Litera, 2024. június 9.
PARTI NAGY LAJOS
Hogy húsz év alatt élhetőbb, lakhatóbb lett Magyarország, ahogy reméltem? Nem lett. Nem úgy, nem annyiakban, nem annyiaknak. De hogy ez elsietett illúzió lett volna, nem gondolom. – A Litera Eurovízió című, 2004-es antológiájából Parti Nagy Lajos írását olvashatják a szerző mai kommentárjával.
(Bekezdés a húszéves Európa-cédulákhoz)
2024
Ezeket az (ál)cédulákat Berlinben írtam, ha jól emlékszem, egy charlottenburgi lakásban, érzem tehát mögöttük a szabadság, ha nem is derűjét, de nyugalmát. Magától értetődőségét. Egyszerűen szólva azt, hogy van jövő, amit csak annyira kell félteni, mint mindig. Hogy Európa jobb volt-e húsz éve, ha jobb volt, mihez képest, s mihez viszonyítva, ha rosszabb, nem tudom. Az biztos, hogy Magyarország jobb volt, mint ma. Tán a legjobb a hajdani vasfüggönyön innen. Föl se vették volna az EU-ba, ha ilyen lett volna, amilyen lett, egy keleti despotácska, egy rablóbanda hűbérbirtoka, sőt, föl se merült, hogy egyszer ilyenné lehet egy tagország, jellemző, hogy a felvételre voltak szabályok, a kiakolbólításra azóta se nagyon vannak. S ha valaki azt mondja akkor, hogy vigyázni kell Magyarországgal, sértve éreztem volna magam. Holott ez a krakéler, hatalommániás alakulat, mely utóbb szélsőjobbra fordult, már akkor ugrásra kész volt. Megtörténhetett – az isten adta nép ha nem is jóvá-, de hagyásával –, hát meg is történt, és történik, lassan tizenöt éve. A hajdan alig komolyan vehető pimpó és hablaty megszilárdult, mint a guanó. Súlyos kölönc. A legfő kölöncér, aki után az országot megítélik, személyes sértettségből és/vagy elborulásból egyre gyakrabban kiveselkedi magát, megszállni, elfoglalni akarja Brüsszelt, az EU által besorozott magyar fiatalok rémképével izgatja egyre hülyébbnek nézett alattvalóit – az örök kampányban felkészül a „Brüsszelben emberhúst esznek” vádja és a laposföld-elmélet. Illetve: itt lapos, legyen lapos mindenhol. Szerencsének kell mondanom, hogy Putyin hídfőállásaként kilépni nem szabad neki. Elképzelni el tudom, ahogy mindent, de nem valószínű. Igaz, csak az valószínű, ami megtörtént. Hogy húsz év alatt élhetőbb, lakhatóbb lett Magyarország, ahogy reméltem? Nem lett. Nem úgy, nem annyiakban, nem annyiaknak. De hogy ez elsietett illúzió lett volna, nem gondolom. Ha most írnám ezeket a cédulákat, sokkal több lenne benne a szkepszis, és kevesebb a remény, bár az én viszonyom az általam kissé belátott és emlegetett Európához lényegében nem változott. Ez a pusztító uralgás átmeneti, lehet, hogy tovább tart, mint szeretném, de átmeneti. Ami utána jön, a visszaépülés, a visszazárkózás igen hosszú lesz, s az EU nélkül szinte elképzelhetetlen. Ha lesz még EU. Lesz. Hogy magától értetődő lenne, azt többé nem hiszem, de hogy hittem volt, Petrit parafrazeálva, arra folyton figyelmeztetem magam.
Európa-cédulák
(álbeszéd-vázlat)
2004
Európa ott van, ahol hol is van?
Ha ezt mondásra írnám, ha tudnám, hogy – pláne, ünneplő – közönség előtt magam fogom felolvasni, nyilván ünnepélyesebben fogalmaznék, vagy épp ellenkezőleg, kifejezetten törekednék arra, hogy profán legyek, de mivel írásra írom, próbálok nem törekedni, ülök a reggeli madárdalban, hallgatom a vonatokat, ahogy elsisteregnek a magasvasúton (S-bahn, nem nagyon érdemes lefordítani, nem Hév, nem villamos, nem metró, illetve de. Eszbán.). Az írás és persze Európa szempontjából lényegtelen, nekem viszont nagyon jó, hogy mindezeket Berlinben írhatom, mely város, mindent összevéve alighanem Európa közepe, ha van neki ilyen, de nincs neki.
