hvg360.hu, 2024. április 21.
Az én hetem:
PARTI NAGY LAJOS
Hűvös szombat délelőtt, nézegetem a szavaimat, ez lesz az ötvenedik énhetem, onnan tudom, hogy kezdettől számoztam, dátumoztam , hogy megtaláljam e szövegeket, de nem igazán kerestem. Szép kerek szám, kétszázötven hívószó, mögötte ugyanannyi napihír, történés, világra vagy egy hétre szóló esemény.
Mi lenne, gondolom, ha felsorolnám itt őket, s megnézném, mennyire és mennyiben cövekelik körül öt heti bontásban kis híján öt évemet. Elpattant, elenyészett valóságdarabok, cikkek, elemzések szóltak róluk, s bár ott lebegnek a net végtelen valóságában, alig többek a semminél. Vagy épp, a mai szavaimhoz – Udvarlás, Átkelés – visszatérve, súlyos kezdetek, ki tudja.
Az első énhetem közvetlenül az önkormányzati választások után jelent meg, amit Budapesten és egy csomó nagyvárosban megnyert az ellenzék. Azt írtam akkor, hogy van bennem némi reménység, de hordom rá a szkepszisemet, van abból is bőven. Aztán, lám, ráhordtam még ötven réteget, a kétség, a monoton elképedés ötven árnyalatát. Meg azt is írtam, hogy a rezsim végének kezdetét ide, illetve oda, 2019 október 13-ára lehet dátumozni. Hát, lehetni éppen lehetett. Csak épp a vég kezdett örökké tartani. Ide most kéne egy friss de. Tényleg kéne.
Ceruzát hegyezek, három monitor van előttem, egy ütött-kopott nagyobb képernyő, egy régi laptop, s az új, amit most próbálok az előzőhöz kezesíteni. Nem egyszerű, még a voltaképpeni könyvtárig el se jutottam, oda, ahol a szövegmappák vannak, ahol takarítani kéne, szelektálni, szépen, lassan rendbe rakni, mint egy valódi könyvárat.
Tizenkét éve dolgozom ezen a gépen, a betűi, már az átragasztottak is, elmosódtak, a képernyő fénye megkopott, zavartan pillog a ragyogó másikra. Pórusaiba beette magát az idő, de tartja magát, igyekszik fürgének, megbízhatónak látszani. Akár egy öreg kutya, méltóságteljébe rejti a tétovaságot, retiküljét magához szorítja, szemüvegét nyakába ejti. Megáll, mintha bámészkodna, ez annyiban igaz, hogy a lábai bámészkodnak. Fölnéz, és bár sejtése van, nem akarja eldönteni, hogy ő maga szédül, vagy túl gyorsan futnak odafent a felhők. Tudja, mi közeledik, de nem hiszi. Néha elsötétül, akkor áramtalanítom, s megint bekapcsolom, eddig nem hagyott cserben. Felbútol újból, becsületesen megmássza a világhálóra vezető létrát, liheg, de szívszorongva gondol rá, mi lesz, ha már nem akarok tőle semmit. Ha már nem akar senki semmit. Ami kell belőle, az rég kimásolva, felhőbe mentve. Öreg reszelő vagy csavarhúzó, a nyele kézre áll, de nagyon közepesen reszel, nehézkesen csavarhúz.
Elias Canetti imádta a ceruzákat, húszat, harmincat is tartott az íróasztalán, gondozta őket, mint festő az ecsetjeit. Írásra kevésbé, de firkálásra nagyon is tartok ceruzákat, meg persze arra, hogy aláhúzzak velük, könyvben, folyóiratban. Ami igen barbár dolog, ha a könyvet múzeumi tárgynak, nem pedig a használat, az élvezeti munka eszközének tekinti az ember. Mostanában többször is elém került a Canetti-mondat a Káprázat című regényből, miszerint „a haza legjobb definíciója a könyvtár”, a mondat, amit Esterházy híresített és honosított el.
Hogy konkrétan milyen könyvtár – méretre, tartalomra, dolgozói lojalitásra nézve – azt a készülő kulturális törvény ki fogja bontani. Hogy mi igen, s mi nem. Zeti érték. Még csak előzetes lista se kell, aki szelekciós helyzetbe kerül, megannyi takarót nyelt munkavállaló, az addigra tudni fogja darabra, s majd bolond lesz tévedni ezeknek.
A félelem a legjobb kezünkben van.
Martalócia naggyá volt, naggyá van, majdcsak lesz valami.
Egyébiránt, ki az, aki még soha nem vitte be a gyerekét a munkahelyére, ha volt neki. Hogy legalább rá tudjon nézni nap közben. S ki az, aki e munkahelyen, a Karmelita kolostorban vagy másutt nem adott neki nagy irodát, főnököt, ha tehette. Egy családtag-szerető országban ez evidencia, nagycsaládoknál különösen. Minden startup indul valahonnan, csádi is, családi is.
A Magyarország által szervezett szélsőjobb konferenciát betiltó kerületi polgármesternek nem volt igaza, ha értem is zsigeri utálatát a szélsőjobb iránt – ebben az idegenkedésben az unió választóinak túlnyomó többsége osztozik. Gesztusa világos, de tény, hogy ezzel a magyarok legfő martalócának malmára hajtotta a vizet, nem mintha e malom nem zakatolna magában is, az úgynevezett valóságtól legkevésbé sem zavartatva. Egy ilyen rövid felhabzás nagyon kellett a vezéri hübrisznek. Európa gyorstüzelő békerambója kedvtelve részletezte is, hogy az ő brüsszeli előadása több órás mártírbetiltást szenvedett. Szép, amikor egy szélsőjobboldali autokrata fülig érő méltatlankodással az őt letipró véleményúthengert emlegeti. Már-már kicsúszott a száján, hogy hát ezek is pont olyanok, mint én vagyok, de addig nem ment el, ameddig különben rég el van menve, mert szerénynek és alázatosnak kell maradni, ami neki alaptermészete.
Kedves nép, hülyének nézlek, mint mindig, és közlöm véled, hogy „mi vagyunk azok, akik fel fogjuk számolni a szegénységet, amit a baloldal hagyott maga után” – mondta kampánybeszédében 14 év kormányzás után, mintha egy kabaré látványóvodájában lépett volna fel nagycsoportosként. Akkor sem lehetett sokkal idősebb, mikor, így képzelem, kis számtanfüzetébe beleírta a most elhangzott roppant súlyú zárómondatot, miszerint „ránk vár a feladat, hogy Budapest után Brüsszelben is megmentsük a szabadságot”. Épp Moszkva és Brüsszel cserélt helyet, különben ceterum censeo.
Most már csak autóba kell ülni s beletolatni ebbe a Brüsszelbe, ahol nagy baj van, és amit, nincs mit kertelni, rögvest el kell foglalni. Röpül a retikül, freccsen a napszemüveg, támad nagy csörömpölés. Luxusrablás rükvercben, a tetteseket azóta is keresik, a bűnsegédlettel helytelenül, de nem ok nélkül a magyar népet gyanúsítják. Mely nép kezdi kicsit furcsán érezni magát, már akit még nem delejezett meg teljesen a hülyítés édessége és/vagy a létfenntartás keserűsége. Toporog, vonogatja is a vállát, de tornáztatja is, arra tekint, erre néz, oda pillant és viszont. Hogy agyonhinné magát, az túlzás, de azért keresgéli, hová is vesse vigyázó szemét.
Magyarország a tízmillió napszemüveg országa.