Valami a gyávaságról

A közéleti ember, az értelmiségi évtizedes dilemmája: reagáljon-e azokra az egyre gátlástalanabb, egyre szemérmetlenebb provokációkra, amelyek napról napra eljutnak hozzá a hihetetlen túlerőben lévő kormánypárti médiákból, a kormánypárti „értelmiségtől” és „politikusoktól”. Kinek-kinek magának kell megtalálnia az igazát, vagy valamilyen köztes megoldást találnia a kétfajta érvelés között.

Az egyik jogos érvelés úgy szól, hogy a válaszokkal, tiltakozásokkal érik el céljukat. Fölértékeljük a tartalmilag sekélyes, erkölcsileg alantas kijelentéseket; véleményeknek tekintjük, amikkel vitatkozni lehet. Ez a vita semmilyen nyereséggel nem jár, nem akció, hanem reakció; a szellemet évtizedes vagy akár évszázados leckék vagy puszta tények felmondására kényszeríti, az erkölcsöt pedig szüntelen felháborodásban tartja. S ez a jobbik lehetőség, hiszen van ellenzéki csőcselék is, amely – például a facebook sokat tűrő oldalain – ugyanazon a tartalmi és erkölcsi szinten felel a kihívásokra.

A másik jogos érvelés úgy szól, hogy a tiltakozásnak hangot kell adni, mert nyomának kell maradnia (ha másért nem, a jövő hagyományának érdekében), hogy a társadalom néma apátiája és a haszonélvezők hangos cinizmusa mellett van/volt itt más is, ha nem is százezres tüntetések formájában. Más vélemény, más gondolkodás, más nyelv.

Magyar Bálint szokta gyakran emlegetni a nyelv kisajátításának veszélyét. Ő – mint politikus és politikai gondolkodó – elsősorban politikailag hasznos szavakra és mondatokra gondol, amelyek nem tükrözik – megfordítva – Orbán és tanácsadói széltében-hosszában terjesztett és terjedő nyelvét. De problémájának nyilvánvalóan tágabb a vetülete, hiszen az odatartozók nyelvi azonosításától az autokrácia fasizálódó ideológiai tartalmainak nyelvi szoktatásáig széles mezőről van szó. Az eltérőben, a másképp beszélőben így akarják fölismerni a halálos ellenséget, miközben a propaganda öntudatlan hatására ellentétes tartalmak is ezen a nyelven szólalnak meg.

Valóban mindennapi tapasztalatunk ez a folyamat. Az ellenzéki politikusok is „magyar emberekről” beszélnek, holott mondhatnának népet, társadalmat, országot, hazát, honpolgárokat, polgártársakat. A független vagy ellenzéki újságírók is migránsokról írnak (a hivatalos Magyarország – hazánknak az Alaptörvény szerint ez a neve, már nem a [Harmadik] Magyar Köztársaság – nyelve a semleges, leíró, tudományos kifejezésből megbélyegző, kriminalizáló fogalmat faragott), holott írhatnának menekülteket, számkivetetteket, száműzötteket, hontalanokat, kibujdosókat, elvándorlókat, oltalomkeresőket, oltalomkérőket, elüldözötteket, menekülőket.

A szavak kifordulnak magukból, és az ellenkezőjüket jelentik. Ahol a parlament kormánypárti képviselői – akiktől Orbán aktuális vonalától csak hajszálra eltérőt sohasem lehetett hallani, akik lelkiismereti okokból vagy önazonosságuk miatt soha meg nem kockáztattak egy tartózkodást – bátrak, ahol a hatalom védte zughírlapírók bátran dicsőítik Orgoványt, Marcalit, a rongyos gárda rémtetteit, ahol Schmidt Mária bátor – ott Kis János gyáva.

A bátorság és a félelmet nem ismerés megkülönböztetendő egymástól. Schmidt, a propagandista nem tart a nevetségessé válástól, amikor a védhetetlen védelmében óva inti Angliát, nem tart a tudatlanság lelepleződésétől, a kádárista argumentáció felismerésétől, s merészen – tisztesség ne essék szólván – pofátlan. Kis János elleni érvelésében felvonul a felmenők denunciálásával való magyarázat, az egyetlen észokot nem tartalmazó deklaráció Kis filozófiai produkciójának semmisségéről, és Aczél György ismert – csak szellemesebben megfogalmazott – érve, metaforája a „földszintes Dugovics Tituszokról”, a demokratikus ellenzékről, amely – csoport és mozgalom formájában – a Kádár-rendszer egyetlen következetesen radikális és rendíthetetlenül bátor ellenfele volt. Senki nem tudhatta, amikor egzisztenciáját és szabadságát kockáztatta, hogy a földszintről vagy a vár fokáról ugrik.

Ha a nyelv kiszabadul a propaganda béklyóiból, és újra igazságkeresővé válik, akkor Kis János megint bátor lesz, a legbátrabb magyarok egyike, a Kádár-korszakkal szembeszegülő ellenállás hőse. S ha ennek a bátorságnak valami híja volt eddig, a nyilvános kritikai önértelmezés, akkor ezt a feladatot végezte most el a történelmi dokumentumként és politikusi, tudósi, emberi elszámolásként is jelentős Szabadságra ítélve című emlékiratában.