*
Európainak lenni annyit jelent, hogy ki-ki szabadon választhat közepet. Közepek vannak tehát, sok időbeli és térbeli közép, mentális, kulturális, kinek-kinek más és máshol és más miatt – nekem momentán Berlin, Charlottenburg. Tegnap olvasom a földalattin, ki lett számítva az új EU közepe, német tudósok kiszámították, hogy egy kis falu Németországban. Olvasom tehát, és azt gondolom, egy életre megjegyzem, de nem. A klein biztos benne van, s tán a Dorf, naná. Magyarország hasonlóan kis közép-európai kollegáihoz már zsenge aspiráns korában felkutatta a maga területén ezt a bizonyos pontot, Európa közepét. A miénk – „nemzetközi tudósok megállapították” – valahova Vácrátót közelébe esik, csak hogy tudjuk, Vácrátót ad astra.
*
Írom, mert kérik, illetve kérdezik. Magamtól leginkább hümmögnék, húzogatnám a vállamat, naná, az nem kérdés, hogy belépünk, be valahova, ahol már időtlen idők óta vagyunk, illetve: belépünk valahová, ahol időtlen idők múlva se leszünk ott teljesen. Az ember hol ezt, hol azt gondolja, aszerint, hogy milyen a kedve, a viszonya a hazájával, mit hall épp, okos magyarokat européer módra beszélni vagy épp zsidózást hall, cigányozást, románozást, kínaizást, négerezést, sőt azt, hogy az illető zsidózó stb. dehogyis akarna bárkit is a Dunába vagy ilyesmibe, isten mentse, ezt csak az idegenszívűek terjesztik, de az azért már nemá, hogy nem sok a jóból, hogy ezek a magyarság effektív kárára, mér nem mennek vissza Afrikába vagy ahová valók – no ilyenkor, Eu ide vagy oda, „Európa” messze van. Olykor rémesen messze van, ahol vagyunk.
*
Két éve egy nagyon kedves újságírónő megkérdezte, hogy szerintem Németország Európa-képes-e. Hogy „Magyarország és Németország”, így kérdezte, udvariasan. A kérdés Németország-része lepett meg, s olyasmit válaszoltam, hogy ugyan már, Európát Németország nélkül legföljebb valami véres történelmi abszurdban lehetséges elképzelni, viszont az is igaz, a világ látott már ilyen abszurdot, s ha látott, láthat is újra – lásd a délszláv háborút s a tehetetlen, gyámoltalan Európát –, nem kell tehát folyton félni, de folyton muszáj emlékezni a lehetségesre. Magyarországról éppúgy azt gondolom, mondtam az újságírónőnek, hogy Európa-képes, praktikusan is és metaforikusan is. Arra pedig, hogy része-e Európának, arra szót se érdemes vesztegetni, marhaság, euromarhaság, ha úgy tetszik, mindig is része volt, csak tán az a régebbi földrész – a hozzávágott közös európai jóképpel – a szovjet megszállás alatt és miatt egy vacakabb Európa volt, mint ez. Európa része lenni, ahogy prózában beszélni, nem érdem, nem erény. EU-tag lenni – hát ezt se éppen ajándéknak gondolom vagy adománynak, noha szeretik így feltüntetni.
*
Európa nem valamiféle Paradicsom, angyalszanatórium, Schengenmennyország, ahova belépni vagy ahová beleszületni maga az üdvözülés lenne. Különben is, Európába bele lehet születni, de európaivá nem születik, hanem lesz az ember. A (magyar stb.) nép. A nemzet. Az ország. A közös Európát folyton és újra meg kell tanulni, bentebbieknek és kintebbieknek egyaránt. Addig közös és addig Európa, amíg erről szól, a másik, a másság tanulásáról.
