A színes eminenciás

Ha sok, ha kevés, persze sok, persze kevés, augusztus 6-án hetvenöt éves az egyik legrégebbi barátom, bátyfigurám, szerkesztőtársam a pécsi Jelenkornál, tíz éven át a könyveim kiadója, akinek okosságára, bölcsességére nagyon adtam, és adok máig. Öt évet dolgoztunk együtt, 1981. január elsejétől 1985. december végéig. Én egy évvel előbb kerültem a szerkesztőségbe, s mikor Szederkényi Ervin odahívta Csordást olvasószerkesztőnek, a lap elkezdett hasítani a 80-as évek kultúrvizein, jó volt a csillagállás, kétségtelen, de ez a felfutás nagyrészt Csordásnak köszönhető.

A Jelenkornál nem volt rovatrendszer, amit kicsit is érdemes volt, azt körbeolvastuk. Ki-ki a postán beküldött kéziratok borítékjaira írta a véleményét, szóval leveleztünk Szederkényivel és egymással, olykor Bertók Lászlóval, néha Csorba Győzővel. Bélyegnyi följegyzések, kisujjnyi pár sorok. Homokszitálás, az ember megtanult szeretni minden csillanást. Bertók ízlése közel állt hozzánk, Csordásé és az enyém lényegében megegyezett, igaz, Gábor szigorúbb volt, én megengedőbb és/vagy bizonytalanabb. Ráadásul mindenről majdnem mindig meg tudott győzni. Ez nem változott: meg tud és majdnem.

Sokoldalúságát csodáltam, elképedve figyeltem, hogy zakatol a memóriaszekrénye, milyen sebességgel jár az agya, de számomra mindenekelőtt költő volt, a nemzedékünkből talán ő hatott rám a legjobban. Nagyon szerettem és szeretem a költészetét, fanyar és fölényes formaérzék, irónia, elegancia, szerteágazó műveltség s e kultúrháló napi használatának képessége, továbbá okosság. Talán épp emiatt, okosságból hitette el magával anno, hogy költőnek nem elég tehetséges, illetve nem elég jó. Ebben tévedett. Egy összegyűjtött verseskötet talán rácáfolna. Persze ír verset, keveset, jókat, amikor muszáj, s ez így van rendben.

Mindenben flottabb volt nálam, gyorsabb, műveltebb. Amit tudtam is, ő jobban tudta, előrébb járt, az Isten is olvasószerkesztőnek teremtette. Meg élettanásznak, rengeteg nyelv tudójának, irodalomszervezőnek, könyvkiadónak, esszéistának, műfordítónak, bárminek, amibe csak belefogott és belefog. Író – ha kérdezik a foglalkozását, ezt mondja.

Alapvetően hozzátartozik az életemhez, a komolyabb döntéseim nélküle nem születtek volna meg, illetve nem úgy, nem akkor. Ezek olykor nem voltak kedvére valók, mégis ott voltunk és maradtunk egymás közelében, többé vagy kevésbé, de mindig a barátság mezsgyéjén belül. Az ezredforduló körüli évtizedek kortárs magyar kultúrájának egyik legfontosabb literátora, aki magára vette a szürke eminenciás szerepét, holott éppen hogy nem szürke, hanem roppant színes, sokoldalú, villódzó figura, „felöltöm önarcképemet”, írta valamelyik első kötetében.

Érdemeit, munkássága, szorgalmatossága eredményeit nem tudom itt felsorolni, meg lehet nézni a hálón, bár valódi hatása, befolyása, közéleti szerepe a felsorolásokból nem derül ki. Rengeteget tanultam tőle, bár ez, a „tanultam” nem jó szó erre. Például hogy nem lehet mindennek és mindenkinek megfelelni. Illetve nem kell.

