Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 50. szám, 2024. december 13.
PARTI NAGY LAJOS
2004 telén, az ötvenedik születésnapjára írtam némely cédulákat a závadai erdőkről. Többes számban, hisz megvolt a Kulákprés, a Mielőtt elsötétül, s ott állt a Jadviga-erdő, a Milota-erdő, megjelent A fényképész utókora. Rendes, komoly erdőség volt, több mint kétezer könyvoldal.
„Már évek óta, mondjuk a Jadviga megjelenése óta ennyi éves, és ennyi is marad”, írtam akkor. S hogy „egy regényíró legyen ötvenéves legalább kilencvenéves koráig. Éltesse Závadát egyfelől az Isten, másfelől a saját további regényei.”
Éltette, éltették, éltessék ma is, s legyen hátra legalább még húsz regényiramló éve.
Akkora szíve van, mint ide Tótkomlós. Hogy mekkora szív ez, mindenki tapasztalja, aki ismeri, aki ült vendégként az asztalánál, hallotta beszélni. Pláne olvasta, hisz tudjuk, a beszélő szíve más, mint hőseié, noha elég kompatibilis azokéval. Harmincöt éve figyelem, hogy mi minden megfér abban, mennyi türelem, szorongás, szeretet. Egy nagyszívű, mély merülésű hajó.
Nem kell dicsérni, persze bőven lehet, s van miért, s nem kell bemutatni. Závada Pál nemzeti intézmény, függetlenül attól, hogy az aktuális nemzet mit tud vagy mit gondol erről aktuálisan. Emlékezetét, identitását igenis formálja ez a nagy életmű, a 2004 előtti és utáni regények most is, a későbbiekben is.
Barátságunk kezdete nehezen kibogozható, mint némely folyó forrásvidéke. Mikortól van tudomás a másikról, mikortól lesz ez ismeretséggé, s hol van az a pont, és pont-e egyáltalán, amin túl mintha mindig úgy lett volna, s mindig úgy lesz. Nagyjából harmincöt év. Ami azóta történt velem, bennem és körülöttem, azt így vagy úgy megosztottam vele. Nemcsak kivételesen jól mesél, hanem neki is jól lehet mesélni. S kérdezni: mit gondolsz, Pali? Nagyon mást ritkán gondolunk. Mindig ő tűnt az idősebbnek, nyugodtabb volt, megfontoltabb. Ez jórészt alkat, lelkialkat kérdése, a prózaírók mindig idősebbek. Kályhábbak. Nekem Závada a kályha volt és van, el lehet indulni tőle, s vissza hozzá.
Kéne lennie valahol egy felvételnek, épphogy látszunk rajta, de nem lehet jobban belenagyítani. Eléggé éjszakai fénykép, fekete-fehér. Falombsötét előterében némi tarkófény, kézfény, egy szemüveg éle s poharaké, két alak. Ott ülünk a téglapadlós gangon 1988 júliusában a nagymama házában, T-n. Pali kiteszi a plotyikra a poharakat, az első üveg száraz tokaji furmintot, hosszú nyakú, évekig ezt ittuk a 90-es években. A képen – szerzője ismeretlen, talán Buchbinder Miki – megzörrennek a székek, ahogy odahúzzuk őket a gang könyöklőjéhez, koppan a tányér a kenyérrel, az ország legjobb kolbászával, ne harapd, kolbászt nem törünk, nem harapunk, hanem szeleteljük.