*
Egy hajdani szlovák határőr jár az eszemben, aki megtiltotta, hogy az útiokmány ellenőrzése előtt a határállomás illemhelyét bárki a hosszú autósorból felkeresovaty. Testes, izzadó ember volt, pisztolya táncolt az oldalán, külön életet élt, mint a süldőlányok melle, ahogy mondani szokták. Nézte a rettentő hosszú sort, mely befelének Magyarországra, avagy Szlovákiából nézve kifelének órákig várakozott, s fenti okból szükségét az út mentén végezte, szóval nézte a bomlást ez a keserű, sokat látott ember, majd palócul kifakadt: „szarnak, huggyoznak összes-visszas, hát ez magiknak az Európa-Ház?” Tizenvalahány éve az európa-házazás dívott. Ha azóta csak annyi történt, hogy nincs sor és van mellékhelyiség, avagy van sor, és van mellékhelyiség az „útiokmányok ellenőrzése” előtt is, pláne ha már majd útiokmány se lesz, az akkor már egy európai dolog lesz. Az „európai”, képben maradva, olyasmi evidenciák tömegét jelenti, hogy van vécépapír, és van hol használni, szemben a hiánygazdálkodásra, a hajdan létező szocializmusokra parafrazeált Wittgenstein-mondattal, hogy ti. vécépapír nincs, csak vécépapírhasználat van.
*
A belépés hálás, könnyű és látványos tárgy, a média Magyarországon is, az EU-ban is szereti azt sugallni, hogy „tíz nap múlvától”, „holnaptól”, „mától” valami megváltozik, Magyarország egyszer csak, lemosván, mit rákentek a századok, része lesz Európának, 23.58-kor nem része, 0.01-kor része, pezsgőt, görögtüzet! Ugyanakkor vicces, milyen kevéssé van tisztázva, hogy hová is történik „máma” a belépés. Hogy az Európai Unió és Európa mennyiben azonos és mennyiben nem. Hogy Európa van Unió nélkül is, de, ugye, Unió Európa nélkül nincsen, mely Európa tehát tágabb fogalom, nagyon bonyolult és sokrétű képződmény, egyszerre önnön valósága és önnön metaforája, tudjuk, érezzük, mi az, mégis, sokkal nehezebb definiálni, mint az Európai Uniót, ezt a kétségkívül szimbólumértékű, de nagyon praktikus alakulatot – ahová „ezennel”, „ezen a szép verőfényes napon, mely hajdan a munka, ellenben mától Európa ünnepe” stb.
*
Európába belépni kétségkívül nagyobb dolog, mint egy ilyen Unióba, az érintett országok, a befogadók és főleg a belépők hivatalos és nem hivatalos propagandája nem véletlenül teszi ki az egyenlőségjelet, hogy aztán az EU-ról beszélve egyfolytában Európát mondhasson, a propaganda már csak ilyen, például az, hogy Magyarország csatlakozik Európához, az jól hangzik, még ha nonszensz is, hisz ezer éve itt van. A diktatúra időszakában is itt volt, a vasfüggönyön túl is Európa volt, és a belépéstől se fog (egyik újonnan belépő ország sem) a klasszikus európai centrumhoz, az úgynevezett Nyugat-Európához tartozni, marad a helyén, s ez a hely, nem utolsósorban az uniós csatlakozásnak köszönhetően, remélem, egyre lakhatóbb lesz. Mert a cél, ha van, mégiscsak ez volna, egy lakható, élhető Magyarország, egy átjárható, egységesen sokszínű Európában.
