Nárcisszusz a bársonyszékben

„… Be kár teérted, s be kár miattunk.
Amit gyűjtöttünk, őriztünk, adtunk,
Amit nagy-gyáván másokra hagytunk
Most az lett a mi vádoló fattyunk.”
(Ady)

Valóban befejezetlen-e Nárcisszusz legendája? Mint ismeretes, Wilde megszólaltatta a Nárcisszusz szépségét tükröző patakot, amikor a mámoros ifjú halálos csókban elmerült habjai között: Oh, be kár! Olyan szépen tükröződtem a szemében. Az újfreudisták pedig — méltatlannak találván, hogy az agg bécsi mester a nárcizmust az ösztönfejlődés részeként kezeli — új nárcizmus-elméletet dolgoztak ki. (Félve írok erről, amióta egyik neves folyóiratunkból megtudtam, hogy csakis és kizárólag a racionális kognitív pszichoterápia méltó a keresztény lélek bajainak gyógyítására. Különösen meglepő, hogy ez az álláspont egy olyan teológiai eszmerendszerben fogalmazódik meg, amelyik elismeri, sőt rendkívül magasra értékeli a spirituális extázist, a misztikus élményt. Úgy látszik, a tudományelméletnek is van stratégiája és taktikája.) Ám félelmem ellenére is elmesélem a nárcizmus újsütetű pszichoanalitikus legendáját, persze csak vázlatosan, de hűséggel követve, ahogy azt a Párizsban Grünberzsének nevezett tudós — el tetszik tudni képzelni, hogy nevezik Pesten — megalkotta.

Emléknyomok a méhen belüli életről… A koromsötét térben növekvő magzat, aki egyre teljesebben kitölti az őt körülvevő űrt, a számára egyedüli világot… ring a vizekben … Ebben a világban minden őt szolgálja, minden őérte van. Egy istenség élményvilága! „És sötétség vala a mélység színén és Isten lebeg vala a vizek felett.” …És mondá Isten: „Legyen világosság!” … (Mózes 1. 2. 3.)

A szemébe csapó fény fájdalma: ez a megszületés. Így tehát az ősi élmény szempontjából minden ember egy megtestesült isten, egy kizárólagos Úr és Hatalom, aki az emberek egyikévé inkarnálódott. Micsoda lezuhanás az egekből! Az archaikus nárcisztikus alapélmény megrendül. Az emberré lett Isten rémülten kap utána, de már csak egy nárcisztikus illúziót tud fenntartani magának ideig-óráig, talán csak újszülött- és csecsemőkorában, amikor még úgy érezni, hogy „teérted vannak mindenek”. Ám ezt a nárcisztikus illúziót egyre keményebben tépázza meg a valóság. Mit ad föl, mit őriz meg belőle? — ettől függ, miféle karakter formálódik.

Ha valaki töretlenül megőrzi nárcisztikus illúzióját, annak nem lesz helye az emberek között, nem tud a társadalomban élni, hanem az emberi világ fölé kell emelkednie, vagy az alá süllyed: szent lesz belőle, vagy bűnöző. Vagy az Isten aszkétikus szolgája lesz és ebben elégül ki saját istenisége, vagy a „Nekem mindent szabad!” dühödt gőgjével támad a rendben legelésző nyájra. A Pásztor és a Farkas egy tőről fakadnának? Lehet, s talán ezért is vágunk tulkot a hazaérkezett tékozló fiú, a megtért bűnös tiszteletére.

*

Ám legtöbbünk képtelen ilyen tisztán fenntartani nárcizmusát. A Társadalmi Realitásnak nevezett tanítómester szorgalmasan magoltatja velünk a saját jelentéktelenségünket bizonyító valódi vagy hamisított ténykörülményeket. A haszontalan deviánsok persze szabálytalan ösvényekre térnek, saját véleményük, külön istenük, egyszemélyes pártjuk, hitük és meggyőződésük van, kártékony dúvadként nem tartoznak semmiféle falkába. Az ilyen vadat lövi ki először a jó vadász. Ám a stréberek, akik kórusban ragozzák saját nullaságuk alany-, tárgy-, részes- és birtokos eseteit, a Nagy Társadalmi Tanítómestertől jutalmat érdemelnek. Így hát megengedtetik nekik, hogy nárcisztikus illúzióikat arra az ügyre és intézményre vetítsék, amelynek szolgálatába állították tehetségüket. Az Eszme, az Ügy, a Párt, az Egyház glorifikálódik, mindig az, amihez csatlakoztak, s úgy érzik, hogy a glória fényéből rájuk is hull egy sugár. A glorifikálás pedig veszélyes varázslat. „Az én hitemből”, „az én meggyőződésemből” könnyen lesz „az én üdvözítő hitem”, „az én egyedül igaz meggyőződésem”, s akkor már a másféle hit és másféle vélemény nem egyszerűen másfajta, hanem rossz, „azért rossz, mert nem olyan, mint az enyém!” Kialakul a hétköznapján nárcisztikus ember karaktere. Íme a főbb jellemvonások:

A nárcisztikus ember számára a szubjektív élmény mindig igazabb és fontosabb, mint a valóság.