Legelső találkozásunkat nem tudom felidézni, elképzelni inkább, Pécs, Ifjúsági Ház, Fiatal Írók Köre, ’75?, ’78?, aztán volt még jó néhány „legelső”, nagyjából fél évszázada ismerem. Hosszú barátság, igen. Ennyi időbe még belepillantani is sok, rétegről rétegre talán nem is lehet, csak az emlékezés véletlene, önkénye szerint, hogy mi villan be épp az írás pillanatában. Proust kapcsán írta valamelyik 2flekk-jében a Literán, hogy „az emlékezetben nincs idő. Helyszínek állóképei villannak elő a sötétségből – az emlékezet ennyi. Minden egyéb a képzelet műve.” S ugyanitt még az emlékezetről: „olyan könyvtár, amelyikben egy láthatatlan kéz átírja a könyveket, csak egy van. Ez a láthatatlan kéz soha semmit nem csinál véletlenül, és ami nem véletlen, az tanulsággal terhes. Botor igyekezet és oktalan pazarlás tehát az emlékezetből kibolyhosodó szövegromlásokat a szőnyeg alá söpörni.”

Mikor írom ezt, kazánmeleg van, ülök egy redőny belső oldalán, a szőnyeget, mint egy őzet, bepöttyözi a nyári délután. Villognak bizonyos képek, átbeszélt esték, fellépések, restik, tengersok vonatút Pest és Pécs között, és persze a pingpongmeccseink. Pingpongozni talán nem tudott jobban, hol ő nyert, hol én, hétköznap kora délután játszottunk, inkább egy nagyobb szoba volt, mint terem, épp annyi hely volt hátrálni, amennyi nekünk kellett, műkedvelőknek.

Azt hiszem, nagyon jól működtünk együtt, mégis elhagytam, kétszer is. Először akkor, mikor Szederkényi halála után ismét beleállt a szerkesztésbe, s fölajánlotta, csináljuk együtt a lapot, de addigra, még bőven Ervin életében, én végleg eldöntöttem, hogy abbahagyom a szerkesztést, s eljövök Pécsről. Nem tudott rábeszélni a maradásra. Másodszor 2000-ben hagytam el, miután tíz éven át a Jelenkor Kiadó, vagyis ő jelentette meg a könyveimet. Akkor volt egy erős horpadás, elmúlt, hál’ istennek.

Készülve erre a köszöntőre, megnéztem a hálón a műfordításai listáját, ötvennél több könyv, köztük vaskos regények, igen nehéz esszék, filozófiai traktátusok, s persze versek, százával. Elképesztő. Nem egy, de több saját életművet, ötletet, intuíciót belefordított a mások munkáiba, lírait, prózait, esszéistait, Derridától Szymborskáig, Jergovićtól Montaigne-ig.

El nem tudnám dönteni, talán nem is lehet, hogy melyik tevékenysége a jelentősebb, a műfordítói vagy a lapszerkesztői, amivel Ervin halála után évekig vezette a Jelenkort, illetve hogy ebből kiindulva létrehozta a Jelenkor Kiadót, a rendszerváltás után gründolt legjelentősebb szépirodalmi könyvkiadót. Volt mire és kire számítania, ott volt mögötte a Csuhai István szerkesztette lap és a saját hitele, tekintélye, mégis mint „üzem”-et a semmiből teremtette, illetve saját magából. Halálra dolgozta magát, belement a kevéske magánvagyona, mindene. Szerkesztett, tervezett, fordított, cipekedett, kalkulált, azt is maga csinálta, amit átadhatott volna másnak, a szerzőire maradt a legkevesebb ideje. Bár választhatott volna könnyebb utat, óvhatta volna jobban az idejét írásra és fordításra, nem tette.

Áldozatkészség? Küldetéstudat? Önfejűség? Szolgálat? Nyilván mindegyik. Van mit köszönjön neki a magyar irodalom is, az európai, közép-európai irodalom is. S lesz mit köszönjön, például az eljövendő nagy esszékötetét, aminek már rég ideje volna, s remélem, hogy az ő saját mércéje szerint is kiadható állapotban van.

De mindenekelőtt ő maga legyen jól. S lehessen várni tőle még sok minden mást, meg sok minden ugyanazt, nagyon sokáig. Isten éltesse – de nem akarom így leszegni ezt a szöveget, inkább ideírom egy gyönyörű, korai verssorát, nem mert épp ideillik, hanem mert mostanában többször ez bolyhosodott ki az emlékezetemben: „nedves lomb közt az örök őz üget”, hadd ügessen föl-alá e nyári ÉS lombjai közt a 75 éves Csordás Gábor köszöntésére.