korszakváltás). Ezeket a vitákat (hogy forradalomról, ellenforradalomról, népfelkelésről vagy másról helyes-e beszélni 56 kapcsán) Granasztói ismerhette, talán ezért fogalmazott így. A felkelést teszi első helyre – azt nem lehetett tagadni –, és a felkelés minősítése az, hogy “ilyen értelemben forradalom” – bizonyos mértékig relativizálja a forradalmat, de ez a relativizálás nem jogtalan, hiszen ebbe a népfelkelésbe belefért a népítélet, ami rettenetes volt, belefért a sárga félcipős emberek felkötése a Körúton. Mint minden forradalomnak, ennek is voltak szörnyű vonatkozásai.

Nádas regényének az a részlete, amelyet említett, számomra az a szöveg, amelyből én, aki 56-ban még nem is éltem, úgy érzem, megérthetek, átélhetek valamit annak a napnak az érzelmi hullámzásaiból is. Ön, aki – Nádashoz hasonlóan szintén gyerekként – átélte azt a napot, felismeri abban a szövegben a saját tapasztalatait?

Igen, de én nem mentem ki az utcára, holott itt éltem akkor is egy sarokra a Parlamenttől. Nem voltam benne a tömegben. De ott voltam a Szemere utcában, ugyanis a Szemere utcai iskolába jártam, és azon a héten október 23-án délutánosok voltunk, és özönlött a tömeg az Alkotmány utcában, ahol az volt a jelszó, hogy „Vesszen Gerő!”. Ezt hallottuk az ablakokon át, és ennek az ereje az osztályba is beszűrődött. Az osztályfőnöknőnk berohant, és az éppen oroszt tanító tanárnőnkkel beszélgetett – nem tudtuk, miről, de valami hihetetlen boldogság ült az arcán. Azt is világosan éreztük, hogy az orosztanárnőnk kevésbé volt boldog. Tíz évvel idősebb volt, és mint utóbb megtudtam, vőlegénye sohasem jött haza az orosz fogságból. Reménytelenül realista volt, és az arckifejezés azt mondta, hogy nem lesz ebből semmi. Az osztályfőnöknőmet pedig soha többet nem láttam, mert disszidált.

Rátérve a szamizdatra és benne Petrire: az ő Nagy Imréről című, 1985-ben megjelent verse – azzal együtt, hogy a végén szépen megemeli a mártír miniszterelnök alakját – nem nélkülözi a kritikai mozzanatokat („személytelen voltál”, „tétova férfi” olvashatjuk például) – ez abban a, mondjuk így, akusztikai térben, amelyben Nagy Imréről nem lehetett szabadon beszélni, emlékét pedig a hatalom narratívájának követői besározták, nem okozott vitákat, ellenérzéseket a szamizdatmozgalom köreiben?

Éppen hogy nagyon nagyra értékeltük. Maga a szamizdatmozgalom eleve egy erkölcsi gesztusból alakult ki: abból, hogy sok publikáló értelmiséginek elege volt ezekből a fentebb már érintett méricskélésekből és vitákból, cenzúrából és izzadságos ellencenzúrából. Petri is átélte ezt: közeli jóbarátok kérték, illetve szorították arra, hogy ezt vagy azt húzza ki a verseiből. Réz Pál volt a szerkesztője a Szépirodalmi Könyvkiadónál, aki nem kevésbé gondolta úgy, mint Petri, csak világosan látta, hogy ez így nem megjelentethető. Ezt – az adott esetben baráti húzd meg-ereszd meg-et – egyszer-kétszer eljátszotta Petri, az első két kötetéből maradtak ki versek, de a harmadiknál már azt mondta, hogy ebből elég – és ez nagyon nagy áttörés volt. A másik nagy áttörés – irodalmi nívóról beszélve – Eörsi István volt, aki eleve azon mért mindenkit, hogy mi a viszonya az 56-os forradalomhoz. Ezen a mércén a legtöbben elbuktak, őket mélyen megvetette, és nem volt tapintatos: mind a magánéletben, mind a közpublikációiban, ahol lehet, csépelte őket. Ő boldogan csatlakozott a lengyel mintára megjelenő szamizdathoz, ami valóban új helyzetet jelentett, már csak abban az értelemben is, hogy a cenzúrának tovább kellett engednie, hiszen ott volt egy új lehetőség: ha nem jelenhet meg valami a normális módon, akkor választhatom a szamizdatot, mondták vagy gondolták (tenni csak ritkán tették) az írók.

Volt ugyanakkor egy fontos hírforrás: a Szabad Európa. Ezt rengetegen hallgatták az országban, és ott hallhatták az értelmezés másik lehetőségét, megismerhették 56 forradalmi emlékezetét, az emigráció harcos publicistáit – például a Gallicus álnevű újságírót (Mikes Imrét), akinek elképesztő erejű publicisztikáit lehetett hallani (kötetben: Reflektor). Ez is benne volt az egész 33 éves korszakban.