A nárcisztikus ember becsvágyából könnyen lesz küldetéstudat, kialakul a kiválasztottság gőgje.

Ezért érzelmi kapcsolatait, barátságait, szerelmeit mindig alárendeli, feláldozza becsvágyának.

A nárcisztikus ember saját eszmerendszerét, az intézményt, amihez tartozik, a szentség fényével világítja meg.

Számára tehát minden másféleség nemcsak rossz, hanem kárhozatos, sátáni s ezért pusztulásra, elpusztításra érdemes. A szent cél pedig minden eszközt szentesít.

Jól ismerjük ennek az attitűdnek a megjelenését a politikában, a hatalom gyakorlásában. Így kapcsolódik össze a nárcisztikus megélés az agresszivitással. S talán ez a lélektani háttere és magyarázata annak, hogy miként jut el a szeretet vallása az inkvizíciós máglyákig; hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség nevében miért zuhan le újra meg újra a guillotine, hogy a szegények és elnyomottak kommunista mozgalmából miképpen sarjad ki a terror. Az önmagát glorifikáló gyilkos indulatot pedig fanatizmusnak nevezik, függetlenül attól, hogy vallási, nacionalista vagy másféle ideologikus tartalom áll-e mögötte, netán egyszerű mezei rasszizmus vagy csak a szomszéd barmának megállítása, kisebbrendűségi érzés vagy hétköznapi gonoszság.

S az „osztály” többsége? Akiknek a tehetségükből nem telt különutakra, s nem lettek a hatalom stréberei sem? Ők bizony vergődnek, szegényednek, gyomorfekélyesednek, szívrohamoznak és kussolnak. Mert nem tudnak angyalt és ördögöt látni, nem tudnak csak igent, vagy csak nemet mondani, nem tudják egyszínű fehérré vagy feketévé hazudni a dolgokat, mert megverettek a differenciált látás átkával, ők szegények úgy szólnának a szívük szerint, mint a Hová álljanak a belgák? Katija: „…földosztás igen, kitelepítés nem, általános ingyenes oktatás igen, koholt perek nem, népi kollégiumok igen, a padlások felsöprése nem, újjáépítés, új hidak igen, a határok lezárása nem. Én nem bírom az egészet elfogadni, vagy az egészet elutasítani.”

S talán ma is: többpártrendszer igen, álparlamentarizmus nem. Magyar nemzeti öntudat igen, nacionalizmus, rasszizmus nem. Szabad vállalkozás igen, a művelődés iránt közömbös és szociálisan könyörtelen állam nem. A tehetségtelen emberek kicserélése tehetségesekre igen, újabb kontraszelekció bosszúállásból vagy politikai jutalmazásként nem. Demokrácia igen, jobboldali diktatúra nem!

*

Ám ez ma nem kelendő mondanivaló. Másfajta sommás ítéletek vannak készen és kerülnek elő a politikai raktárakból. Átkos negyven évet kell kiáltani az átkos huszonöt helyett s a kettő sehogy sem tud átkos hatvanötté, netán nyolcvanná összeállni (hogy az I. világháborút se soroljuk a nemzet boldog korszakai közé). Politikai és szakmai tevékenységek reklámjelzőjévé vált a „keresztény”, divatszóvá a „nemzeti” és a „magyar”. Vajon miért kell mindezt ennyire hangosan és ennyiszer ordítani? Miért nem töpreng a francia sajtó arról, hogy mit jelent franciának lenni, s miért nem esik szó a portugál sorstudat értelmezéséről? A Tao szerint abban a családban beszélnek mindig a szeretetről, ahol nem szeretik egymást. A szexuális sikereivel dicsekedő férfitől az ember legszívesebben megkérdezné, hogy mi a baj a potenciájával? Merthogy mindig azt kell bizonygatni, ami bizonytalan, ami nincs. Mi az ok? Jobban fogyasztható lenne számunkra a barna, fekete vagy zöld diktatúra, mint a vörös? Jobban elfogadható a német vagy szerb származású ember magyarsága, mint a zsidóé? Miért? Az életünk csupa társadalomlélektani rejtély.

Így ezek a sehová sem tartozó, bitang, differenciált látásúak csak csöndesen imádkoznak magukban: Isten, ha vagy, védj meg minket Nárcisszusztól, ha beleülne a hatalom bársonyszékébe. És védj meg minket önmagunktól, nehogy — mint már annyiszor az évezredek során — okos fejünket megint odahajtsuk hóhérbárdja alá.