A dekórum

Nagy író híres mondása, amelyet mindig is hamisnak tartottam: „Szerencsétlen az az ország, melynek hősökre van szüksége.” Gyakran hallható hamis közhely: „Olyan országban szeretnék élni, ahol nem kell tudnom, hogy hívják a miniszterelnököt.” Mindkettő valamiféle utópiát sugall, az első a konfliktusoktól felszabadított, a második a közélettől megszabadított társadalomét. Ám mindkettő nemcsak lehetetlen, de nem is kívánatos. A konfliktusokat végigküzdeni, azokért kockázatot vállalni: dulce et decorum (édes és illő), ha nem is kötelező. A közjón töprengeni sem kötelesség, s tenni érte, ha mód nyílik rá. Ám valaha idiotának nevezték, aki ilyesmivel nem törődött.

Hosszú története van a közéletből való polgári kivonulásnak, s előkelő származása. A franciaországi változások idején Goethe és Schiller alapozta arra a weimari klasszikát, hogy a zűrzavaros politikai realitást és az ideális kultúrát szembeállította egymással. Nem véletlenül játszott a fiatal Esterházy a közéletet és a magánéletet konfrontáló vallomásos paródiájában, a Termelési regényben Goethe árnyalakjával.

Mindazonáltal bármilyen hosszú és máig tartó a polgári kivonulás eszméjének története, semmivel sem rövidebb a polgári ellenállásé, tiltakozásé, nemet mondásé. Azé, ami nem tartozik a törvénytisztelő polgártól elvárható kötelességek közé, amit nem a magunk választotta hivatás ró ránk feladatként, ami nem a társadalmi állás hierarchizált méltóságából következik, hanem valami váratlan, meglepő, amihez civil kurázsi kell.

Ez a kifejezés maga is a szóban forgó magatartás polgári jellegét hangsúlyozza, amennyiben szembeállítja a nem civillel, elsősorban a katonai bátorsággal, de nem kevésbé a hivatásrendekből és hierarchiákból következő bátorságokkal. Mindenekelőtt nyilvános kiállást jelent az egyetemes emberi méltóság, a szabadságjogok, az igazságosság, az egyenlőségre való törekvés, az ezektől megfosztottakkal, a szenvedőkkel, az ínségben élőkkel, az üldözöttekkel, a proskribáltakkal való tevékeny szolidaritás mellett.

Civilek – Kuthi Csaba, Sumonyi Zoltán, Görgey Gábor, Pomogáts Béla – ötlete volt, hogy 2010-ben megalapítsák a Magyar Civil Becsületrendet, egy anyagi elismeréssel nem, csak dekórummal (dísszel, tisztességgel) járó kitüntetést, amely a fent jellemzett magatartást jutalmazza. Ez a dekórum – szakítva az európai falerisztikai hagyománnyal, a rendjelek barokk ikonográfiájával – a zománcból készült fehér pont gomblyukjelvény, széle egy részén igen vékonyan és szerényen a magyar trikolór színeivel, továbbá a historizáló kézírásos diploma, valamint a bronzplakett (Kiss György, Molnár Imre, Miticzky Gábor munkája).

A kitüntetések az elmúlt tíz évben részben kevésbé ismert emberekre és ugyanakkor fontos társadalmi területekre hívták fel a figyelmet. Ilyen volt például Donáth Ferenc kardiológus és a migránsok megsegítése, Latrompette Matild és szegény gyerekek artistaképzése (!), Morvay Imre Pio irgalmasrendi szerzetes és a hajléktalanok, éhezők oltalmazása, Orosvári Zsolt és az egészségügyi intézmények berendezéseinek nyomorenyhítése az állam helyett. Részben viszont közismert emberek ügyeit ismerte el és a kiállást köszönte meg a kitüntetés, például Sándor Máriáét, Csillag Ádámét, Bogdán Lászlóét, Majtényi Lászlóét. Továbbá elismerte, hogy a civilek nemcsak egyénenként, hanem társulva is szót emelhetnek, síkra szállhatnak a „szép tisztességért”, s ezért díjazta az Eleven emlékmű mozgalmát, a Stádium 28 nevű tudósfórumot, a CEU tanári karát és végül – tizedik alkalommal, utoljára – a Színház- és Filmművészeti Egyetem közösségét.

Ha már be kellett fejezni, jobb befejezés nem lehetett volna, mert az SZFE hónapokon keresztül tartó engedetlenségi mozgalma nemcsak együtt járt a civil kurázsival, hanem annak megtestesülése volt, az egyetemi autonómia védelmében.

A Magyar Civil Becsületrend egy évtizedes története befejeződött, mert magyar civilek becsületes kezdeményezéseként a kezdeményezők erejének fogytáig tartott. Köszönet érte, hogy kitalálták és működtették!