Ami a szamizdatot illeti, ott a Beszélő és más szamizdatorgánumok szerkesztői nagyon is tudatosan tekintették központi kérdésnek 56 forradalomként való értelmezését, de ez semmiképp sem jelentett valamiféle romantikus, tiszta fehér képet 56-ról. Annál is inkább, mert már lassan megjelentek – és aztán a 90-es évek szabad levegőjében nagyon általánossá váltak – azok a vélemények, amelyek ab ovo elutasították 56 reformkommunista típusát, és vitatták, hogy 56 tulajdonképpen baloldali reformmozgalom lett volna. Ehelyett olyan népfölkelésként gondoltak rá, amely a magántulajdon – ha nem is az óriásbirtokok, de a kismagántulajdon – radikális visszaállítását tekintette központi kérdésnek, és ebben a nézetben háttérbe szorult a munkástanácsok szocialista utópiája, amely oly fontos volt minden baloldalinak. Egy ilyen nézőpontból a börtönviselt 56-osok, Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Eörsi István és társaik a forradalom arisztokráciájának tűntek, amellyel szemben harcot vívtak. Tehát voltak belső feszültségek, ellentmondások, amelyek míg Kádár égisze borult a fejünk fölé, kordában maradtak. Emlékszem például, hogy Rácz Sándor, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács egykori elnöke és Donáth Ferenc – aki az ötvenes években börtönbüntetése előtt a Rákosi-titkárság vezetője volt, 56-ban viszont Nagy Imre körének meghatározó tagja lett, a forradalom után pedig újra börtönbe került – együtt nézte meg velem Jeles András csodálatos 56-os darabját, a Drámai eseményeket, amelyben Dobozy Imre Szélvihar című 1957-es tendenciózus színdarabját értelmezi át, és amely lényegében egy néma és artikulációra képtelen nép szenvedéstörténetét ábrázolta. Ez a feszültség aztán a rendszerváltás után kirobbant, és éles ellentétek jelentek meg a pesti srácok és az úgynevezett 56-os arisztokrácia között.

A 80-as években jelent meg, hivatalosan, folyóiratokban Nagy Gáspár két verse (Öröknyár – Elmúltam 9 éves és A Fiú naplójából), amelyek komoly kultúrpolitikai botrányt okoztak direkt Nagy Imre-utalásaikkal: abban a kontextusban igen erős gesztusok, de eredeti közegükből kikerülve, mai szemmel már nem tűnnek olyan jelentősnek.

Az igazság az, hogy már akkor sem volt olyan erejük. Nagyon rokonszenves volt, nagyon megbecsültük Nagy Gáspárt ezekért a gesztusokért, de jelentős költői teljesítménynek nem tekintettem. És azt is kell mondanom, hogy az emlékének, illetve már az akkori pozíciójának sem tett jót, hogy fel akarták őt stilizálni Petri mellé afféle „népi Petriként” – ami reménytelen volt, és nem is volt ízléses. Ő maga nem játszott ebben szerepet, szerény és kedves ember volt.

A forradalmat Petri György és Nagy Gáspár is gyerekként élte meg. Olyan szerzőt tudunk még Eörsi és Déry mellett, aki felnőttfejjel élte át 56-ot, és írt is róla számottevőbb művet?

Tudunk egy íróról, aki jelentős volt a maga nemében, ám egy hitvány munkát írt erről 1982-ben: ez Karinthy Ferenc és az ő Budapesti ősze. Amely hihetetlen ambícióval íródott – Karinthy valószínűleg már egy évtizede tervezte akkor, hogy megírja. Kialakított egy szerkezetet, amelynek a lényege – és ez önmagában is nagyon mesterkéltté teszi a művet –, hogy a főhős a forradalom néhány hetének minden jelentős pontján ott van: jár a Köztársaság téren, de feltűnik a Parlament előtt is – és így tovább. Megpróbál mérlegelni és igazságot tenni, jót-rosszat bemutatni és elválasztani, de ebből az ambícióból végül is egy selejtes, összességében, végső mérlegében félénk és apologetikus munka lett.

A prózafordulat szerzői vagy az utánuk a 80-as években érkező, fiatalabb írók nem igazán érintették a forradalmat. Jelzésértékű, szolidaritást kifejező gesztusokat persze tettek, Esterházy Péter például játékba hozta a Nagy Imrére is vonatkozó, június 16-i dátumot, de forradalomábrázolásról nála sem volt szó.

