Bal szem, jobb szem

Kedves Pozsgay Imre, egykori évfolyamtársam, későbbi elvtársam, mai párttársam! Az elmúlt harminchat évben egyszer találkoztunk, másfél évvel ezelőtt. Akkor megkérdezted tőlem, hogy milyennek látom a Te tevékenységedet, a tudomány várának törésein kikukucskálva. Elütöttem a választ. Most azonban határozottan felelek neked: Nem tudom! Ugyanis ha a jobb szememet behunyva a bal szememmel nézlek, akkor úgy látom, hogy az egyetem után, hivatásos politikusi pályára lépve, igen magas pozíciókba küzdötted fel magad, a ma leginkább csak gyalázott „Kádárrendszerben”. Voltál felelős pártfunkcionárius, művelődésügyi miniszter, főtitkára a Hazafias Népfrontnak — hogy csak a fontosabb állomásokat említsem. Mármost én úgy gondolom, hogyha te akkoriban a ma hangoztatott politikai nézeteidet képviselted, és mégis ilyen karriert futottál be, akkora Kádárék mégsem lehettek annyira monolitikus posztsztalinisták, mint amennyire bizonygatják róluk. Persze, nem zárható ki az sem, hogy éppen a hatalomban való részesedésed rettentett el attól a bizonyos átkos negyven esztendőtől. De az is lehet, hogy tartva a lehetséges következményektől, bölcsen titkoltad valódi véleményedet. S mert némi gyanakvás sem hiányzik belőlem, eszembe jut néha, hogy talán jóízűnek találván a hatalmat, igyekszel azt továbbra is biztosítani a magad számára, nekifeszítve vitorlád az új idők szelének.

Ám ha a bal szememet behunyva, a jobb szememmel veszlek szemügyre, akkor naiv fiúnak tűnsz, aki komolyan hisz abban, hogy politikai ellenfeleinek békét és megbékélést hirdető jelszava nem csak taktikai fogás. Vagyis, hogy rendszerváltás esetén és megerősödve a hatalomban, véglegesen megbocsátják majd Neked kommunista múltadat, s nemcsak használható útitársnak tekintenek. De végül is nem erről akarok írni Neked.

Megint a bal szememmel pislogva Rád, harag támad a keblemben. Végül is, ti néhányan elvállaltátok a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetését, ha úgy tetszik kivezetését a kátyúból. Működésetek eredményeképpen havonta tízezres tömegek hagyják el a pártot. Ha énrám nyolcszázezer bárányka őrzése bízatott volna, akik közül havonta tízezer elbitangol, bizony senkisem nevezne jó pásztornak. S akkor sem illetne meg ez a cím, ha nem próbálnám meg legalább egy-egy kedves barikámat kimenteni a farkasok foga közül. Ám ti ilyenkor hallgattok. Miért hallgattok? Annak idején ott ültetek négyen a kamerák előtt és egy órán át fejtegettétek politikai koncepciótokat. De az egy óra alatt nem hangzott el egyetlen emberi mondat sem a népnek, talán csak ennyi: „Munkából élő emberek! Mi tudjuk, hogy nagyon nehezen éltek és még sokáig egyre rosszabbul fogtok élni, de az nem tart örökké.” Vagy ott állt a félelmetesen néma kétszázötvenezer ember Kádár temetésén, de nem hangzott el senki szájából: „Idefigyeljetek! Titeket most gyaláznak, átkoznak, gyilkosoknak, gengszterbandának neveznek. De hát ez nem így van. Ti nem felelhettek pártdiktátorok bűneiért. A megújuláshoz szükségünk van rátok, a tartásotokra, a munkátokra.” Egy valódi pártkongresszuson, nektek kellene számot adni a rátok bízott mozgalom széthullásáért.

Az, amit a jobb szememmel látok, viszont belső somolygásra késztetne. Csak így tovább. Amit az ellenfeleitek mondanak, azt két hét múlva zászlódra tűzöd te, először kikapsz érte, majd néhány hónap múlva a vezérkar is előhozakodik vele saját ötleteként. Imre, a párt nem alulról bomlik, a politikai vezetés tehetetlensége zilálja szét! De nem ezért ültem le az írógéphez.

Imre, Te vagy ma a „reformszárny” vezérlő csillaga! Ám a reform szó nemcsak változást jelent, hanem megőrzést is. Ez különbözteti meg a felszámolástól, a megsemmisítéstől. Mit akartok megőrizni a munkásmozgalomból? Mert ugyebár lehet valaki „reform-katolikus”, ha tiltakozik a cölibátus ellen, vagy a munkáspapokat támogatva ki akarja mozdítani a lelkipásztorokat a plébániákról. De ateista „reform-katolicizmus” nincsen. Aki megtagadja Krisztust, az Isten országát, a Kinyilatkoztatást, az nem „reform-katolikus”, hanem pogány! Ugye értjük egymást? Becsületesen bevallható az is, hogy volt egy grandiózus társadalmi kísérlet az emberi élet jobbítása érdekében, és nem sikerült. Valami mást kell csinálni. De a zavaros fogalmak pufogtatásából, célokként feltüntetett jámbor óhajokból valóban elege van mindenkinek, akkor is, ha Ti mondjátok, akkor is, ha az ellenzék. De ez sem az, amiről tulajdonképpen írni akartam neked.

Manapság metronómszerű pontossággal ötpercenként felháborodik, megdöbben, tiltakozik valaki. Konzervatívok, reformisták, ellenzékiek egyaránt. Mostanában azért, hogy téged nem választottak meg Debrecenben kongresszusi küldöttnek. A megfogalmazás minden oldalról a régi sztálini recept szerint készül. Aki nem ért egyet a te politikáddal, az nem ért meg téged, egyszóval hülye. Idézek a jelzőkből:       „Nem tudják felmérni a küldöttválasztás jelentőségét és a választók személyes felelősségét”. „Politikai szűklátókörűségről és provincializmusról tettek tanúságot!” „Nem értették meg a váltás, a változás szükségességét.” „Felidézik egy minden józanul gondolkodó ember által elutasított hatalmi mechanizmus visszatérésének lehetőségét”. „Képesek arra, hogy elkerülhetetlen politikai döntések teljes értékű meghozatalát megakadályozzák.” És így tovább. Íme, ennyire gyengeelméjű és gonosz mindenki, aki nem szavaz Pozsgay Imrére!

Én ezen nem lepődöm meg. Mitől lenne nálunk tolerancia mások nézetei iránt? Azt sem nehéz elképzelni, hogy ha a te megválasztásod körül ilyen indulatok lobbannak fel, mi lesz itt minden taktikai fék és kiváró óvatosság eltűnte után, a frissen megszerzett hatalom mámorában. Aki itt él, annak ezt is vállalnia kell.

Mégis azt gondolom, hogy a személyed védelmében kihúzott tőrök villogását látva, mindenki hallgathat, helyeslően, szomorúan, vagy vállvonogatva, csak te nem! Mindenki ódzkodhat gyáván a mértéket vesztettek rendreutasításától, csak te nem! Mert nagyon könnyen és gyorsan zsugorodhatsz államminiszterből és pártvezetőből olyan bűvészinassá, aki fel tudja idézni ugyan az erőszak szellemeit, de parancsolni már nem képes nekik. Kinyitva mind a két szememet, ezt akartam megírni neked!

Popper Péter