Aznap este épp nincs kutatási megbeszélés, nincs ott se Kuthy Flóra, se Dráva Edit, se Pfeifer, se Fényes. Ülünk egyszerre a Pernye és fű idejében, és harmincöt évvel később, a megírás idején. A kertből árad a súlyos virágillat, estikék, büdöskék, dohányvirágok, rózsabokrok, aki olvasta, érzi, aki nem, képzelje maga elé. És vegyen mély levegőket, mert dohányzunk, szenvedélyesen, Buchbinder talán még a parázsírást is meg tudná fejteni. Pernye és fű, mondja, mit gondolsz? Hogy talán ez lenne, mármint a cím. Várjál, Pali, mondom, ez jó, de ezt még nem tudhatod, mármint hogy amikor megírod, a könyv melyik múltjához rendeled a címet. Hallgat, fölteszem, arra gondol, erre, hogy vajon mi lesz harmincöt év múlva, most. Ezzel azért kicsit meg lehetsz majd elégedve, mondom, ötezer oldal széppróza. Hümmög, s elkezdi mondani, hogy jó, jó, de fogalma sincs, mi lesz a következő. Sosincs fogalmad, mondom, aztán egyszer csak fészkelődni kezd, s lábra áll egy regény.
Egymás írásainak többségét már kéziratban láttuk. Lehetne ez köztünk puszta megszokás, de nem az. Kell a kontroll, éppen ellennénk nélküle, de minek, ha ott a másik szeme. Hogy mit szól hozzá az ember barátja. Olykor a tudat is elég: ha nagy baj van, a másik biztos észreveszi. S ha már olvassuk, mért ne szerkesszük barátilag, mért ne legyen korrektor-üzemmódban a gép? Jellemzően kész kéziratokról van szó, de hát nincs olyan rakott kézirat, amelyre rá ne férne. Amire.
Nézem a gépemben a könyvtárat, ahol hosszú ideje gyűjtöm az átküldött file-jait. Több változat, több készültségi fok mindenből. Első olvasásaink helye a képernyő, ezekhez a sárgázott munkapéldányokhoz intenzívebb a közöm, mint a könyveihez, a Magvető által gondozott szép, megbízható könyvtárgyakhoz. Ez alkalomból leveszem, az asztalomhoz rakom az egész polcnyi Závadát, majdnem egy méter. Egy kiteljesedett, többszörösen belakott világ térben és időben, fikció a tényhatáron, országtérkép, a fragmentumaiból kirakott és továbbépíthető huszadik század. Kíváncsi leszek, hogy az első róla szóló rendes monográfia miképp szálazza szét és köti össze a könyveken átkanyargó történeteket, motívumokat és helyszíneket, szerelmeket és olvasmányokat.
A Jadviga egyetlen példányát sem találom a polcon, gondolom, elhordták a gyerekeink, ami rendben van, közkincs, tessék használni, de vissza kell szednem tőlük, legalább az első kiadást, már csak az akkurátus, szívmelengető dedikáció miatt is. Eszembe jut az az este, amikor végleges címe lett a Jadvigának. Ha jól emlékszem. Ültünk egy előző lakása konyhájában, fotel, kisasztal, egy koszlott bársonysezlony, ’97 legelején. Még bele lehetett nyúlni, de kész volt a kézirat. Egyszer csak kevésnek tűnt a Jadviga mint cím. Úgyis mindenki így fogja emlegetni, mondtam én. Jadviga valamije, mondta ő, s akkor ezt félkomolyan játszani kezdtük. Hogy mije. Párnája, mondta. Na de van-e benne párna? Elgondolkodott, van, mondta. Persze még bele is lehet írni, mondtam. Ez történt, még beleírt párnákat, volt hová és miért. Napok múltán úgy tűnt, mintha örökké ez lett volna a cím, de emlegetni továbbra is Jadvigaként emlegettük.
Aztán jött vagy húsz kiadás máig. Szegény Miso figuráját különösen szerettem, az ő modellje, aki szintén tényfikció, szerepel a Pernye és fűben. Húsz éve írtam a nevében, a nevükben az Osztatní-naplóba egy ma hetvenéves fiktív bejegyzést, ami szóról szóra igaz: „1954 december 14-ikén, azaz máma Závadáné Kutyej Zsuzsanna 1-ső csecsemőjének adott életet (gyerek, Palika nevű): sajna Jadviga-Anyusom frisseni halálának dacára énnekem is hamarosan születés napom fog lenni, egyszerre Kis Jézuskáéval pont, 34-edszer. Délután fagyott.”