Esterházy a korai műveiben, elsősorban a Termelési regényben lényegében a kádári alku hatalmas paródiáját írja meg. Az ő korai műveinek költészete ennek az alkunak a kifigurázása volt, egyre mélyebbre ment ebben, és onnan mutatta meg a dolgok tökéletes abszurditását. Ebbe talán nem fért bele 56 ábrázolása, és persze Esterházy nem is volt történetmesélő alkat – ellentétben Nádassal –, hanem a nagy nyelvi paródia volt az igazi otthona. Valóban jogos kérdés, hogy a prózafordulat más alkotóinál megjelenik-e ez a téma, de én sem nagyon emlékszem ilyenre. Magam akkoriban többször is felvetettem, hogy ahogy a németeknél volt – és itt egy Lenz-regény címét említettem – Németóra, ugyanígy kellene Magyaróra is: olyan prózai mű vagy művek, amelyek felidézik a magyar történelemnek azt a nagy eseményét, amely kibeszéletlen maradt. De erre nem vállalkoztak, és tulajdonképpen olyan nagyregény, ami 56-ról szólna, azóta sem született meg.

Vajon miért nem?

Csak hipotéziseim vannak. A legvalószínűbb, hogy azzal, hogy a rendszerváltozás létrehozott egy szabad társadalmat, az írók úgy érezték: az a fajta felelősség, hogy mintegy a nemzet lelkiismereteként kell fellépniük, leesett a vállukról, és úgy gondolták, mindazt, ami inkább politikai feladat, csinálják a politika aktorai. Elég hamar kialakult ezzel párhuzamosan a politika megvetése is: az a vélemény, hogy a politikus nem igazán értelmiségi, hogy piszkos ügyekbe kell szükségképpen belépnie, satöbbi. Tulajdonképpen Kádár halál utáni bosszúja, hogy nagyon erős maradt a magánélet mint irodalmi anyag a közjó, a közösség történetével szemben. Nem lett politikai költészet, Petri lényegében egyedül maradt ezen a terepen, és még ő maga is úgy érezte, hogy a rendszerváltással kivették a kezéből az igazi anyagát, a témáját, és amikor megérkezett a halálos betegség, akkor szinte azt mondanám, hogy tragikusan paradox módon, de fellélegzett, hogy újra van anyaga. Eörsi más volt, ő hatalmas publicisztikai életművet hagyott maga után, amely állandóan ébren tartotta az érzéket a közélet iránt, de az ő megítélése a magyar irodalmi életben nagyon kétes volt, ami a rendszerváltás előtt összefüggött azzal, amit az előbb mondtam, hogy emlékeztetett 56-ra, a rendszerváltás után pedig azzal, hogy a kevés író egyike volt, aki közírói feladatot vállalt.

Mit tekinthetünk ma 56 emblematikus irodalmi művének? Elsőként valószínűleg még mindig Illyés Egy mondata jut a legtöbbünk eszébe…

Az óriási vers, amely nem kopik, nem romlik az időben. 56 emlékezetét szerintem leginkább és legerősebben még mindig az Emlékiratok könyvének mondott fejezete fejezi ki és őrzi. És a rendszerváltás utáni időkből ott van még Térey János és Papp András Kazamatákja, amely valódi remekmű. Ugyanakkor érdekes, hogy a téma, az anyag elsőrendű forrása az a bizonyos Kik voltak, mit akartak? – ott írták le percről percre, óráról órára a Köztársaság tér történéseit. Nádas könyve mellett ez 56 igazi emlékezete: a szörnyűség és az erő is, a jogos indulatok, amelyek olykor jogtalanságba torkolltak. Nagyon nagy mű, de azt hiszem, még várat magára az az előadás, amelyben igazán megmutatkozhat az ereje. Ugyanakkor pedig gondoljuk meg, mennyi idő, hány évtized telt el a Háború és béke tárgya és a regény megírása között Tolsztoj esetében! Vagyis nincs késő még egy nagy 56-regényt megírni. A mai írók közül leginkább Závada Páltól lehetne ezt várni, az ő stílusához, érdeklődéséhez és rendkívüli szociográfiai és szociológiai elkötelezettségéhez illene egy ilyen vállalkozás.

Radnóti Sándor utó-szövege:

Várady Szabolcs joggal figyelmeztet arra, hogy az 56-irodalom egyik legjelentősebb darabja kimaradt interjúmból: Vas István Pesti elégiája. E vers valósága vagy fikciója szerint 1957. februárjában keletkezett. A város teste „fölsebzett, csonkított”. „A Körút sebeit mint rossz hadivatta borítja a köd. / A Royal, az Emke még fekete, üszkös – már nem füstölög.” „De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át! / Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát, / S szikráztatta föl érveit a végső tisztaság.” Ez a vers az 1970-es Mit akar ez az egy ember című kötetben már megjelent. S akkor már eszembe juthatott volna az 1956. november 1-re datált Az új Tamás is, amely viszont csak 1989. októberében, a Holmi első számában látott napvilágot. De mindezt kiverte a fejemből a gyöngytyúk, amelyet az anekdota szerint Vas István már megrendelt, és ezért nem ment el a forradalomba.

Greff András