*
Úgy csinálni, mintha nem lennének erősebb és gyengébb hangok ebben az Európa-kórusban, tehát mintha ezt a kulturális Európát egyformán határozná meg minden nemzet, ez képmutatás lenne, nagyobbak és kisebbek részéről egyaránt. Az aránytalanság önmagában nem baj, ahányszor Európát arányosítani akarták, annyiszor került a léte veszélybe, s annyiszor került bármiféle „unió” lehetősége csillagászati távolságra. Ez a helyzet nem fog megváltozni lényegesen. Nem fog minden hang mindig hallatszani, de továbbra is minden hang jelen lesz. És ha most akár egész Európát, tehát ezt az Uraltól Gibraltárig terjedő nagyobbacska kóruspódiumot nézem, akár csak a kibővített Uniót, akkor ugyan Magyarország nem fog túl sok szólószerepet kapni, de kifejezetten jó helyen van ebben a kórusban. Az kétségtelen, hogy az úgynevezett nagy kultúrák fogják továbbra is, hosszú távon is meghatározni az európai kultúrát. Meghatározni, de nem alkotni, ez a kultúra közös mű volt, és az is marad.
*
EU ide vagy oda, az irodalom helyzete speciális, ahhoz, hogy egy magyar szöveg nem magyar piacon megjelenjen, szükség van egy közvetítőre, egy másik műre, mely optimális esetben egyenrangú az eredetivel. Ez a közvetettség természetesen a nagy nyelveken íródott művekre éppúgy áll, mint a kis nyelvekéire, legfeljebb egy német, francia vagy angol írót kevésbé érdekel, hogy ismerik-e a végeken, mint fordítva. Szerintem épp a nyelvi korlátok védik meg mindennél hatásosabban Európa irodalmait az összeolvadástól. Ez főleg a kis nemzetek rögeszmés félelme, hogy a nyelvüket, pláne az irodalmukat „beolvasztják” a nagyok, hogy a honi írók otthagyják az anyanyelvet, és elkezdenek a „többségi” nyelven írni – mintha Európában lenne, lehetne többségi nyelv. Én azt hiszem, a ma belépő országokat a nyelv és kultúravesztés fenyegeti a legkevésbé, egyrészt mert önálló nyelvek és kultúrák, s épp ez, a kultúrájuk a legfőbb tőkéjük, amit bevisznek a közösbe, másrészt az EU, elveiből következően, szemben áll bármiféle összeolvadással, s ha ez neadjisten egyszer nem így lesz, az már nem ez az Európai Unió lesz.
*
Mondom olykor én is, bár nem tudom, mihez képest volna kis nyelv a magyar? Ez a valami, mely, hogy mást ne mondjak, az anyagom nekem, a világ nyelvei között a harmincötödik. Tizenöt millióan beszélik anyanyelvként, s még 1,5–2 millióan idegen nyelvként. Bennem egy csöpp kisebbségi érzés nincs, már úgy értem, Magyarország és Európa viszonyát tekintve. Igaz, „nagyobbsági” érzésem sincs, nem gondolom, hogy „ha a Föld Isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta”. Ezt a bornírtan jellegzetes magyar mondatot hiába fordítja le valaki zseniálisan, először a kontextust kéne megértetni hozzá, azt, amiben él a kijelentés vagy épp hal. „A sírt, hol nyugszik atyja…” – azt kéne hozzáfordítani.
*
Nincs EU, nincs hatóság, mely a nagy és kis irodalmak viszonyán, az aránytalanságokon változtatni tudna, nem is lehet. Bizonyos művek meglelik fordítójukat, bizonyos művek nem, egy jó intézményhálózat, közvetítő- és szakembergárda tán csökkentheti az egyenlőtlenségeket, de alapjában véve ez így marad, a divatok, a szerencse és mindenekelőtt a piac a maga módján ezt is szabályozza majd. Mindig több lesz az érték, mint ami konvertálódik, és rengeteg bóvli is villogni, forogni fog ezen a piacon hosszabb-rövidebb ideig. Jövő időben fogalmaztam, holott ez így van, hovatovább tizenöt éve, a csatlakozás ebben semmiféle cezúrát nem fog jelenteni.
*
Szinte olyan már ez a szöveg, mintha passzusok egy beszédből, pulpitus, bedübbenő mikrofon, vizes pohár. Jobb, ha abbahagyom mert még a végén fogom, aztán tényleg megnyitom: „kedves egybegyűltek, kedves Úrtársak és Úrtársnők, a belépést ezennel megnyitom, végezetül pedig énekeljük el Beethoven Lajos szép számát, az Örömódát.”
(Eurovízió, Litera-könyvek)